MAGYAR JEREMIÁD

Visszaemlékezések, versek, dokumentumok
a deportálásról és a kitelepítésről, 1946–1948

Összeállította, a pályázati felhívást, a pályaértékelő
szövegeket és a verskommentárokat írta
ZALABAI ZSIGMOND

Vox Nova
Pozsony, 1995

Viczén István

(Tornalja)

SZÁMŰZETÉS

1. Bevezető

Szülőföld! De sok szépet és jót olvastam életem folyamán a szülőföldről, hazáról és hazaszeretetről! Jelesebbnél jelesebb írók és költők vetették papírra a szülőföld és a haza szeretetét, annak varázslatos szépségét! És bennünket a legkedvesebbtől, a legszebbtől fosztottak meg annak idején. Mert minden ember azt a tájat, falut vagy várost tartja a legszebbnek, ahol született és gyermekkorát leélte. Erre egész életében szívesen emlékszik vissza, még akkor is, ha a jobb megélhetés reményében máshová veti is a sors élete folyamán. Így vagyok ezzel én is. Nékem a gömöri táj a legszebb, mely tájba festőien beleilleszkedik a Turóc völgye, és a lassan, csendben folydogáló folyócska mentén, távol a nagy forgalom zajától, méltóságteljesen meghúzódó falucska, Deresk. Ez az én szülőföldem.

Szülőfalum, ahonnan történetem elindult, dombokkal körülövezett kis település, baloldalról a Gömör-Szepesi Érchegység erdős nyúlványai húzódnak alá a Turóc patakkal párhuzamosan. Gömörország szívében fekszik, attól a helytől kb. 12-15 km-re északnyugatra, ahol Mátyás király a gömöri szőlőben hajdanában az urakat megkapáltatta. Különben a szülőfalum régi település. Az Ákosok részére történt adományozásáról szóló oklevél már 1243-ban említi mint települést. Pusztította tatár, török, a zálogbirtokosok kizsákmányoló adóztatása, de a legnagyobb áldozatot a pestis kívánta; az adatok szerint 174 személyt. Életben csupán 15 család maradt. Templomát, amely Szent Mihály tiszteletére épült, először 1352-ben említi egy oklevél. A reformáció után volt evangélikus, református, de a XVII. század közepén, Széchy Mária idején és közbenjárása által a templom újra katolikus lett, és ettől fogva a falu népe is katolikus hitű a mai napig is.

Kezdettől fogva a nyelvhatárra esett. A völgy északra eső következő települése, Kövi már szlovák, de Deresk mindvégig magyar nyelvű falu volt és maradt a mai napig. Ezt bizonyítják azok a helyrajzi és helységnevek, melyek a falut körülövezik. 1771-ben az úrbéri bevallásokat is magyar nyelven tették közzé, amelyek a mai napig is használatosak. A falu határában lévő erdők, földek elnevezései külön tanulmányt érdemelnének. A falu közepén 1883 óta áll egy kis kápolna, melynek bejárata fölött egy táblán a következő felirat olvasható: "Magyarok védasszonya, könyörögj érettünk". Ez a felirat ott díszeleg most is a bejárat fölött, és átvészelte az évszázad sok-sok változásait, elnyomásait. Eltávolítani nem volt bátorsága senkinek.

A falun végighúzódó harmadosztályú úttal szemben, mintegy öt-hatszáz méterre a falutól, látható egy kimagasló domb, melynek a régi elnevezése Szarosvár, újabban Szagosvárnak is nevezik. Ennek a dombnak gazos oldalában található, ma már elhanyagolt és lerombolt állapotban, a zsidó temető, mert a faluban a II. világháború előtt élt 2-3 zsidó család is. A fantáziámat mindig is izgatta a Szarosvár elnevezése, hogy miről kaphatta ezt az elég csúf nevet. Köztudomású, hogy hajdanában, Szent István király idejében a gyepűk e tájon húzódtak, s talán valami védelmi építmény lehetett e helyen. Az is elképzelhető, hogy földvár állhatott itt, mert a dombról jó kilátás nyílik a Turóc völgyére. De ez is, mint sok minden más, a múlt homályába veszett, mint az is, hogy a zsidó temető miért helyezkedik el a falutól oly távol, és miért választották a zsidó polgárok ezt az elég meredek, gazos oldalt temetőül.

Egyes írások arra utalnak, vagy legalábbis ezt akarják elhitetni, hogy Deresk (Drľkovce) a szláv Derzsiszlav személynévből származik, de egy másik levéltári anyag azt igazolja, hogy névadásának módja igenis magyar, merthogy itt korábban, mint a XII. század, semmi település nem volt. A szlávság különben is nem a folyóvölgyben alapított volna falut, hanem az erdőben, mert ezt több példa is tanúsítja. Tény, hogy a mai hangzású elnevezés, Drľkovce, nem fedi a valóságot, és nem utal a Deresk elnevezésre. Az igazságot nem célom kideríteni, ezt a történészekre bíznám.

Ezzel a kis bevezetővel és kitérővel az igazságtalan vádaskodásra szerettem volna rávilágítani, valamint szülőföldemet dióhéjban bemutatni, amelyhez annyi szál köt még ma is, bár már 1960 óta én sem vagyok a lakója, de itt élnek rokonaim, ismerőseim és még két-három barátom. Sajnos, évfolyamtársaim népes tábora egyre fogyatkozik. Innen indultam el az élet útjára sok-sok megpróbáltatáson és nehézségen keresztül. A gyermekkorom sem volt felhőtlen, különösen a II. világháború utolsó évei és az azt követő keserves évek, melyek oly sok magyar család sorsát pecsételték meg. Ennek súlyos lélektani hatása következett, különösen a fiatalok szívében, akik iskola nélkül úgy nőttünk fel, mint a vadonban élő fa, igaz, szívósabbak lettünk és kitartóbbak. Elveszítettük tehát hazánkat, honpolgárságunkat, iskoláinkat. Nem tartoztunk sehová, nem kellettünk senkinek. Így a fiatalságomat én is bizonytalanságban és kilátástalan helyzetben éltem le. Ezért sorsunkat, az emberi sorsokat, a szégyenletes és igazságtalan kitelepítés napjait szeretném papírra vetni, azt, ami családunkkal, valamint sorstársainkkal megtörtént, ahogy én akkor láttam és átéltem, mert még mindig kísért a múlt, melyet elfelejteni soha nem lehet. Ez történelem, nem csak történet.

2. A kollektív bűnösség áldozatai

A második világháború, amely oly sok szenvedést és fájdalmat okozott az embereknek, ahol a halált osztogató fegyverek kíméletlenül gyilkoltak ártatlan gyerekeket és védtelen nőket, befejeződött. Ez a népek öldöklő csatája valahogy az embereket szorosabban fűzte egymáshoz. A haragosok kibékültek, a pereskedő szomszédok is beszélő viszonyba kerültek. A romok helyébe erős összefogással újat építettek az emberek, és békés, nyugodt élet volt minden ember vágya.

A békés, nyugodt élet azonban nem tartott sokáig, különösen nekünk, Szlovákiában élő magyaroknak nem. A világégés elmúltával újra Csehszlovákiához csatoltak bennünket, és ez lett a vesztünk: az akkori csehszlovák kormány az itt élő magyarságot "kollektív bűnösnek", illetve háborús bűnösnek nyilvánította. Hontalanok lettünk otthonunkban, szülőföldünkön, nem tartoztunk sehová és senkihez, s ezért vállalnunk kellett az üldöztetést és a meghurcoltatások következményeit. Többen, fogalmam sincs, hogy hányan, vallották magukat szlováknak, mert kényszerítették az itt lévő magyarságot a reszlovakizálásra, ezért fogyatkoztunk meg és zsugorodott össze létszámunk abban az időben.(...)

Családunk is a kitelepítettek megalázó kenyerét volt kénytelen fogyasztani. Tizenkilenc éves voltam ekkor, és mindenre emlékszem. Egyes adatok szerint kb. 90 ezer magyart hurcoltak ki Csehország földjére "önkéntes mezőgazdasági munkára". Ebből még ma is kb. 23 ezer él ott, akik talán a jobb megélhetés reményében maradtak távol szülőföldjüktől. (...)

Szülőfalumból, Deresk községből tudomásom szerint vagy 40 család lett földönfutóvá a Kassai Kormányprogram határozata alapján, melynek egyik eszmei szerzője Gustáv Husák volt, aki a szocializmus felvirágoztatásában ért el kimagasló eredményeket (akkor így jellemezték), de betetőzni már nem volt ereje, illetve pénze sem, így 1989-ben lesöpörték a trónjáról. Tehát ez az ember volt a kitelepítési kormánybiztos, a kitelepítés teljhatalmú végrehajtója, s később ezt az embert kellett tapsolni, parancsait vakon követni.

Falunkból, valamint a környező településekről Csehország volt az úticél. De egy ilyen, a városoktól távol eső kis faluba lassan értek el a hírek, különösen abban az időben, amikor még autóbusz sem közlekedett rendszeresen arrafelé, s rádió is csak kettő volt a faluban. Különben is a falusi parasztember nem sokat törődött az érkező hírekkel, mert volt mit helyrehoznia szétrombolt és kifosztott portáján. A frontvonal is pontosan két hétig állott a falu alsó végén. A németek erősen tartották a frontot, mintha valami fontos létesítmény vagy objektum lett volna ott. Végül is a kétheti kisebb-nagyobb csatározásoknak a 75 perces katyusatűz vetett véget. Mindenki azt gondolta, eljött a világ vége. Azt azonban senki sem gondolta, hogy hamarosan egy újabb szenvedés közeleg a békésen munkálkodó emberekre.

Egy hideg téli reggel arra ébredtünk fel, hogy falunkba sok katonai teherautó és még több csendőr s katona érkezett: Ekkor röppent csak szét a hír, hogy kitelepítenek mindenkit. Mivel községünk lakossága tiszta magyar nemzetiségű, és még ma is az, nem is tudott senkihez folyamodni segítségért. Másnap már kimondták a végítéletet: amiért magyar vagy, el kell innen menned. Ekkor 1947. január 12-ét írtak.

Ez volt falunkra az első csapás. Azt hangoztatták, hogy minden magyart kilakoltatnak. De az első transzporttal csak 16 családnak kellett elhagynia szeretteit és jó barátait. Huszonnégy órát adtak a felkészülésre. Összecsomagolhatták ingóságukat. A kijelölt udvarokba betolattak a nagy UNRRA-teherautók, és nagy sírás, jajveszékelés közepette pakolták fel bútoraikat s egyéb szükséges dolgaikat, és szállították a tornaljai vasútállomásra, ahol előkészített marhavagonokba kellett átrakni a teherautó tartalmát.

A második rajtaütés 1947. január 27-én történt. Az előző kihurcolásnál jóval nagyobb létszámmal vonult ki "hadseregünk", valamint a csendőrség is. Körülzárták falunkat, úgyhogy onnan senki ki nem mehetett, és nem is jöhetett be. A község lakossága abban a tudatban volt, hogy most már senki sem marad szülőföldjén. Két napig csak találgatások voltak. Az egyik szerint a vagyonosokat viszik el, mások szerint a nincsteleneket, de igazán senki nem tudta a valóságot.

Mivel apám cipészmester volt, és dolgozott mindvégig, mindenkinek el akarta végezni a hozzá hozott lábbeli javítását, mert hogy ki tudja, lesz-e majd ott suszter, aki megjavítja az elnyűtt lábbelit. Így tévedt be hozzánk az esti órákban egy vitéz katona (igaz, ő nem tehetett róla), akinek szintén javításra szorult a sok hajcsároskodásban elkopott lábbelije. Édesapám jól beszélt szlovákul, így előhozta az erőszakos kitelepítést és az otthonuktól jogtalanul megfosztott embereket. A katona, akinek valami rangja is volt, megígérte, hogy elmegy a bíró úrhoz, és megtudja, hogy a 135-ös házszám lakói a névsoron szerepelnek-e. A katona becsületes lehetett, mert vagy két óra múlva tényleg visszaérkezett és elmondta, hogy nyugodtak lehetünk, mert a 135-ös házszám lakói nem szerepelnek a névsorban. Elmondta azt is, hogy a közelből melyik házszámok vannak feltüntetve, s többek között neveket is mondott, de V. I. (ezek mi voltunk) nincs a listán. Megnyugtatott, és részben meg is nyugodtunk. A következő napon többtagú bizottság járt sorba azokhoz, akik a névsoron szerepeltek. A bizottsághoz egy orvos is tartozott, aki megállapította, hogy a család minden tagja bírja-e az embertelen körülmények közötti utazást. Édesanyám, beteges lévén, akkor is ágyban feküdt, a kegyetlen erőszak döntötte ágynak, de vigasztaltuk, hogy mi egyelőre nem megyünk, nem vagyunk a névsorban. A második napon a bizottság hozzánk is ellátogatott. Ekkor már a listán volt a 135-ös házszám és négy lakója. Hiába volt édesanyám fekvő beteg és a húgom még gyerek, semmivel nem lehetett a kegyetlen kemény szíveket meglágyítani. Mindnyájunkat megviselt ez a váratlan látogatás. Az a család viszont itthon maradt, melyet a katona nekünk előtte való este mondott. Mindjárt tudtuk, hogy itt csere történt, de hogy hálapénz érte, vagy azon az éjjelen szlováknak vallotta magát, ez a mai napig rejtély, és már az is marad.

A bizottság a kitelepítésről szóló végzést kézbesítette, a követelményeknek megfeleltünk, és kezdhettük a csomagolást. Ezt a kitelepítési dekrétumot a mai napig őrzöm, mely a köztársasági elnök 88 Sb. 1945. október 1-jei határozat alapján egy évig terjedő mezőgazdasági munkára helyeznek a vodňanyi munkahivatal hatáskörébe. A munkaadó neve és lakhelye is fel volt tüntetve. De a valóságban nem oda kerültünk.

A második rajtaütés alkalmával 24-25 család kényszerült elhagyni szülőföldjét. A kitelepített lakosság összetétele nagyon is vegyes volt. Voltak vagyonosok is, de többsége munkás és iparos, valamint a kevés földdel rendelkező családok is felkerültek a listára. Az akkori értesülések szerint, akik melegében értesültek a dolgokról, jó pénzért kiváltották családjukat, és helyette más családot szemeltek ki. Igaz, hiába lettünk volna a titokban kiírt névsoron, édesapám váltságdíjat úgysem tudott volna fizetni családjáért.

A csomagolás és a vasútállomásra való elszállítás két-három napig is eltartott, mert akinek több ingósága volt, három-négy teherautó bútort és szükséges dolgot szállított a vasútállomásra. Mi voltunk az utolsók, akik elhagytuk szülőfalunkat. Már este volt, csillagfényes januári este és dermesztő hideg. Nem volt hőmérőnk, de bizonyára mínusz 15 Celsius fok alatt lehetett a hőmérő higanyszála. Édesanyámat és húgomat beültették a teherautó kabinjába, édesapám, keresztapám és én a teherautó rakfelületén a bútorok között ültünk takarókba és télikabátba beburkolódzva. Így tettük meg a 16 kilométeres utat falunktól a vasútállomásig. Egész este tartott az átrakodás, mert jöttek még a környező falvakból: Lévártról és Harkácsról is. Amely családnak kevesebb volt a vinnivalója, két-három család portékáját is bepréselték egy vagonba. Természetes, hogy bennünket mint emberállatokat nem az első osztályú vasúti kocsiba helyeztek el, hanem amennyi nép befért egy-egy marhavagonba. Betereltek bennünket, és a vagonok ajtaját ránk zárták, s így még azt sem láttuk, merre zakatol velünk a hosszú szerelvény. A kísérő honvédeknek mindjárt a gőzös utáni személykocsikban, jó melegben volt a szálláshelyük, nekünk viszont a fűtetlen marhavagonnal kellett megelégednünk.

3. Hat nap marhavagonban

A dermesztő hideg rákényszerített mindenkit, hogy előszedje ágyneműit, melyet a vagonba való átrakáskor már minden család magához készített a külön "lakosztályba". Mivel a transzport különleges és nem menetrend szerint közlekedett, egyes vasúti állomásokon órák hosszat vesztegeltünk, és a vagonok ajtaját sem nyitották ki minden megállásnál, feltételezem, nehogy valami lázadás történjen, mert nem egyszerre nyitották ki a vagonok ajtaját. A dermesztő hideg egész úton végigkísért. Sokszor éjjel sem tudtunk aludni a hideg miatt, csak mikor a fáradtság és a kimerültség lett úrrá az emberen, akkor hajtotta álomra a fejét. A menetrend szerinti járatok végett ha több időt vesztegeltünk, mindig a félreeső vágányra terelték a szerelvényt, így soha nem tudtuk, hol is vagyunk tulajdonképpen.

Történt valahol Ostrava környékén – nagy állomás volt, azt megállapítottam –, hogy elég hosszú ideig állottunk, így a mozdonytöltő vízcsapnál mindenki megtisztálkodhatott. Sokan azonban a hidegben azt sem végezték el. Én is megjárattam napok óta megmerevedett csontjaim, és az első vagonokra vetettem tekintetem – nem hittem a szememnek, amilyen feliratokat olvastam. A vagonok oldalára krétával az volt felírva: ,Dobrovol’níci", azaz önkéntesek. Ha keveset is, de tudtam szlovákul és megértettem. Mikor ahhoz a vagonhoz értem, amelyben szállásunk volt (de inkább lehetne disznóólnak nevezni, mert sokszor az ember kénytelen volt napi szükségletét is ott elvégezni), elbeszéltem a lakótársaknak, hogy a szerelvény elején lévő vagonok oldalán milyen feliratot olvastam.

A nép zúgolódni kezdett, hogy ki van itt önkéntes?! Ez a hír átterjedt a többi vagon lakóihoz is olyannyira, hogy a kényszerpihenőnek véget kellett vetniük, mert a felzaklatott tömeg nagyon kezdett nyugtalankodni, és szórta az átkot és a szidalmakat. A kísérő katonaság vetett véget a kisebbszerű lázadásnak. Senki sem gondolta közülünk, hogy a szerelvényt oly létszámú katonaság kíséri. Elkezdődött az érdeklődés, jobban mondva a nyomozás a hír terjesztője után. Valaki mégis elárulta a nevemet, vagy rám mutattak, pontosan már nem emlékszem, csak már sötétedéskor behívtak a katonaság szálláskocsijába, és vallatni kezdtek, hogy én lázítottam-e fel a szerencsétlen tömeget. Kérdőre vontak, és hogy mutassam meg, hol olvastam azt, amit mondtam. Két katona is jött velem, de a feliratot már nem tudtam megmutatni, mert akkorra szépen letörölték.

Így aztán rám kényszerítenék azt a vallomást, hogy nem igaz az egész, csak kitaláltam, s ezért puskatussal meg is kaptam érte a jutalmat. Fájtak, sajogtak gyenge csontjaim, de senkinek egy szót sem szóltam a történtekről, még a szüleimnek sem árultam el azonnal. Két nap múlva újra hosszabb ideig vesztegeltünk egy állomáson, s mikor a falubéli vagonlakók lementek egy kicsit a vagon mellé friss levegőt szippantani, édesanyámmal és a húgommal a vagonban maradtunk. Még akkor is éreztem a fájdalmat a hátam közepén, de a hideg ellenére gyorsan levetettem felsőruhámat, és megmutattam nekik a fájós hátamat. Én nem láttam, csak édesanyám mondta, hogy két nagy fekete és egy halványabb kék folt volt a hátamon. Édesanyámat ez az eset újra megviselte, de senkinek nem szóltunk róla. Féltem az újabb erőszaktól, hisz úgysem tehettünk ellene semmit. Annak ellenére, hogy senkivel sem tudattuk a történteket, ez az elcsigázott nép mégis érzett valamit, mert a történtek után csendesebbek lettek a vagonlakók is, és csak akkor váltottak szót egymás között, ha nagyon muszáj volt. Igaz, ez a lehangoltság már a kimerültség jele is lehetett.

Már öt napon keresztül tologatták szerelvényünket ide s oda, míg végre a hatodik napon célba értünk. Szombat volt, jól emlékszem vissza. Ekkor tudtuk meg, hogy a vodňanyi állomáson vagyunk. Ez Dél-Csehország egyik kisvárosa a Píseki járásban. Itt már a katonaság is emberségesebben viselkedett velünk szemben. Hiszen ők teljesítették küldetésüket, elkísértek bennünket idegen földre, távol a szülőföldtől. Idegen környezetbe, idegen emberek közé kerültünk, sokan szinte sokkos állapotba estek, mert hiába szóltak csehül az emberhez, sokan egyáltalán nem értették meg, viszont a hontalan magyar is hiába kért valamit, azt ők nem értették. Az állomáson bábeli zűrzavar uralkodott.

Ezt a kegyetlen és szívet marcangoló hatnapos, embertelen körülmények közötti utazást soha nem lehet elfelejteni. Csak azok tudják, akik részt vettek benne, hogy mennyi szenvedést és megaláztatást kellett kibírniuk abban a kegyetlen, zord téli időben a marhavagonokban.

4. Az embervásár

A vodňanyi vasútállomáson is egy félreeső sínpárra terelték szerelvényünket. Kora délelőtt volt. Mindnyájan kíváncsiak voltunk további sorsunk alakulására. A férfiak, különösen a családfők, kissé félve, de csak megközelítették az állomás főépületét. Így én is közelebb merészkedtem az emberekhez. A hideg még mindig tartott, s az ember kereste a lehetőséget, ahol kissé felmelegedhetett volna.

A váróterem felé tartottam, ott már nagy volt a nyüzsgés-mozgás. Ahogy ott nézelődöm, egy jól öltözött úriembert szemeltem ki magamnak, aki szintén a váróterem felé tartott. Bőrkabátot és kemény szárú csizmát viselt. Gondoltam, de jó volna egy ilyen úriemberhez kerülni, mert kinézete is elárulta, hogy művelt ember, nem egyszerű parasztember. Belépett a váróterembe, én pedig követtem őt. Egy másik úrhoz lépett, és beszélgettek. Csak később tudtam meg, hogy az ottani munkahivatal kiküldött dolgozója volt a másik úriember.

Közben a cseh parasztok, akik ilyen "potya" munkaerőt igényeltek, keresték a nékik kiutalt családot. Név szerint szólították a cselédnek való munkaerőt. Voltak közöttünk idősebb házaspárok vagy többgyermekes családok, esetleg a családban fekvőbeteg is került. Nem is tetszett nekik, sokáig egyezkedtek a munkahivatal emberével azok, akiknek nem tetszett a kiutalt család. Megtörtént az is, hogy az illető cseh nem is vitte el a néki kiutalt családot. Több család ott is maradt a vasútállomáson még két-három napig is, míg végre a munkahivatal elhelyezte őket is. Az ilyenek aztán többnyire állami birtokokra kerültek. Ez az embertelen és megalázó rabszolgavásár nagy felháborodást keltett az amúgy is meggyötört emberekben. Hogy ilyen is létezik a huszadik században! Rokonok, jó szomszédok váltak el egymástól, s kit erre, kit arra vitt a hosszú nyári szekér. Ez a második elválás kint az ismeretlenségben egyeseknek fájóbb volt, mint az otthon hagyott rokonságtól való, mert az embertelen hatnapos utazás alatt nemcsak a rokonok között erősödött a rokoni kapcsolat, hanem a teljes idegenek is rokonná, illetve sorstársakká váltak.

Ahogy folyt a vásár és a rokonok között a szívettépő búcsúzkodás, a mi családunk még nem kelt el. Így több órán keresztül szemlélhettem a váróteremben, valamint a vagonok körül lezajló eseményeket. Egyesek azért siránkoztak, akik már átrakodtak a vagonból, hogy ki tudja, hová s merre viszik őket. Akik pedig még maradtak, mert valamilyen okból a gazdinakvaló később érkezett, vagy a már említett okok miatt nem vásárolták meg, azok pedig azért, hogy nem kellenek senkinek, és mi lesz ott velük a nagy hidegben. Tehát így is baj volt, és úgy is az volt.

Pár óra múlva az általam kiszemelt úriember újra előkerült, és egy iratcsomót vett elő a zsebéből. Nagyon figyeltem minden mozdulatát. Széjjelnyitotta az első iratot, és hangosan olvasta M. N. nevét. S a váróteremben újra csend lett. Kérdezte a tömegtői, hogy itt van-e. Az illető jelentkezett. Ez a család többgyermekes család volt. A második levélen egy falumbéli idősebb házaspár neve állott, s velük volt 13-14 éves unokájuk is, mert ők nevelték. Abban a pillanatban már kezdtem irigykedni, hogy mi nem kerülünk ehhez az úriemberhez, mert bizony a csehek között is megfigyelhettem elhanyagolt, mogorva és kissé műveletlen kinézésű gazdálkodó parasztembert is. Közben egy harmadik levelet is előhúzott a zsebéből, és felolvasta a következő nevet. V. I. je tady?1 E név hallatára forró bizsergés öntött el. Alig tudtam kimondani, hogy igen! Mivel szlovákul szólaltam meg, mindjárt hozzám fordult, kezet adott és elmondta, hogy két traktoros utánfutóval vannak itt, így először az előző két családot szállítják ki, s ha a bútort lerakják, jönnek értünk, addig várjuk meg itt a melegen, s még hozzátette; nem laknak nagyon messze, csak hét kilométerre. Ő ment az egyik traktorral, a másikkal pedig az egyik alkalmazottja.

Ezek után megkerestem szüleimet, akik nem tartózkodtak a közelben, mert édesapám segített keresztapáméknak az átrakodásnál a vagonból a lovasszekérre. Örömmel újságoltam nekik, hogy már bennünket is megvásároltak, mégpedig egy jóvágású úriember. Keresztapámékat jó messze vitték az állomástól, több mint harminc kilométerre, és ahogy mondták a későbbi találkozásunk alkalmával, csak estére értek a tetthelyre. Nehéz utazásuk volt a csikorgó hidegben, lovas szekéren.

Mikor keresztapámék bútorait és csomagjait átraktuk, búcsút vettünk tőlük, mert csak a bizonytalanság uralkodott bennünk és az, hogy ugyan meglátjuk-e még egymást. Mi pedig vártunk a bennünket szállító járműre. Várakozásunk ideje alatt több családnak is segítettünk bútoraik átrakásánál. Azok számára, akik az elsők között indultak útnak, könnyebb volt a kivagonírozás, mert még több volt a segítség, de a délutáni órákra egyre fogyott a segítő kéz, s lassabban haladt a munka.

Arra az érzésre, melyet ott átéltem, nem találok megfelelő kifejezést. Az egyik szitkozódott, a másik káromkodva dobálta bútordarabjait a szállítószekérre, a harmadik fohászkodott volna, de már azt sem tudta, kihez küldje fohászát, ki hallgatja azt meg ezen az elátkozott idegen tájon. Akkor úgy gondolta az ember, hogy elhagyta Isten is ezt a sorsüldözött magyar népet. De anyáink és asszonyaink zokogó imáját, lehet, hogy a Magasságbéli mégis csak feljegyezte, mert csak nem hagyta elveszni szerencsétlen, otthonából kiüldözött hontalan magyarjait.

Délutánra járt az idő, amikor a jármű értünk is megérkezett. Egy szegény embernek annak idején nem volt sok bútorzata, csak egy hálószobába és egy konyhába való, no meg a ládákba és egyéb csomagokba bepakolt szükséges dolgok, kenyérnek való liszt, pár zsák búza, az akkor levágott hízóból való hús és szalonna. Nem tartott sokáig az átrakodás a vagonból az utánfutóra. Mi is búcsút vettünk a még ott maradt földiektől, és pöfögve elindult velünk a jármű az ismeretlenbe. Szüleim és húgom felültek az utánfutóra, én pedig a járművezető mellé, és ahogy tudtam, érdeklődni kezdtem tőle. Először is: Milyen faluba megyünk? Vannak-e már ott magyarok? Ő többet is mondott, de mindent nem értettem meg. Annyit már megjegyeztem, hogy a falu neve Skočečice, és a gazdának kb. 120 ha birtoka van, és ő ott a ąafár. Akkor még nem értettem, hogy ez mit is jelent, csak később szereztem róla tudomást, hogy ő ott valami mindenes, aki értett a gépekhez és azokat tartotta rendben. Elbeszélte, hogy már van ott egy magyar család, s a férfi tehéngondozó, de van egy pár ló, amellyel nem jár senki, és vannak sertések, melyeket a stará papi (az öreg gazdasszony) gondoz egy idő óta, mert nincs, aki törődjön az állatokkal. Azt is elmondta, hogy német cselédek voltak az udvarban, de őket is kitelepítették Németországba, ezért kellünk mi, hogy dolgozzon valaki a birtokon. Szüleim szerint az út elég hosszúnak tűnt, de nekem a beszélgetés során jól eltelt az idő. Egy órában sem tellett, s megérkeztünk az új környezetbe

______
1. V. I. itt van? (cseh)

5. Új otthonunk és beosztásunk

A faluhoz érve mondja a járművezető ąafár, hogy megérkeztünk. Kíváncsian tekingettünk jobbra is, balra is, hogy hol állunk meg. A főútról letérve mindjárt elénk tárult egy terjedelmes épülettömb. Csak a kapun keresztül lehetett az udvarba bejutni, amely elég terjedelmes volt. Az udvart körülövezte az összefüggő épületrendszer. Szemben a bejárati kapuval állt a gazdánk épülete, amely emeletes volt. Az öreg úr és felesége, aki tulajdonképpen a birtok gazdája volt, és a lánya családjával, valamint egy szobalány voltak a lakói. Aki tehát megvásárolt bennünket, a jól öltözött úriember, az öreg úr veje volt, s azelőtt Prágában dolgozott magasabb beosztásban.

A bejárati kapu mindkét oldalán alacsony, kissé elhanyagolt épületsor kezdődött. Ezek voltak a cselédházak. Itt a bejárat előtt még bútor és csomagmaradványok hevertek. A bennünket szállító jármű is itt állott meg. Az öreg úr fogadott bennünket is, és megmutatta az új "lakosztályunkat". Volt itt egy nagyobb előszoba (innen nyílott a már ott lévő család lakrésze, akik még decemberben érkeztek Dunaszerdahely vidékéről). A nagyobb előszobából egy kisebb előszobaszerűségbe jutottunk, és ebből a sötét börtönfolyosóból az egyik oldalra is, és a másikra is nyílott egy-egy ajtó. A bal oldalon lévő helyiségben már rendezkedett az az idősebb házaspár, aki az első szállítmánnyal érkezett. Részünkre már csak a jobb oldali lakosztály jutott, amely egy helyiségből állott, s mérete kb. 400x450 cm lehetett. S erre mondta az öreg úr, hogy ez lesz az önök otthona. Láttam édesanyám szomorú tekintetét, ahogyan édesapámra nézett, és sírva, zokogva magához ölelt engem és a húgomat. Nekem is könnyes lett a szemem. A több percig tartó néma zokogásból édesapánk szava ábrándított ki, hogy ideje lenne behordani a bútort és a ládába csomagolt dolgokat, mert lassan esteledik.

Először is kiszemeltük, hogy hová tesszük az ágyat, mert ez volt a legfontosabb, hogy hat kegyetlen éjszaka után, kimerült és összefagyott testünket végre rendesebb nyugovóra tehessük. Behordtuk tehát az ágyat és fontosabb csomagjainkat, és ágynak estünk. A már ott lévő magyar család tagjai a nap folyamán befűtöttek a beépített téglasparheltbe, így kényelmesebb volt a melegben, mint a hideg vagon fagyos deszkái között.

A többi családnak is csak ilyen szerény, egy helyiségből álló lakosztály jutott osztályrészül egészen kicsi ablakokkal, úgyhogy ha az égbolt borult volt, még olvasni sem lehetett, csak lámpafénynél. Másnap, kissé kipihenve az embertelen utazás fáradalmait, elrendeztük bútorainkat és kiraktuk a ládák, valamint csomagjaink tartalmát. Az öreg úr még adott párnapi pihenőt, és csak a következő hét elején léptünk munkába. Ez idő alatt teljesen berendezkedtünk, már ahogy a lehetőség engedte, és jobban széjjelnéztünk az új otthon körül. A családok összeismerkedtek egymással. A cselédség tehát négy magyar és két cseh családból tevődött össze, és voltak még a faluból bejáró dolgozók is. Pepo, az egyik tehéngondozó és a mindenhez értő ąafár, aki, ha kellett, traktort vezetett, arató- és cséplőgépet kezelt, de értett a kovácsmesterséghez is, s mindent megjavított, ami az udvar körül meghibásodott.

Elérkezett a nap, és minden férfiszemély megkapta a beosztását. Az öreg úr mindenkitől megkérdezte, hogy mihez ért. Mikor megtudta, hogy édesapám cipészmester, gondolta, ezzel az emberrel sem megy messzire, és olyan munkakörrel bízta meg, hogy még a mesterségét is folytathatta, ha a munkáját elvégezte. Édesapámra bízta a sertésállományt és azok részére az etetés előkészítését. Reggel és este elvégezte a szokásos etetést a gazdasszony utasítása szerint, és ha takarmányt nem kellett előkészíteni, mint pl. krumplifőzés, vagy a terménydarálásánál segédkezni, akkor szabadja volt. Mivel a faluban nem volt cipész, és később a falu lakossága is megtudta, hogy a magyar ért a rossz lábbelik megjavításához, többen is felkeresték, így még kiegészíthette kevéske fizetését, ami abban az időben meghaladta a 920 korona havi fixet. Mert ebből bizony nem nagyon lehetett ugrálni.

Én is megkaptam a beosztásomat. Kineveztek második számú kocsisnak, mert az első számú a jó öreg Franto bácsi volt. Egykorú gazdájával ő már régóta húzta az igát lovaival együtt, amelyek rég elvesztették csikófogaikat. Így én már csakis a második lehettem. Gondjaimra hatalmas pár stájerlovakat kaptam. Megjegyzem, hiába laktunk faluhelyen, lovat csak tisztes távolságból szemléltem, mert gyerekkoromban is féltem a lovaktól. Most pedig vagy akartam, vagy nem, közelebbről is meg kellett velük ismerkednem. Mivel tél volt, a lovak sem voltak lestrapálva. Két főiskolás fiú járt gondozni csekély fizetésért, amióta német gazdáját is embertelen módon kitoloncolták otthonából, de őket legalább a saját népükhöz. A két telivér nagyon ficánkolt a helyén, s én közelíteni sem mertem feléjük. Pedig Franto bácsi készségesen magyarázta, hogy kell minden reggel lekefélnem, hogy szőrük szép sima és csillogó legyen, mennyi abrakot adagoljak nekik, mennyi szénát tegyek a rácsba, s végül az itatást elvégezni. Első nap csak távolabbról szemlélgettem őket, nem volt semmi bátorságom közéjük menni.

A hetek óta pihent lovak gyakran csipkedték egymást, és nagyokat rúgtak az őket elválasztó korlátra. Ez engem még jobban elrettentett attól, hogy barátkozzam velük.

A harmadik nap reggelén azt az utasítást kaptuk Franto bácsival együtt, hogy a hóeke elé kell befognunk mind a két pár lovat. Az erdei útról takarítjuk a havat az erdész utasítása szerint, mert előtte két nappal kb. ötven-hatvan centiméteres hó hullott. Most azonban én voltam az első kocsis, mert az én lovaim voltak elöl, Franto bácsié hátul. Az ő segítségével a lovakra helyeztük a szerszámot, mert egyedül tehetetlen lettem volna annak elvégzésére, és beállottunk a hóeke elé. Mikor a hóeke elé befogtuk őket, a két pár ló harapta egymást, rúgták a havat, engem pedig a szívbaj környékezett a félelemtől. Csak Franto bácsi erélyes közbelépése vetett valamelyest véget a lópárbajnak. A kocsis kolléga biztató szavai kissé felbátorítottak, és ilyen körülmények közepette csak elindultunk az erdő felé.

Az erdőn szerintem még nagyobb volt a hó, mint a faluban. Mivel a hóeke mellett gyalogolnunk kellett, borzasztó nehéz volt a haladás a lehullott töretlen hóban. Estére lekocogtunk kb. tizenkét-tizenhárom kilométert, és nemcsak én lettem hullafáradt, hanem a kezdetben vígan ficánkoló lovaim is egészen jól megszelídültek. Estére ők is megnyugodtak, nem harapdálták egymást, és nem rugdosták az elválasztó korlátot sem. Ez jó szoktató volt számunkra, gondoltam, és szinte bátran, minden félelem nélkül mentem, mert nedves, szinte habzó szőrzetüket le kellett csutakolni, illetve megszárítani, mert bizony nemcsak nekünk volt nehéz a töretlen hóban gyalogolni. Örültem, hogy elvégezhettem az etetést, holtfáradtan ágynak estem, és vacsora nélkül azonnal az igazak álmát aludtam.

A késő esti órákban édesanyám simogató keze és zokogása ébresztett fel, mert sajnálta szerencsétlen cselédsorsba kényszerített fiát, hogy az első napokban ilyen kimerítő munkát kellett végeznem. "Miért lett a sors ilyen mostoha és kegyetlen velünk szemben, kinek vétettünk? – sírta el magát édesanyám –, mikor mi soha senkit nem bántottunk." Bizonyára ez meg van írva a nagykönyvben, feleltem vissza néki. Aztán rábeszélt, hogy igyak legalább tejet, mivel naponta kapunk egy liter tejet is, és már mára is megkaptuk az adagot.

Az asszonyok a tél folyamán nem kaptak semmilyen beosztást, csak tavasztól volt számukra munka a hidegebb időjárás beálltáig. Tavasszal a burgonya ültetésével s annak előkészítésével foglalatoskodtak, majd a nyári munkáknál, aratásnál, cséplésnél, takarmánybegyűjtésnél s végül a burgonya betakarításánál segédkeztek. Én a rám bízott lovaimmal két hét alatt valahogy összebarátkoztam. Megkedveltem őket, ők pedig vígan nyereréztek, amikor az abrakot vittem számukra. Tavaszra teljesen enyéimnek fogadtam őket, s úgy végeztem a rám bízott feladatot, mintha gyerekkorom óta a mezőgazdaságban dolgoztam volna.

6. Honvágy és szabadság

Eltelt három hónap, és megérkezett a virágos május. Szívünk, de különösen az enyém, tele volt keserűséggel. Borzasztóan kezdett gyötörni a honvágy. A kitelepítés odahaza megszűnt, a Kassai Kormányprogramot nem folytatták tovább. Állítólag a nagyhatalmak sem egyeztek bele az embertelen hercehurcába, és a magyar haza is szólott érdekünkben. Akiket csere útján oda telepítettek, azok jobban tudtak érvényesülni, mert mégis az anyaországban megértették egymást az emberek, és elpanaszolhatták bánatukat, bajaikat és a sors kegyetlen csapását. De mi panaszkodni sem tudtunk kinek, mert az ottani emberek úgysem értették meg, csak ha két-három sorsüldözött magyar összetalálkozott, öntötték ki szívük fájdalmát.

Ahogy telt az idő, mint említettem, egyre nagyobb vonzódást éreztem szülőföldem iránt. Mert három legjobb barátom, a Jóska, Jani és Bandi mind otthon maradtak, és még az a lány is, akivel együtt szórakoztunk. Mindig ők voltak eszemben, hogy milyen jó is nekik, az otthonukban laknak, rendes körülmények között, és nem kell mindent parancsszóra végezniük. Járhatnak szórakozni, s a megszokott módon végezhetik mindennapi munkájukat is. Nincs korai ébresztő télen-nyáron egyaránt, vasár- és ünnepnapokon. Nekem azonban nem volt kivétel, mert lovaimmal mindennap rendszeresen kellett törődnöm.

A környező falvakban lévő magyar családok fiatal tagjai, akiket szintén kezdett a honvágy gyötörni, egyre többen hagyták el gazdájukat és jöttek haza szülőfalujukba, ki legálisan, ki pedig egyszerűen otthagyta gazdáját. Egypáran már az én szülőfalumba is visszatértek. Engem is bosszantott, hogy egyesek hazajöhettek, és csak azon törtem a fejem, mi módon lehetne még egyszer meglátni falumat és otthon hagyott barátaimat. Idehaza hagytunk tizenöt család méhet, de tavasszal egy ismerősünk elszállította Rőcére, hogy ott kezelni fogja, mivel ő is méhészkedett. Így aztán szüleim előtt úgy nyilatkoztam, hogy ideje lenne nekem is hazalátogatnom, a méheket is megnézni, hogyan kezeli az édesapám barátja, és ha addig lesz hordás, friss mézet is tudok a családnak kivinni. Addig győzködtem szüleimet, míg nagy nehezen beleegyeztek. Így már csak a gazdámmal kellett megbeszélnem, hogy adjon legalább kétheti szabadságot. A kora tavaszi munkálatokat elvégeztük, és a nyáriak, mint az aratás, takarmánybegyűjtés még nem kezdődnek, tehát egypár hétre elkerülhető vagyok. Megmagyaráztam néki (már ahogy tudtam), hogy mi a helyzet, és szeretném a nagyszüleimet is meglátogatni, mert már elég idősek, és bizonyára ők is segítségre szorulnak. Megértette sorsunkat, és helyeslően bólogatott, majd így szólt: István, mivel nagyon meg vagyok elégedve a munkáddal, és bízom benned, hogy visszajössz, hisz itt maradnak szüleid – hazalátogathatsz, adok neked kétheti szabadságot. Mondanom sem kell, mit éreztem, örömem határtalan volt, majd csak hogy a nyakába nem ugrottam a meghatottságtól. Nagy örömmel mentem közölni szüleimmel az újságot, hogy minden rendben, mehetek haza. Kezdődött a lázas készülődés, alig vártam a hét végét, mert szombat reggelére volt az indulás tervezve. Állandóan a szülőfalum, a kis ház járt az eszemben, és az otthon maradt barátaim, hogy két-három nap múlva én is köztük lehetek, mert az utazás két napig is eltartott, hiszen majdnem ezer kilométer választott el otthonunktól.

Kétnapi vonatozás után, vasárnap, a késő délutáni órákban érkeztem meg a tornaljai állomásra, s onnan autóbusszal szülőfalumba. Mikor megpillantottam kicsiny falum tornyát, a szívemet a torkomban éreztem. Olyan volt ez, mint egy álom, és egy-egy könnycsepp is kicsordult a szememből. Mikor az autóbusz a megállóhoz megérkezett, kíváncsi népek várták, különösen hogy vasárnap volt, mindenki várta titokban hozzátartozóját, hogy ugyan ki téved haza a messze idegenből váratlanul, meglepetésszerűen. Ahogy kiléptem az autóbuszból, barátaim is az autóbusz körül várakoztak, mert a fiatalság vasárnap délutánonként a kocsma körül és a falu főutcáján sétálgatott, vagy lányokkal, vagy egy-egy legénycsoportban.

Jóska barátom pillantott meg elsőnek, és nagyot kiáltott, hogy megjött Pistu. Ennek hallatára alig pár perc múlva a fél falu apraja-nagyja ott tolongott körülöttem, és mindenki kérdésekkel ostromolt. Nem is tudtam, melyik kérdésre válaszoljak hamarább, sőt nem is válaszolhattam, mert a barátok karjai közül ki sem tudtam szabadulni, különösen a százkilós Bandi ropogtatta meg ölelésével a csontjaimat. Ezt azonnal meg kellett ünnepelnünk, hiszen a vendéglátóüzem az autóbuszmegállóval szemben működött, s öntögették a nem kevésbé üdítő italokat. Találkozásunk boldog pillanatait tehát itt ünnepeltük meg, mintha annak más módja nem lehetett volna. Igaz, annak idején mi is úgy tartottuk, hogy "csak a húszéveseké a világ", itt már minden átélt gyötrődést és szenvedést elfelejtettünk ez alatt a pár óra alatt. Este volt már, mikor nagyszüleimhez megérkeztem. Ők is hallották érkezésemet, hiszen futótűzként terjedt a hír a faluban, hogy ki érkezett haza Csehországból. Ez mindig nagy újságot jelentett a falunak, ha valaki megérkezett az idegen elátkozott földről.

7. Az igazi szabadság

A hazai föld varázsa nagy hatással volt reám, azt leírni nem is tudom. Nagyon élveztem a hazai levegőt, az erdő és mező illatát. Az idegenben eltöltött napok olyan hosszúak és reménytelenek voltak, itthon csak röpke pillanatnak tűntek a napok, nem is tudtam követni azok múlását. Különösen a barátaimmal töltött idők suhantak észrevétlenül az éjszakai sötétségbe. Gyakran összetalálkoztunk mi, a sorsüldözött fiatalok is. Voltunk már egypáran itthon a falunkban, de a többiek csak illegálisan tartózkodtak itt. Én viszont büszke voltam, hogy hivatalosan érkeztem haza. Még élveztem szabadságom örömteljes napjait, mikor egy délután, amolyan hontalanok összejöveteléről, kissé rózsás kedvűen tartottam hazafelé. Útközben találkoztam nagyapámmal. Május volt, így ő már nem a tehénbőrből készült lábbelit koptatta, hanem a sajátját, gondolom, azért, mert ez nem kopott el, no meg faluhelyen akkortájt így volt a szokás. Igaz, a háborús idők és az azt követő szűk esztendők nem mindenkinek tették lehetővé, hogy rendes lábbeliben járjon. Ahogy összetalálkoztunk, nagyapám azonnal újságolta, hogy egy szlovák ember az istállónkat takarítja, merthogy a házunkba akar költözni. Akkor már itt volt néhány megtévesztett szlovák polgár, akiknek azt a dajkamesét adták le a hatósági szervek, hogy jöjjenek a magyarlakta területre, mert a magyarokat ősi földjükről elhurcolják, és itt a kerítés is kolbászból van, aztán mintagazdálkodást folytathatnak. Kapnak házat, földet, sőt egyéb igavonó állatokat is, így mindenki a saját ura lehet. Akik bedőltek az ilyen mesének, batyujukkal útnak is indultak, és mint honfoglalók letelepedtek a kiszemelt és üresen hagyott nagyobb lakásokban.

Falunkba abban az időben már lejött négy-öt szlovák család és gazdálkodott, illetve gazdálkodott volna, ha tudott volna. Ez a szlovák atyafi útkarbantartó lett volna a falu határában, így a mi kis házunkat szemelte ki, pedig lett volna különb családi ház is, nagyobb istállóval, amely üresen állott, melynek gazdája idegen földön lett földönfutóvá, itthon hagyva kisebb-nagyobb ingatlanát is, és kénytelen volt robotolni látástól vakulásig, gyarapítva mások zsebét, az övé pedig üresen maradt.

Hazaérvén azonnal az istálló felé tartottam. A szlovák ember az istállóban maradt régi trágyát már kitakarította, és már az istálló seprését végezte. Hét ördög bújt belém, mikor meghallottam az istállóból jövő csoszogó hangot. A szesz hatására nem válogattam az agyamban gyorsan pergő gondolataimban. Ordítoztam neki valamit, bizonyára nem istenhozzádot kiabáltam. Az én emberem a nagy lármára úgy megijedt, hogy szóhoz sem tudott jutni. Megfogtam rajta a cuccot, úgy kipenderítettem az istállóból, hogy a lába is alig érte a földet. A mai napig csodálkozom azon, honnan jött belém az a nagy erő. A jó öreg nagyapámat, ahogy lábbeli nélkül követett engem, nem vettem észre, csak ahogy hátulról megfogott, mert azt hitte, hogy még valami butaságot követek el, ha közbe nem lép. Ez a kis epizód csak pillanatok műve volt, úgyhogy talán hamarább is cselekedtem, mint gondolkoztam.

Az én honfoglaló emberkém, ahogy kikerültünk az istállóból, erősen követelte a lakásunk kulcsát, és hogy ürítsem ki a lakást, mert az néki van kiutalva. Én pedig szintén követeltem, hogy mutassa meg azt a fránya kiutalást, hadd semmisítsem meg. Azt azonban ő sem gondolta, hogy olyan nagy ellenállásba ütközik, mint amilyet én és a falu lakossága tanúsított vele szemben. Említésre méltó, hogy hazaérkezésem után nagyapáméktól és a szomszédoktól a konyhahelyiséget berendeztem. Szereztem bele egy ágyat, asztalt, amolyan falusi lócát és két karosszéket. A sparhelt téglából volt beépítve, arról nem kellett gondoskodnom, és hogy nagyszüleimet a késő esti órákban ne zavarjam, este hazajártam szállásra. Ezek szerint ahogy, úgy, de be volt bútorozva. Azt követelte az én szlovákom, hogy rakjam ki a cuccomat a lakásból. Én pedig egyre mondogattam, hogy rakd ki te! De ő erre nem vállalkozott, merthogy az én dolgaimhoz nem nyúlhat. "Majd jelenti csendőr!" kiabálta rossz magyarsággal.

A hosszú civakodásra nemcsak a szomszédok figyeltek fel, hanem a falu távolabbi részéből is odasereglettek, és az odasereglett népek mellém állva folytatták a hangoskodást. Már estére járt az idő, amikor a drága honfoglalóm megunta a szájaskodást, és belátta, hogy ennyi néppel fölösleges vitáznia, s így elhagyta kiszemelt új otthonát. Két nap múlva nagyapáméknál éppen ebédemet fogyasztottam, amikor egy egyenruhás csendőr felőlem érdeklődik. Kérdezte, hogy én vagyok-e a szökevény, aki Csehországból elszökött, és otthagyta munkahelyét.

Bocsánat, mondom, én hivatalosan vagyok itthon, mert akkor még érvényes volt a gazdám által adott kétheti szabadságom. Akkor még kb. három-négy napom lehetett, így bátran beszéltem, de akkortájt már egyeseket nagyon üldöztek a zsaruk, és bujdosniuk kellett előlük. Mivel az egyenruhás meggyőződött róla, hogy tényleg nem vagyok szökevény, elnézést kért, és másra terelte a szót. Követelte a lakás kulcsát a törvény nevében. Először megtagadtam a parancsát, és nem voltam hajlandó a kulcsot átadni. Később beláttam, hogy komolyan intézkedik, így kénytelen voltam a lakás kulcsát átadni.

Nagyapámék a szemközti házban laktak, így a zsaru felszólított, hogy kövessem, és nyissam ki a lakás ajtaját. Átmentünk a lakásunkhoz, és kinyitottam az ajtaját. Az egyenruhás látta, hogy gyéren be van bútorozva. Erre felszólított, hogy távolítsam el a dolgaimat a lakásból, és tegyem szabaddá.

– Rakja ki ön – válaszoltam.

Ő azt nem teheti, mert nincs rá felhatalmazása – felelte. Így én nagyobb önbizalmat kaptam, és megtagadtam a bútorzat eltávolítását. De ő erélyesen követelte a törvény nevében.

Törvény ide, törvény oda, gondoltam, ha néki nincs felhatalmazása a bútorzat eltávolítására, én bizonyára nem fogom eltávolítani, bármi történjen is. El voltam készülve a legrosszabbra is, de könnyen nem adom fel. Fiatal voltam, kissé makacs és keményfejű.

Hosszú szócsata után az egyenruhás is eltávozott a lakáskulccsal együtt, és a mai napig nem hozta vissza. Gondoltam, hogy ennek lesz folytatása, és újra felkeres, ha a szabadságom ideje lejár, de soha többé nem láttam.

Az én honfoglaló barátom sem jelentkezett többé. Gondolom, megelégelte, és belefáradt a nagy szócsatába, s belátta, hogy ilyen összetartó néppel nem lehet kukoricázni. Néhány nap múlva volt még egy látogatóm, de a partizán elvtárs (mert az volt) nagy portát és nagy házat keresett, így hamarosan eltávozott, mert szerény hajlékunk nem felelt meg nagy igényeinek.

Így telt el a két hét szabadságidőm, és szomorúan gondoltam szülőfalum elhagyására. Barátaim és a többi szökevénytársam annyira győzködtek, hogy: maradjak otthon, nem történhet semmi bántódásunk, és ha mégis erőszakoskodnának velünk, átmegyünk Magyarországra, és ott fogunk letelepedni, akkor sem megyünk vissza Csehországba. Tudtam, hogy ez amolyan kalandvágy, fiatal fejjel és szülők nélkül ilyet eldönteni nem lenne helyes dolog, és mindez hogyan sikerül. Engem szüleim mindig szófogadónak, becsületességre és vallási szellemben neveltek, és hogy szüleim nélkül újra áttelepüljek Magyarhonba – elvetettem.

A két hét eltelte után nem utaztam vissza Csehországba. Írtam szüleimnek levelet, melyben leírtam lakásunk megmentését a szlovák atyafiaktól. A bevándorlás még mindig nem ért véget, mert jöhetnek még mások is, s így nem lesz, aki erélyesen fellépjen velük szemben. Mert ahol volt valaki, aki erélyesen fellépett ellenük, ott nem nagyon mertek erőszakoskodni. De azért hat-hét család mégis betelepedett kisebb-nagyobb erőszakkal az üresen maradt lakásokba. Titokban, a szívünk mélyén csak bíztunk, hogy ez az embertelen üldözés és megaláztatás nem tarthat örökké, így a végleges visszatéréskor lesz hová beköltöznünk. Mert amely családi házba betelepedett egy-egy szlovák család, a később hazatért tulajdonosok nem tudtak beköltözni a sajátjukba, és az otthon maradt rokonoknál kellett meghúzódniuk, mert senki nem gondoskodott a visszaköltözött magyar családok elhelyezéséről.

Már mint szökevény tartózkodtam én is szülőfalumban. A csendőrség gyakran meglátogatta falunkat, és minden alkalommal a szökevények után érdeklődtek. Akit sikerült véletlenül kézre keríteniük, azt visszatoloncolták munkahelyére, Csehországba. Az állandó rettegés és félelem kezdte idegeimet őrölni, mert már csak mint bújdosók találkozhattunk a barátok körében is. Szállásunk szénapajtákban, mindig más-más helyen volt, sokszor még nagyszüleim sem tudták tartózkodási helyem. Ezt az állapotot két hétig bírtam, azután elhatároztam, hogy visszatérek szüleimhez, viselem tovább a sors csapását, és eszem továbbra is a hontalanság keserű kenyerét a többi sorsüldözött magyarral, ha nekünk ez a balsors jutott osztályrészül. Különösen az volt reám nagy hatással, amikor egyik leánytársunkat sikerült a csendőröknek elkapniuk, bekísérték a csendőrségre, mint valami bűnözőt, majd felültették a vonatra, és visszairányították a volt munkahelyére. Azonban a kitelepítésről már nem lehetett hallani, akik meg tudtak itthon maradni, azokat később már nem zaklatták.

8. Újra cseh földön

Június első napjaiban újra felültem tehát a fekete gőzössel vontatott prágai gyorsra, onnan pedig újra egy másik gyorsvonatra, amely déli irányban robogott velem vissza az új hazába.

Délutánra járt az idő, amikor Vodňanyból a hét kilométerre lévő Skočicére autóbusszal megérkeztem. Szüleim már nem nagyon vártak vissza, örömük határtalan volt. De még nagyobb volt gazdám öröme, hogy a nyári munkálatokban újra részt vehetek. Kérdéseire elmondtam, hogy miért voltam kénytelen a szabadságom meghosszabbítani, igaz, több-kevesebb hazugsággal. Abban viszont nem hazudtam, hogy lakásunkat hogyan védtem meg a betolakodó szlovák atyafiak ellen, mert ha eljöttem volna a meghatározott időre, elvesztettük volna szerény lakásunkat. Elnézést kértem tőle a történtekért. Az öreg úr nagyon is megértette helyzetünket, és még fejcsóválva hozzátette; Sakra, ©těpane, bátor gyerek vagy, jól tetted, hogy ellenálltál, és nem engedted be, én is így tettem volna! Tetszett gazdám biztató szava, és még büszke is voltam, hogy ellenállónak nevezett. Gazdánk, mint már azt említettem, nagyon kulturált és emberséges volt velünk szemben, mindig mondta: ne féljünk, egyszer eljön az az idő is, hogy hazamehetünk. Engem különösen kedvelt, mert látta, hogy munkámat becsületesen elvégzem, így bizonyos privilégiumot is élveztem a többiekkel szemben.

A cseh nyelvet elég hamar elsajátítottam, így a falu népével, sőt a lányokkal és fiúkkal is jól meg tudtam magamat értetni. Többen mondták is, hogy azzal a dél-csehországi akcentussal beszélek, mint az ottani emberek, és senki nem mondaná azt, hogy én magyar vagyok.

A nyári munkálatokból teljes lendülettel kivettem a részem. Az aratás és a takarmány betakarítása, valamint a cséplés idején sokat dolgoztam, bár a fárasztó munka nagyon is kimerítő volt számomra, hiába voltam fiatal, de a könnyű súlyú kategóriába tartoztam.

Vasárnaponként kerékpáron bejártuk a környező falvakat, és minden fiatat felkutatta falubelijét, ismerőseit. Új barátokat is szereztünk, így mindenki elbeszélte élményeit, hogy milyen viszonyban vannak gazdájukkal és milyen a helyzetük. Több ismerősömtől, vagy az akkor megismert magyar barátaimtól hallottam, hogy nagyon el vannak keseredve. Panaszkodtak gazdájuk embertelen bánásmódjára, mert kora reggeltől késő estig dolgoztatták őket éhbérért, akárcsak a rabszolgákat, és az étkezés sem felelt meg a munkájuknak. A kitelepített magyarság közel kilencven százaléka panaszkodott keserves sorsára. Sokan a munkahivatalban is panaszt tettek gazdájuk ellen. Voltak, akik elhagyták eredeti gazdájukat, és más gazdánál kerestek szerencsét. Ez egyeseknek sikerült, másoknak viszont nem. Ha pedig összetalálkoztunk, az érdeklődés középpontjában mindig az otthon, a szülőföld volt. Abban azonban senki nem volt bizonyos, hogy sorsunk miképpen alakul a jövőben, mert bizonytalan hírek terjengtek a magyarság sorsáról. Csak titokban bízott a nép, amikor eljön az az idő, hogy még egyszer visszakerülünk szülőfalunkba.

A találkozások szoros és erős kapcsolatokat teremtettek a magyarság között. Az akkori helyzetben úgy éreztük, hogy csak az összefogás, az igazi barátság enyhíti a rabszolgasorsba taszított és embertelen bánásmódban szenvedő magyar népet. A mi gazdánkra nem lehetett panaszkodni, igaz, dolgozni ott is kellett, de nem 14-16 órát, mint más gazdáknál. Télen csak 8-9 órát dolgoztunk, nyáron viszont, aratás és cséplés alkalmával vagy más fontos munkák elvégzésekor tíz-tizenegy órára is meg kellett hosszabbítani a munkaidőt. A fizetés nálunk sem volt az igazi, hogy abból a megfelelő megélhetést lehetett volna biztosítani. 920 korona volt a bérünk havonta, azonkívül 20 kg liszt havonta, egy liter tej naponta és öt köbméter tűzifa egy évre. Idehaza abban az időben a barátomék öt-hatezer korona között tudtak keresni és kevesebb munkával. Bárki készíthet összehasonlítást, hogy a közel két év alatt mennyi anyagi kárunk keletkezett, nem beszélve az erkölcsi és emberjogi sérelmekről. A többi kitelepítettel szemben állítólag a mi gazdaságunkban volt olyan a fizetés, amely meghaladta a létminimum alsó határát, de csak kevés családnál közelítette meg a nálunk kapott jutalmazást.

Az embertelen körülmények következtében a nyár végén és ősz elején egyes magyar családok gazdájuk elhagyásának gondolatával foglalkoztak. Egyesek, akik megengedhették maguknak, mert még volt a hazai tartalékból, "lelépőt" is fizettek gazdájuknak, mindenki a saját pénztárcája szerint. Mások viszont lesz, ami lesz alapon ott hagytak csapot, papot, és ha sikerült, megszöktek a rabszolgasorsból. Akiknek maradt otthon közeli családtagjuk vagy rokonuk, azok csomagokban küldözték haza öltözékeiket, fehérneműiket, akik tudtak, vásároltak bőven kenyérnekvalót és minden olyan dolgot, amely nem haladta meg a húsz kilogrammot. A furfangos parasztember azt is mérlegelte, hogy nem egy postán adja fel küldeményeit, nehogy feltűnést keltsen vele. Az asszonyok a hátukon vitték csomagjaikat, egyszer a közelebbi, máskor a távolabbi postára. Mivel a bútort nem lehetett postán elszállítani, az bizony ott maradt, aki viszont közelebb lakott a vasútállomáshoz, az elküldhetett egy-egy bútordarabot vasúton. Az idősebb generáció sehogy sem tudott megbarátkozni a rabszolgasorssal, különösen az olyanok nem, akiknek idehaza nagyobb földbirtokuk volt, mint az ottani gazdájuk, és nékik kellett cselédeskedniük. De nagy nehézséget okozott a nyelv ismeretlensége is.

Az iparosembernek viszont annyival volt rosszabb a sorsa, hogy mezőgazdasági munkát soha nem végzett, és az idegen volt számára, másodszor pedig az állandó parancsszavakat nem bírta elviselni, nem beszélve arról, hogy a nyelvi nehézség is milyen problémákat okozott, különösen az idősebb korosztálynál. Sokszor az ilyen értetlenségből kabaréba illő dolgok történtek. Hogy csak egyet említsek a sok közül. Magyarázza csehül az egyik gazda a magyar családjának: "Budete vozit hnůj, nebo já idu pryč." Magyarul: "Trágyát fog hordani, mert én megyek a városba." Gömörben, de talán más vidéken is, használatos ez a szó, hogy "priccs". Ez ugyanis deszkából összeállított fekvőalkalmatosság. Földim pedig úgy értelmezte, hogy a trágya tetejére tegye föl az istállóban lévő priccset is, és szállítsa ki a mezőre. Mivel az istállóban volt is ilyen fekvőhely, a magyar rabszolga föltette a trágyával megpakolt szekérre, és a priccset kiszállította a trágyával együtt. Ott a priccset letette, a trágyát is lepakolta, és mint aki jól végezte dolgát, lefeküdt a heverőre, és várta gazdáját.

Már késő délutánra járt az idő, gazdája is hazaérkezett a városból, és kereste magyarját, de senki nem tudott felőle semmit. Gazdája úgy gondolta, bizonyosan valami baja történhetett, s elindult a mezőre oda, ahová a trágyát kellett vinnie. Mikor gazdája megérkezett a mezőre, a magyarja a priccsen az igazak álmát aludta, a lovak a szekérrel pedig távolabb legeltek egy hereföldön. Gazdája nagyon meglepődött, és kérdezte tőle, hogy mi a baja, beteg-e, mi történt. A szegény sorsüldözött szóhoz sem tudott jutni, csak kézzel-lábbal magyarázta, hogy kihozta a priccset, amit parancsolt, csak azt nem tudta, hogy minek. Gondolhatjuk, milyen bábeli zűrzavar lehetett a két ember között, mikor az egyik így mondta a magáét, a másik pedig sűrűn szórta, hogy "szakramencky magyar". De gazdája sejthette, miről is lehet szó a sok magyarázkodás után, és a végén jót derült a történteken, s csak ismételgette az előbbi szavakat: "szakra magyari"!

Hasonló történet másokkal is megtörtént, s valamelyiknek hasonló nevetséges volt a csattanója, másnak bizony siralmas és megalázó, mert az idősebb emberek az idegen nyelvet még két év alatt sem tudták elsajátítani, s ez nagy lelki megerőltetést és nyomot hagyott az emberek lelkivilágában.

9. Szökésünk és annak körülményei

1948 januárjában, azaz egy év eltelte után, szüleim is elhatározták, hogy végzünk a rabszolgasorssal és megszökünk. Elkezdődött a csomagok küldözése. Először a fehérneműket, szőtteseket, mert akkoriban a falusi asszonyok télen fonással és szövéssel foglalkoztak, majd az ágyneműket és mindent elküldtünk, amit csak csomagban lehetett. De hogy a postán feltűnést ne keltsünk, az én nyelvi tudásommal és édesapám segítségével be kellett avatnunk az ottani postafőnököt is, bizonyos ellenszolgáltatás fejében. Akkor még az élelmiszerekre jegyrendszer volt, így ezt is felajánlottuk néki, a családunk pedig szűkölködött élelmiszer dolgában. Így olyan jó kapcsolat alakult ki közöttünk és a postafőnök között, hagy csomagjainkat mindig az esti órákban vittük föladni, és még az sem volt szabályellenes, ha túlhaladta a megengedett húsz kilogrammot.

Ezt több, mint három hónapig folytattuk kisebb-nagyobb megszakításokkal, de általában minden második nap. Sötétedéskor pedig senki nem vette észre, és nem is sejtette tervünket, csak a falunkbéli idősebb házaspár és a jó emberünk, a postafőnök, aki mindezt titokban tudta tartani.

Több, mint hatvan súlyos csomagot szállított a posta nagyapám és a szomszédok nevére. Tavaszra már csak azok az edények, szükséges ruházatunk és ágyneműink maradtak velünk, amelyek naponta szükségesek voltak számunkra. A szökés pünkösd ünnepére volt betervezve, amely kb. május második felében lehetett. Akkor még a hétfői napot is megünnepelték, s úgy gondoltuk, azt fogjuk mondani a gazdánknak, hogy rokoni látogatásra megyünk az ünnepek alatt, s így a két nap elegendő lesz a hazajövetelhez. A munkánkat természetesen apámmal mindketten továbbra is becsületesen végeztük, nehogy gyanút keltsünk gazdánk vagy mások előtt. Gazdánk és közöttünk továbbra is a régi jó viszony folytatódott, csak a mi hűségünk rendült meg iránta.

Május közeledtével egyre nőtt az izgalmunk és fokozódott félelmünk is, mert akkor már több vasútállomáson csak igazolás felmutatása ellenében lehetett menetjegyet vásárolni szlovák területre, azért, mert egyre több hontalan magyar hagyta el Csehország földjét és jött vissza kirabolt otthonába. Hogy vannak-e csodák, nem tudom, de az, ami akkor velünk történt, annak lehet nevezni. Történt ugyanis, hogy tíz nappal indulásunk előtt táviratot kaptunk hazulról, hogy nagyanyám meghalt (anyai ágon), s a temetés dátumszerűen fel volt tüntetve.

Édesanyámat a sírás gyötörte, hogy a temetésen még részt sem vehet, de az én agyamban a bánat ellenére valami rendkívüli tervek szövődtek, és édesanyám bánatos szívét sikerült megvigasztalni. Végre sikerülni fog, kiáltottam. Most még az itt lévő összes dolgainkat összecsomagoljuk, és gazdámmal elintézem, hogy a temetésre hazamennek, mégpedig úgy, hogy Prágáig édesapámat is engedje el, hogy édesanyámat és húgomat Prágában útba igazítsa a pelsőci gyorsra. Gazdánk igazán nagylelkű volt velünk szemben. Édesapámat is hazaengedte, úgyhogy papírral a kezükben kétheti szabadságra hazajöhettek mindhárman, amely időtartamba a pünkösdi ünnepek is beleestek.

Azonnal összecsomagoltuk még ottlévő ruháinkat s egyéb dolgainkat, s az én számomra nem maradt más, csak egy takaró és az öltönyöm, amelyben én is hazajöttem. Az egyetlen helyiségből álló lakosztályunk teljesen sivár maradt, csak bútoraink tátongtak üresen. Szüleim szerencsésen hazaérkeztek, én pedig még pár napig végeztem munkámat az utolsó óráig, mintha nem készülnék semmiféle turpisságra – csak belső szorongásom egyre jobban fokozódott.

Elérkezett a várva várt pünkösdi ünnep. Az előtte való napokban az történt, hogy a szomszéd községben lévő Koleszár néni is közölte velem, hogy Hradec Královéba szeretne utazni a lányáékhoz, de fél, hogy Prágában eltéved. Örömmel fogadtam ezt a hírt, azonnal felajánlottam segítségemet, s közöltem, hogy én is arrafelé utazom, így Prágában is egy vonatra szállunk át és utazunk tovább.

Az ünnep reggelén gyalog indultunk egy közeli vasútállomásra. A menetjegyet én vásároltam olyan trükkel, hogy először Hradecba kértem, majd a másodikat Tornaljára. A menetjegyet kiadó kisasszonynak fogalma sem volt arról, hogy ez a Tornalja mely részén van az országnak. Érdeklődött, hogy merrefelé van ez a fránya Tornalj’a, mert hogy oda még soha nem adott menetjegyet. Viccelődve és huncutkásan írtam körül és magyaráztam, hogy merre is van, nehogy gyanút keltsen utazásom célja. A végén Roľňavát mondtam, de Szlovákiát nem említettem. A kisasszony figyelmét annyira eltereltem, hogy szó nélkül kiadta a menetjegyet, s megkönnyebbülve, nagy viszontlátást köszönve, gyorsan távoztam. A prágai gyors is befutott, s Koleszár nénivel felszálltunk a vonatra. A viszontlátás köszönést én ellenkezőleg gondoltam, hogy soha többé nem akarom sem őt, sem pedig Csehország e részét viszontlátni. Eltelt 45 esztendő, de azóta sem jártam azon a tájon.

Útközben Prága felé másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy egyévi távollét után újra otthon, együtt lesz a család. Prágában átszálltunk a pelsőci gyorsra, és a néninek csak akkor árultam el, hogy én tulajdonképpen hazautazom, mert már szüleim is otthon vannak, és bútorainkat itt hagyva, soha többé nem akarunk visszatérni. A néni Pardubicén átszállott egy másik vonatra, velem pedig tovább zakatolt a vasparipa az éjszaka sötétjében haza, haza Gömörországba, drága szülőföldem felé. Pontosan úgy, mint egy évvel ezelőtt, a késő délutáni órákban érkeztem szülőfalumba. Az autóbuszmegállónál szüleim, húgom, a népes rokonság s az olyan sokat emlegetett barátaim vártak. Szüleim aggódtak miattam, hogy mit is eszelek ki gazdámnál és hogyan sikerül a lelépés.

Az eljövetelem előtti napon megbeszéltem a cseh származású Vencellel, hogy az ünnepekre szeretnék elutazni Strakonice mellé keresztapámékhoz, hogy az ünnepet ne töltsem egyedül, ezért lovaimról a két napon át gondoskodjon. Szívesen elvállalta a gondozást, ne aggódjak, minden rendben lesz, menjek nyugodtan, mondotta. Utazásom célját gazdámmal is közöltem, és semmi kifogása nem volt ellene. Így oldottam meg végleges hazatérésem a 475 napi száműzetésből, lerázva rabságunk láncát.

No és hogyan reagált gazdánk a cserbenhagyásra? A falumbéli Galo Rudi bácsi elbeszélése alapján kedden még nem történt semmi különös, de szerdán már erősen érdeklődött felőlem a gazdám. Akkor szerintem már sejthetett valamit, mert az elmondottak alapján bement az üresen hagyott lakásba, és csak azon csodálkozott, hogy hogyan tűnhetett el minden egyszerre a lakásból, mert az lehetetlen, hogy mindent magukkal vittek volna a szüleim haza. Édesapámnak a mesterségéhez sok-sok szerszáma is volt.

Az esetet jelentette a helybeli rendőrségen. Az egy helyiségből álló lakásunkat leplombázták és lepecsételték. Én pedig hazaérkezésem után azonnal írtam gazdámnak egy megható levelet, melyben elnézést kértem, hogy családunk ilyen hűtlen lett hozzájuk. Mint úriembert nagyra becsülöm a hozzánk való jóságát, de értse meg, ez az ország hontalanná tett bennünket, mert a Kassai Kormányprogram minden magyart, aki soha semmi bűnt nem követett el, háborús bűnösnek nyilvánított. Ha ezt Ön érti, magyarázza meg nekünk, mert ezt az üldözést egy magyar sem érdemli meg, éppen úgy nem, mint az Önöktől embertelen módon kiűzött németek. Kérem Önt, értse meg helyzetünket, és ne tegyen olyan lépést ellenünk, ami helyzetünket súlyosbítaná, állt a levélben. Levelemre válaszolt, igaz, röviden, és írta, hogy megért bennünket, és csak a lakás végett jelentette az ügyet, nehogy a bútorainkat szétlopkodják.

Ilyen idegtépő hazatérési módot több kitelepített magyar család választott, hogy otthagyta bútorait, melyet soha többé nem látott viszont. Akinek nagyobb tehetsége volt, fizetett gazdájának, hogy ne jelentse fel őket, ha cserbenhagyják és hazaszöknek.

Idehaza gyengült a hajtóvadászat a szökevények után. Mi is beálltunk egy állami munkáltatóhoz, abban bízva, hogy onnan nem visznek vissza. 1948 őszén javunkra váratlan fordulat következett. Megszűnt az embertelen kitelepítés, és még a Csehországba hurcolt magyar családok is hazatérhettek szülőfalujukba bútoraikkal és egyéb ingóságaikkal. Igaz, egyesek még akkor sem mehettek otthonukba a betelepedett szlovák honfoglalók végett, hanem várniuk kellett pár évet arra, hogy a betolakodók is visszatelepüljenek oda, ahonnan eljöttek, ha egyáltalán volt nekik otthonuk.

A honfoglalók több évig kísérleteztek a paraszti gazdálkodással, de nem nagy sikerrel. Mert hogy a Turóc völgye teremjen, azt rendkívüli módon kell a parasztembernek megművelnie. Ehhez viszont ők nem értettek, mert a hegyek között csak favágással, esetleg fuvarozással foglalkoztak, a földművelésről pedig alig hallottak. Egypáran közülük kaszálni megtanultak, de igazi mezőgazdasági, illetve paraszti munkát nem tudtak folytatni. Első évben várták a nagy hasznot, de már akkor csalódtak. A következő évben pedig még annyi sem termett, hogy családjukat eltarthatták volna. Így hamar rájöttek, hogy a felsőbb szervek által mondott dajkamese valóban csak mese és hazugság volt.

Három-négy évig tartott ez a "mintagazdálkodás", de bizony az idő elteltével megelégelték az elátkozott magyar földet, és szép csendesen elpárologtak – visszatértek arra a vidékre, ahonnan jöttek, így egyetlen család sem maradt a faluban. Otthon bizonyára folytatták az erdei munkát. A fontos az volt, hogy elhagyták szülőfalunkat. Túlfűtött reményeik is széjjelfoszlottak, s a hontalanok is végre otthonra találtak. Volt mit helyrehozniuk, amit ez a megtévesztett nép itt pár év alatt tönkretett.

Sajnos, több ezerre tehető azon magyar családok száma, amelyek a jobb megélhetés reményében és tartva az újabb megpróbáltatások és zaklatások borzalmaitól, ott maradtak Csehország földjén, s ott élnek ma is, akik azóta már sokan magyarnak sem vallják magukat, mert beolvadtak a cseh népek közé, akiknek unokáik szavát a nagymama vagy nagyapa már meg sem érti. Tompa Mihály szavaival élve: pusztulunk s veszünk, mint oldott kéve, széthull nemzetünk.

A Kassai Kormányprogram a mai napig egy megalázó és szégyenletes rendelkezés, melyet a szlovák kormány, lehetett az szocialista vagy a mai demokratikus erők programja, még mindig nem vont vissza. Ilyen programmal aligha lehet eljutni Európába, ahol az emberi jogokat csak papíron lobogtatják, de a valóságban sárba tiporják. Sajnos, a szlovák gyerekeket az iskolában is csak az elferdített és soviniszta történelemre tanították, melynek hatása most érezhető. Így kevés a reményünk, hogy egyenlő államalkotó nemzet legyünk az itt élő szlovák néppel.

Ezeréves együttlétünk pedig azt bizonyítja, hogy lehet békében is élni, habár a magyar nép éppen úgy el volt nyomva, mint a szlovák vagy a román a magyar urak és a németek részéről, de közös erővel ezt is meg lehetett oldani. Most ezt miért nem lehet? A bitang és dölyfös magyar urakról sok szégyenletes és megalázó dolgot lehetett hallani, de az eszükbe sem jutott, hogy valamely nemzeti kisebbséget, csak azért, mert szlovákul vagy románul beszélt, a Kárpátokon túlra kitelepítsék, elüldözzék otthonából és földönfutóvá tegyék a nagyvilágban. Sőt, a tatár és török elleni harcokban elpusztult magyarság helyébe különböző nemzetiségű népeket telepítettek az ország belsejébe, éltek s élnek békében egymás mellett, s aligha vetik egymás szemére hovatartozásukat.

Amíg a Kassai Kormányprogram érvényét nem veszti Szlovákiában, mi magyarok aligha nevezhetjük ezt a földet hazánknak. De itt élünk és dolgozunk, és ennek az országnak az asztalára tesszük a megszerzett javakat. És szülőföldünkön éljünk hontalanul? Remélem, nem igazolódnak Tompa Mihály szavai, a Gólyához írt versének sorai, hogy: Neked két hazát adott végzeted, "Nekünk csak egy volt, az is elveszett".

Írásomban tudatosan nem említettem a kitelepítettek nevét, de úgy érzem, az utókor kíváncsi lesz elődei meghurcolásának történetére, és megtalálja nagyszülei, rokonai nevét a felsoroltak között.

Az első transzporttal a következő családok hagyták el szülőfalunkat:

A második transzporttal a következő családokat telepítették ki Csehország földjére:

Ha valaki véletlenül kimaradt, azt nem szándékosan tettem, és bocsánatot kérek attól a családtól, akit nem tudtam feltünteni.

Sajnos, az itt meghurcoltak közül sokan már csendben és békében nyugszanak a szülőföld csendes temetőjében, és kevesen vagyunk, akik még e borzalmak világára emlékezünk. Ketten, Greskovics Bálint és neje ott porladnak Csehország földjében, ahol már sírhalmukat is simára egyenlítették a buldózergépek.

Budai Béla

(Ipolybalog)

NYUGATI HADIFOGSÁGBÓL
HAZATÉRVE:
SZÜLŐFÖLDÖN RABSÁGBA ESÉS

1946. április 5-én érkeztem haza az amerikai hadifogságból a franciaországi May Le Cam-i hadifogoly-gyűjtőtáborból. Elég rossz állapotban, 48 kg-os voltam. Az akkor Bussán működő körzeti orvos, dr. Végh járt hozzám majdnem mindennap, hogy életet öntsön belém. Neki köszönhetem, hogy még ma is élek. Anyagilag elég rosszul állottak a szüleim – apám is katona volt –, így hát a doktor úr fáradozásait honorálni se tudtam. Elkezdtünk újra dolgozni – hogy megélhessünk. Dolgoztunk a földeken, neveltünk állatokat, hogy a télre való élelmet összegyújtsuk. Munkaalkalom nem volt sehol, így hát csak a télre gondoltunk. Hál' Istennek, ez sikerült. Ősszel a jó Isten segítségével egy kis krumpli, répa, egy kis borocska is került a pincébe. A sertés is meghízott, levágtuk, a kamra is jól állott, egy kis kukorica, gabona még mindig maradt. Bizakodva vártuk az 1947-es évet, amely azután be is köszöntött szépen.

Ha még jól emlékszem, 1947. január 15-én nagy hó, 20 C°-os hideg volt – délelőtt fél tízkor indultam a vasárnapi szentmisére. Amikor elindultam a templom felé, csak hó, hideg, nyugalom volt a kis falumban. Akkor már Rároąská Mufad volt a neve. A templomból kijövet nyugodtan beszélgettünk, mint máskor. A templomkaput elhagyva, nem tudom, honnan, akaratom ellenére mellém ragadt két katona, betöltött fegyverrel, kitűzött szuronnyal. Jöttek velem egészen hazáig. Ettől a pillanattól rabja voltam a két katonának. Bejöttek utánam a házba, az ajtó mellett leültek a székre. Bent volt az egész család, apám, anyám, 19 éves, 12 éves, és 9 éves húgaim. Persze egy szobában aludt mindenki, mert máshol nem volt meleg. Vártuk, hogy majd éjjelre elmennek a katonák – de ők nem mozdultak. Küldtem őket, hogy menjenek el, de ők azt mondták: amíg mi itt leszünk, addig nekik nem szabad elhagyni a házat. Tehát saját házunkban rabok lettünk. Ha kimozdultam, az egyik katona azonnal jött utánam fegyverrel. Ez így ment hétfőn, kedden, du. 1 óráig. Kedden 1 óra tájban egy katonaautó bejött az udvarba, egy kísérő katona – már nem tudom, milyen rangja volt – kiadta a parancsot, ad egy félórát, szedjünk össze, amit csak tudunk, mert egy félóra múlva indul az autó, és nekünk is menni kell. Láttam, amikor édesanyámat, a fiatalabb húgomat bedobták az autó kabinjába. Én ebben az állapotban rettenetesen elkeseredtem, édesapámat és két húgomat felrakták az autóra. Én nem akartam menni, rettenetes állapotban voltam, ütöttem, rúgtam, haraptam, mert nem akartam felmenni az autóra. Valami ütést éreztem a nyakamon, összeestem, tovább nem tudtam semmit.

Az utazás

Lehetett egy félóra, vagy talán több, ahogy mondták a szüleim, engem feldobtak az autóra. Az autó elindult az udvarból. Ők, ahogy mondták, sirattak, engem pedig betakargattak, mert nagyon hideg volt. Én mindenről semmit sem tudtam. Amikor felébredtem, Panyidaróc-Losonc között ment az autó. Reszkettem a hidegtől vagy gyengeségtől, vagy talán most értettem meg, hogy valóban mi is van velünk. Losoncra beérve az autó a városon át a vasúti állomás felé tartott. Ezt azért tudom, mert Losoncon dolgoztam, amikor Losonc még Felvidék volt. Az állomásra beérve az autó az árukirakodó felé tartott, ahol már ott állt egy nyitott vagonokból álló szerelvény. A vagonokban már több ilyen magamfajta, szülőföldjétől megfosztott szerencsétlen ember volt. A rakodóállomás siralmas látvány volt. A vagonokból asszony-, gyermeksírás hallatszott. A férfiak csak bámultak maguk elé. Senki nem tudott semmit. Mi is a kis holminkat, amit gyorsan összekapkodott a családom, beraktuk a vagon sarkába, amelyik még üres volt. A vagon többi része már el volt foglalva. Már 7 család ott volt a vagonban reggel 9 órától. A katonák édesanyámat, a húgaimat feldobálták a vagonba, mint valami zsákot. Én el akartam szökni, mert Losoncon sok ismerősöm volt. Szüleim, testvéreim sirattak, hogy ne hagyjam ott őket. Nem tudtam elhagyni a családot. Édesapámat felsegítettem a vagonra, magam is felkapaszkodtam – megkezdődött a bizonytalan várakozás éppúgy, mint valamikor a fogságban. Ott sem tudott senki semmit, éppúgy, mint itt. Mi lesz velünk? Hová megyünk? Erre választ senki sem tudott adni. Vártunk. Másnap kezdett virradni, amikor mozdonyt kaptunk. Vagy 2 óra múlva elindultunk Zólyom felé, Zólyomba beérkezve havazott és nagyon hideg volt. A mozdony mellékvágányra taszított bennünket és ott hagyott. Reggel, amikor kezdett virradni, látom, szegény édesanyám és húgaim kendőjén a sírástól a könnycseppek meg voltak fagyva. Alig tudtak lábra állni, teljesen el voltak fagyva. Én nagyon el voltam keseredve, de tehetetlen voltam. Ez a holtvágányra kidobás bizony nagyon sokszor megismétlődött – míg 2 heti keserves utazás után megérkeztünk a Český Brod-i állomásra. Itt is kitaszítottak egy mellékvágányra, ahol árut szoktak kirakni. A mozdony ott hagyott, mi meg vártunk, mint már nagyon sokszor. Úgy 10 óra tájban megkezdődött a vásár. Jöttek a cseh gazdák lovas vlečkákkal (1), be-benéztek a vagonokba, megnézték az "árut".

Egy-egy férfit megszólítottak, persze csehül. Hol a család? Hányan vagytok? A családnak ki kellett állnia a vagon ajtajába. Az a család, amelyben nem volt kiskorú gyermek – több volt a munkaerő –, az hamarább elkelt. A vásár egész nap tartott. A vagonok lassan kiürültek. A mi vagonunkban még 2 család maradt. Nekünk 2 kiskorú, a másik családnak 3 kiskorú gyermeke volt. Idáig még nem kellettünk senkinek – pedig már délután 3 óra volt. Nagy hideg volt. Megfagyva várakoztunk, összebújtunk, mint akolban a juhok, mikor hideg van. Látom, jön egy lovas vlečka, a kocsis nézi a vagonokat, persze már üresek voltak. Odaér a mi vagonunkhoz, kérdi, hányan vagyunk. Mi is kiálltunk, a másik család is kiállt az ajtóba, a cseh egyet káromkodott. Odaáll a vagonhoz a vlečkával, nekem int, hogy rakodjunk a vlečkába. Gyorsan feldobáltuk a holminkat, mikor ez megvolt, int, hogy üljek mellé az ülésre. A család beült a vlečkába, a cseh kezembe nyomta a gyeplőt meg az ostort, szólt a lovaknak. Elindultunk Český Brodon keresztül. A várostól 2-3 km-re egy kis faluba mentünk, ©tolmířba.*

______
1. utánfutó
2. Budai Béla visszaemlékezéséből csupán ez a két epizód készült el.

Tízezrek ideiglenes dokumentuma, tízezrek sorsa... Magyarként messze idegenben, ideiglenes igazolvánnyal

Id. Klebecska István

(Farnad)

MI VOLT A BŰNÜNK,
CSAK A MAGYARSÁGUNK?

Vannak az ember életében olyan órák, napok, amelyeket – ha száz évig élne is – nem felejt el. Ilyen nap volt 1947. január 9-e is, amikor mínusz 20 fokos hidegben ingóságainkkal együtt katonai teherautóra raktak, és apámmal, anyámmal együtt az egész családot elvitték a párkányi (©túrovó) vasútállomásra. Itt födött marhaszállító vagonokba raktak bennünket – több családot egy vagonba –, és elindítottak Csehország felé. Ezen a napon Farnadról 25 családot vagoníroztak be és indítottak el a nagy létbizonytalanság, a szenvedések, megpróbáltatások felé.

Községünkben 1946-ban megindult a reszlovakizációs kampány. Nem ítélem el azokat, akik félelmükben aláírták, hogy ők bizony szlovákok, holott szlovákul sem tudtak, hiszen még elevenen emlékezetükben éltek a II.. világháborús események, az alig egy éve lezajlott közeli barti nagy csata. Ezért – nem meggyőződésből – reszlovakizáltak sokan, s így megkapták a csehszlovák állampolgárságot. A többi, nem reszlovakizált, Csehszlovákiában élő magyar hontalanná vált.

1946 végén riasztó hírek érkeztek: deportálják a magyar családokat Csehországba, a Szudéta-vidékre. A karácsonyi ünnepek, az újév rettegésben teltek el. 1947. január 9-én, a hajnali órákban szlovák katonák körülfogták a falut, a kitelepítendő családok udvaraiba beálltak a nagy katonai teherautók, fölpakolták az autókra az ingóságokat, majd megindultak velünk a párkányi vasútállomásra. Apám két tehenet tartott, gazdasági fölszerelése, takarmánya, szalmája, a szántóföld, szőlő, ház – mind prédául maradt a Romániából áttelepült szlovák családnak, aki a mi elhurcolásunk után mindezt megkapta.

A párkányi vasútállomásra érve beraktak bennünket – egy másik farnadi családdal együtt – egy marhaszállító vagonba. Fűteni a vagonokban nem lehetett, kinn mínusz 20 fokos hideg volt, télikabátokba, pokrócokba bugyolálva vártuk, hogy mikor indul el vélünk a szerelvény. Mi, fölnőttek még csak valahogy kibírtuk, de nagyon sok családnak volt pólyás gyermeke, el lehet képzelni, hogy mit szenvedtek azok az édesanyák. Az egész szerelvény körül volt állva fegyveres katonákkal, úgyhogy egy lépésre sem mehettünk el a vagontól. Késő délután elindult vélünk a szerelvény, könnyes szemekkel tekintettünk vissza – vajon viszontlátjuk-e valaha ezt a tájat?

Eljött a vagonban eltöltött első éjszaka, de bizony a szemünkre nem jött álom – vajon hová visznek minket, milyen megpróbáltatások várnak reánk? Az út Csehországba 3 napig tartott. Sokszor órákig vesztegelt a szerelvény a nyílt pályán, mivel a síneket méteres hó borította. Ilyenkor meg kellett várni a legközelebbi állomásról elindított kisegítő mozdonyt, hogy a szerelvény tovább tudjon menni. Egy tányér meleg levest, egy csésze forró teát, de még hideg vizet sem kaptunk a vagonokba, az otthonról hozott száraz ételen voltunk. A háború alatt "szerzett" katonai, spirituszkockás gyorsforralón olvasztottunk havat és főztünk magunknak szárított csipkebogyóból teát.

Így értünk el 1947. január 12-én a csehországi ®atec város vasútállomására. Ott már vártak bennünket jövendő "gazdáink", és beindult az újkori "rabszolgapiac". Úgy válogattak közöttünk, mint a középkorban a rabszolgák között, éppen csak hogy a fogainkat nem nézték meg. A mi családunk, valamint K. András, ifj. V. András, H. János és családja és S. András a feleségével – szintén farnadi lakosok – egy Bedřich Vojtechovský nevű egyénhez kerültünk. Az illető egy "kikopott" bányamérnök volt, aki megkapta egy kitelepített szudétanémet báró nagybirtokát, vele a stroupečeki kastélyt és majort, valamint a přivlakyi majorságot a hozzá tartozó földekkel. Már jó délutánra járt az idő, amikor is egy rozoga teherautóra fölpakoltuk a holminkat, és a sofőr elindult velünk új lakhelyünkre. Csakhogy a sofőr spórolni akart a benzinen, nem a hosszabb, de jó országutat választotta, hanem a rövidebb, az Ohře folyó mellett húzódó dűlőutat, ami bizony csak jó időben volt járható autóval. Alig mentünk 1-2 km-t, amikor is az autónk szépen elakadt (...) Jó sötétre értünk a stroupečeki kastélyhoz, ahol a majorságban levő mosókonyhában rakodtunk le, hogy majd másnap reggel elvisznek bennünket Přivlakyba, ahol kapunk lakást.

Nem tudtunk mi ott sem aludni, alighogy virradt, már szorongva az udvaron vártuk, hogy mi is lesz tovább. Kis idő múltán kijött a "gazdánk" is a kastélyból, és mondta, hogy mindjárt jönnek, fölpakolunk, és megyünk Přivlakyba, ami kb. 1 km-re volt Stroupečektől. Nemsokára megjöttek a hosszú szekerek, és a kocsisok magyarul szóltak hozzánk. Kiderült, hogy az egyikük csallóközi, a másik barti. Fölpakoltuk a holminkat a szekerekre és elindultunk. Útközben a kocsisok elmesélték, hogy a leendő "gazdánk" gyűlöli a magyarokat, a németeket, és kedvenc szavajárása a "přinesu na vás SNB"(2), ha valaki valami hibát követ el.

A falucska – Přivlaky – kb. 50 házból és egy nagy majorságból állott. A faluban két cseh család és egy vegyes német-szlovák család élt, ahol a férfi német, az asszony szlovák volt, és szintén Vojtechovskýnál dolgoztak. A többi ház üresen állt, illetve a majorságban lévő cselédházakban Bartról, Kéméndről és a Csallóközből kitelepítettek laktak.

Mi egy szoba-konyhás lakást kaptunk, igen rossz állapotban levőt, de legalább fedél volt a fejünk felett. Nekifogtunk a helyiségek kitakarításához, mert bizony a konyha tele volt deszkaforgáccsal és egyéb szeméttel. A konyhában lévő rakott tűzhely pedig tele volt különböző elégett bútorvasalásokkal, szögekkel. Később tudtuk meg, hogy a házban ősszel katonák voltak elszállásolva, akik a mezőgazdasági munkákat végezték, és a falu házaiból összehordott bútorokkal tüzeltek. (...)

Az első napunk hurcolkodással, takarítással, körülnézéssel, a tájjal való ismerkedéssel telt el. Másnap reggel viszont már a majorságban kellett jelentkezni munkabeosztásra. Az első munkabeosztásra eljött a "gazdánk" is, akit "pane inľenýre"(3)-nek kellett titulálnunk, egyébként a munkát egy idős cseh osztotta be, akinek "pane ąafár"(4) volt a titulusa. Két falunkbeli a lovakhoz lett beosztva, mi fiatalok pedig gyalogmunkára. Ez a gyalogmunka pedig abból állt, hogy bevittek egy irdatlan nagy pajtába, amelynek egyik fele tele volt búza-, a másik fele árpakévékkel, a padlása pedig kévébe kötött mákkal. A pajta közepén egy nagy cséplőgép állt, és mi megkezdhettük az 1946-ban learatott gabona cséplését. Ugyanis 1946-ban, munkaerő híján, a gabonát nem tudták elcsépelni, behordták a nagy pajtákba, és télen velünk csépeltették ki. Nyelhettük a pajtába szorult gabonaport egész télen.

Otthoni híreket csak a rokonoktól, ismerősöktől kapott levelek útján tudtunk meg. Így tudtuk meg, hogy a házunkba egy Romániából áttelepült szlovák családot tettek. A nagyvilági hírekből sem tudtunk semmit, hiszen rádiónk nem volt, újsághoz nem jutottunk hozzá, a tél folyamán a szomszéd falvakba, a városba, ®atecba nem járhattunk be, nem találkozhattunk falubéli vagy más falukból kitelepített magyarokkal. Így telt el 1947 tele, cselédsorsban. A tavasz 1947-ben hirtelen köszöntött be. Az Ohře folyó, amely télen teljesen befagyott, komoly jégzajlással kezdett áradni. Lepedőnyi jégtáblákat sodort ki az alacsonyabban fekvő partra, a part menti rétre, és a jéggel együtt temérdek halat is. Mi ezt hamar észrevettük, mikor a partról néztük a jég zajlását. Nosza, hamar vödrökért szaladtunk, és azon a héten halászlé, halpaprikás, kirántott hal tette változatossá az étrendünket. A "gazdánk" egyébként tett róla, hogy legyen téli elfoglaltságunk, a csikorgó hidegben, hófúvásban trágyát hordtunk rakványokba a földekre.

Így múlt el a tél, és jött el a tavasz, s vele együtt a tavaszi munkák is. Kiszikkadt a föld, elkezdődött a talajelőkészítés, a vetés. A "gazdánk" búzát, tavaszi árpát, cukorrépát, takarmányt termelt, és természetesen komlót. Nagy tehenészete is volt, de sertést csak saját részére tartott. A szántás, vetés, boronálás nem volt új számunkra, hiszen idehaza is ezt csináltuk, hanem a komlóval való munka újdonság volt. A komló tavaszi munkája azzal kezdődött, hogy meg kellett metszeni a komlót. Az előző évi letermett komlószálat – amely vékony drótra volt felfuttatva – a föld fölött le kellett vágni, s a szárat a dróttal együtt kihordani. Utána következett az oszlopközökben lévő komlótövek közeinek felszántása. Közben folyt a komló tárarendszerének javítása, az esetleg elkorhadt oszlopok kicserélése, a tartóhuzalok kifeszítése. Soha azelőtt ezt a munkát nem csináltuk, de ebbe is beletanultunk. Komlómetszés közben sokszor fölemlegettük, hogy vajon ki metszi az otthon hagyott szőlőnket, ki fogja majd szüretelni. Reménykedve lestük az otthoni híreket, bízva abban, hogy aratásra már otthon leszünk, de sajnos, ez csak csalfa remény volt. Közben a tavasz virágba borította a domboldalon lévő elhanyagolt gyümölcsöst is, a sok alma-, körte-, szilvafa mint egy hatalmas menyasszonyi csokor fehérlett. További komlómunka következett, mégpedig a drótok felaggatása a tárarendszer huzaljaira. Merem állítani, hogy ennél hatékonyabb nyakizomtornát még a leghíresebb gyógytornász sem találna ki. Mi, fiatalok, kaptunk egy 5 méter hosszú póznát, drótkapcsokat és egy segítőtársat, aki a vékony komlódrótot rögzítette egy kb. 30 cm-es vaspálcára. Ezt beszúrta a komló töve mellé, mi pedig az 5 méteres póznával a drót végén lévő kapcsot fölemelve, ráakasztottuk az oszlopok tetején lévő huzalra. Lenézni, emelni a póznát, fölakasztani a kapcsot, ismét lenézni, fölnézni az égbe, és ezt percenként megismételni napkeltétől napnyugtáig. Az első nap után a nyakcsigolyánkat nem tudtuk fordítani, a nyakizmaink megmerevedtek, de később, mint annyi mást, ezt is megszoktuk. Majd jött a többi tavaszi munka, a répaegyelés, lucernakaszálás, kapálások, csak otthonról nem jöttek biztató hírek.

Májusban az Ohře folyó vize is fölmelegedett annyira, hogy mezítláb átmehettünk a gázlón a túlsó parton fekvő Libočany falucskába, ahol szintén voltak ismerős farnadi családok deportálva. Ők egy állami birtokon dolgoztak, s mivel Libočany közelebb esett ®atechoz, több deportált magyarral találkoztak, több otthoni hírt hallottak. Sajnos, a hírek igencsak lehangolóak voltak, szó sem volt róla, hogy hazakerülhessünk. Ebben az időszakban már a távolabbi falvakba is eljutottunk, egyrészt úgy, hogy a "gazdánknak" elfogyott a takarmánya, szalmája, és egy-egy szekér szalmáért a távolabbi Stankovicébe vagy Záluľicébe küldött. Vasárnaponként felültünk a kerékpárra (vonaton kívül más közlekedési eszköz nem volt), és sorba látogattuk az ismerősöket, a deportált magyarokat, bízva benne, hogy jó híreket tudunk meg tőlük. jó hírek azonban sehol sem fogadtak, általános elkeseredés lett úrrá mindenkin.

A folyón túli Libočanyban volt egy kultúrház is, ahol időnként táncmulatságokat rendeztek a helybeli csehek, és ahol – ha táncolni akartunk – meg kellett tanulnunk a cseh polkát. Egy ilyen táncmulatságon történt meg az alábbi eset.

Ha valaki fellapozná a ľateci járásbíróság 1946-os nyár eleji archívumát, megtalálná benne egy perirat anyagát, amelyben egy-két cseh név mellett csupa magyar nevet találna. Többek között Libočanyba volt deportálva gyermekkori barátom, G. István is, őhozzájuk szoktunk járni látogatóba ifj. V. Andrással és K. Andrással. A táncmulatság napján is náluk voltunk, és vasárnap lévén, elmentünk a mulatságra is. A németek építette kultúrházban volt a táncmulatság, és lévén, hogy a csehek igen muzikális nemzet, a környező falvakból is sokan eljöttek a táncmulatságra. Történt pedig, hogy a szomszédos Nové Sedlo-ból is ott volt egy fiatal cseh gazda, és vele egy magyar lány is, aki nála szolgált. Ezt a lányt kérte fel táncra néhai barátom, K. András, aki már a II. világháborút megjárt kiszolgált katona volt. Alig tettek azonban néhány tánclépést, a cseh gazda lekérte a lányt. A barátom sem késlekedett sokat, ő is visszakérte, mivel észrevette, hogy a leány szívesen táncol véle. Néhányan a magyarok közül, akik oldalt állva néztük a táncot, észrevettük, hogy a fiatal cseh gazda hasonszőrű társaival összesúg, hevesen gesztikulálva tanakodnak. Ezt követően körülfogták a táncoló párt, és már az öklök emelkedtek a levegőbe. Erre már K. Andrásban is lobot vetett a magyar virtus, mellen ragadta a cseh gazdát, és vitte-taszigálta ki a kultúrház előterébe. Ekkor már a cseh gazda többi barátja is nekiesett K. Andrásnak. Mi, akik oldalt álltunk, azonnal a barátunk segítségére siettünk. És ekkor hangzott el a csehek részéről az első "ąpinaví Mad’aři " szitkozódás. Mint mikor benzint öntenek a parázsra, úgy vetett lángot bennünk a harag, forrt fel a vérünk. Barátom, G. István majdnem sírva kiáltotta: "Hát nem elég, hogy idehurcoltatok kényszermunkára, még "piszkos magyarok is vagyunk!" Elkapta a cseh gazdát, húzta-vonszolta, közben szorgalmasan osztogatta az ökölcsapásokat. Mi vagyunk "ąpinaví Mad'ari", akik éhbérért dolgozunk nektek, akiket földönfutóvá tettetek, akiknek elrabolták a szülőföldjüket, hát nem, ezt már nem bocsátjuk meg nektek! És mindannyian, akik ott voltunk magyar fiatalok, belekapcsolódtunk a "vitába", úgyhogy a cseh gazda és társai a "szégyen a futás, de hasznos" lehetőséget választotta. Az igazat megvallva, voltak azonban Libočanyi csehek, akik ismerték az ott lakó magyarokat, a mi pártunkra álltak, és elítélték a nemzetgyalázást, a " ąpinaví Mad'ari" kiszólásokat.

Az esetnek természetesen következménye is lett, a cseh gazda följelentett bennünket. Harmadnapra jöttek a csendőrök, jegyzőkönyvbe vették az eseményeket, és rá három hétre idézést kaptunk a ®ateci járásbíróságra. A cseh gazda ügyvédet fogadott, aki mindenáron azt akarta elhitetni a bírákkal, hogy a magyarok tudatosan készültek a verekedésre, hogy a környékre deportált magyarok mind háborús bűnösök, és ha a bíróság nem szab ki ránk szigorú büntetést, még forradalmat is kirobbanthatunk. Természetesen mi is védekeztünk, és csekély szlovák-cseh nyelvtudásunkkal igyekeztünk meggyőzni a bíróságot, hogy a verekedést a másik fél provokálta ki, főleg azzal, hogy bennünket "ąpinaví Mad'ari"-nak nevezett. A beidézett cseh tanúk között volt a libočanyi vasútállomás főnöke is, aki a mi pártunkat fogta és bizonyította, hogy a verekedés akkor hágott a tetőfokára, amikor az ott lévő magyarokat a nemzeti önérzetükben sértették meg. A vádlott ügyvédje hiába győzködte a bírót, hogy "ten malý, ten to bol "(6) (célozva ezzel G. István barátomra, aki alacsony termetű), a bíróság miránk nézve felmentő ítéletet hozott, úgyhogy a cseh gazda és ügyvédje lógó orral távoztak a tárgyalásról. (...)

(...) Elmúlt a komlószedési idény is, mi naponta szívszorongva vártuk az otthoni leveleket, a ®atecban összetalálkozott deportáltak híreit, remélve, hogy a nagyhatalmak majd csak rájönnek, hogy mi nem vagyunk háborús bűnösök, hogy mi soha nem politizáltunk, hogy minket igazságtalanul forgattak ki csekélyke javainkból és hurcoltak, mint a rabszolgákat, kényszermunkára. Időközben ®atecban vettünk egy öreg, kiszolgált "néprádiót", amellyel – ha 500 méteres antennát is készítettünk – a budapesti adást alig-alig tudtuk fogni. Mégis esténként ott "csüngtünk" a rádión, lesve a híreket, reménykedve, hogy majd csak megkönyörülnek rajtunk, és mi hazatérhetünk a saját házunkba, szülőföldünkre. Közben jöttek az őszi munkák, répaásás, szántás, vetés. A "gazdánk" éhbérért dolgoztatott bennünket, és ha reklamálni merészeltünk, jött a "přinesu na vás SNB". V. András barátom egy este azzal állt elő, hogy ő már megelégelte a "pane inľinýre" szekálását, ő bizony megszökik, hazamegy. Egyedülálló legényember volt, szülei odahaza voltak. A szökést jól elő kellett készíteni, mert a ®ateci vasútállomáson állandóan járőröztek a csendőrök, igazoltatták az utasokat, és a szökni próbáló magyarokat irgalmatlanul visszatoloncolták a munkahelyükre. Sőt még az is megtörtént – a szomszédos Libočanyban –, hogy a szökött magyarokat otthonról, Farpadról hozták vissza a Szudétákra. Megbeszéltük, hogy nem a hét végén fog megszökni, mivel szombaton és vasárnap nagyobb az ellenőrzés az állomáson, hanem hétközben, mégpedig a hajnali órákban. Úgy is lett. Egy kora hajnali órában elbúcsúztunk, és ő elindult gyalogosan, a folyó mellett ®atecba. Szökése sikerült, rá nemsokára már hozta a posta a levelét otthonról. Szökése reggelén a "gazdánk" hiába várta a munkába. Rosszat sejtve kérdezte tőlünk, hogy hol van. Mi persze semmit sem tudtunk, de másnap már ott voltak a csendőrök, és vallatóra fogtak, hogy hogyan szökött meg, mikor, miért nem jelentettük a "gazdának" azonnal a szökését.

November elején a "gazdánk" felszólított, hogy másnap mindenki hozza el a keresztlevelét, esetleg más, személyazonosságát igazoló okmányát, mivelhogy hivatalos, ideiglenes személyazonossági igazolványt fogunk kapni. Másnap megjelentek a csendőrök egy civil fényképésszel, aki az igazolványhoz szükséges fényképet készítette.

Édesapám, aki 1920-ban Pilsenben volt katona, a katonakönyvét hozta el. Az egyik csendőrtiszt, aki az iratokat szedte össze, nézi, forgatja apám katonakönyvét, olvassa a bejegyzéseket, majd így szólt: Honza, ty mě nepoznáą? Apám csak nézett álmélkodva, honnan ismerheti őt az idegen csendőrtiszt. Szó szót követett, végül kiderült, hogy 1920-ban a pilseni 35-ös gyalogezredben egy szakaszban szolgáltak, apám mint közlegény, ő pedig mint szakaszvezető. A "gazdánk" nagyon nézett, amikor a csendőrtiszt távozáskor soká szorongatta apám kezét, és még az autóból is búcsút intett. November közepére meg is kaptuk az ideiglenes személyi igazolványunkat, amelynek az érvényessége "po dobu pracovního příkázání" vagyis a kényszermunka időtartamára szólt. Ebben az időszakban új arcok tűntek fel Přivlakyban: Volhíniából hazatelepült cseh családok foglalták el a kitelepített németek házait. Ezt látva, a mi reménységünk is feléledt, hogy most már minket is hazaengednek, de mint annyiszor, most is csalódtunk. A "gazdánk" továbbra is éhbérért dolgoztatott bennünket, nem volt pártfogónk, szószólónk, teljesen ki voltunk szolgáltatva kényére-kedvére. Így telt el 1947 tele, szomorú szilveszterrel és még szomorúbb 1948-as újévvel. Január 9-én könnyezve emlékeztünk deportálásunk első évfordulójára. Rettenetes lassan telt el a tél, habár mindennap munkában voltunk, ha esett, ha hóvihar dúlt. Január végén, február elején a ®ateci ismerőseink – akik hamarabb jutottak friss hírekhez – újságolták, hogy valami készül a parlamentben, a cseh újságok a pártok viszályairól írtak, Prágában izzik a hangulat. Február utolsó hetében a "gazdánknak" a přivlakyi majorságból ki kellett hurcolkodnia, mivel azt a Volhíniából jött cseh családok kapták meg. Olyan hírek is keringtek, hogy egy családnak csak 13 ha szántóföldet hagynak meg. A minden hájjal megkent "gazdánk" még ezt is kijátszotta, a kitelepített német kastélyába február végén már beköltözött a húga, az öccse és még ki tudja, milyen pereputtya családostul, úgyhogy őneki sokszor 13 hektár földje maradt. Igaz, hogy február végére a hangvétele is megváltozott, nem volt minden második szava "přinesu na vás SNB", de mibennünk is érlelődött már az elhatározás, hogy ha törik, ha szakad, de akkor is hazaszökünk. Esténként tervezgettük, hogy hogyan is lehetne hazaszökni, hiszen a ®ateci állomáson még mindig razziáztak, és a szökni próbálókat irgalmatlanul "lekapcsolták". Így jutottunk arra az elhatározásra, hogy nem ®atecban ülünk vonatra, hanem Libočanyban. Bőröndökbe csomagoltuk a legszükségesebb holmit, ruhákat, élelmet. Az otthonról hozott bútor, ágynemű és minden, amit nem tudtunk berakni a bőröndökbe, ott maradt. Anyám sírva igyekezett még ezt-azt beszorítani a bőröndökbe, de végül is abbahagyta a hiábavaló próbálkozást. Elérkezett 1948. március 11-e, és mi sötétedés után elindultunk az Ohře folyó partján, hogy Libočanynál a folyón átívelő vasúti hídon átmenve, a Libočanyi vasútállomáson jegyet váltsunk. Hogy ne keltsünk föltűnést, nem Prágába, hanem Pilsenbe váltottunk jegyet, hogy majd ott váltunk jegyet Párkány felé. A szívünk a torkunkban dobogott, amíg a vonatra várakoztunk, de végre befutott a vonat, és mi fölszállhattunk. Az első lépés sikerült, reméltük, sikerülni fog a többi is. Pilsenbe érve megvettük a vonatjegyet Bénybe, és nemsokára már Prága felé száguldott velünk a gyorsvonat. Prágába érve átszálltunk a párkányi gyorsra. Útközben kárörvendve mondogattuk, hogy mit is fog szólni a "pane inľenýre", ha reggel nem jelenünk meg a munkabeosztáson. Elvégre van elég rokona, megetethetik a lovakat, kifejhetik a teheneket, nekünk már csak rossz emlék marad a přivlakyi és a stroupečeki kényszermunka.

Párkányba érve könnyes szemmel néztük az ismerős állomást, a sínpárokat, visszaemlékezve, hogy hol is állt a vagon, amelybe bezsúfoltak bennünket, és indítottak a dermesztő hidegbe, a nagy bizonytalanságba. Közben beállt a Bény felé induló vonat, fölszálltunk rá, és nemsokára már ott voltunk. Az állomáson abban az időben mindig akadt lovas kocsi, amellyel valaki jött az állomásra, vonathoz. Nekünk is sikerült egy ismerős kocsijára fölszállnunk, aki nagyot nézett, hogy honnan is csöppentünk oda. De nagyon szívesen hazavitt Farnadra. Útközben elmesélte az otthoni helyzetet, hogy a házunkban románok laknak, hogy a magyaroknak semmi joguk nincs, nincs magyar iskola, hogy a nagy szárazság következtében nagyon rossz volt a termés, nehéz a megélhetés, nincs munkalehetőség.

Hazaérve egyik rokonunknál húzódtunk meg, amíg valami házat találunk, amit bérbe vehetünk. A tavasz és nyár folyamán sok deportált szökött haza, de mindegyik házában romániai szlovákok voltak. Kezdődött a második kálváriánk, naponta elmentünk a házunk előtt, de csak a kerítésen keresztül nézhettünk az udvarba. A földjeink, házunk, szőlőnk, mind a románoknál voltak. Az egyik barátom, G. István – miután hazaszöktek Libočanyból – idehaza be akart menni a házukba körülnézni, de a román vasvillával átszúrta a karját, úgyhogy vérmérgezést kapott, és kórházba került. Kigyógyulása után még őt büntették meg, merthogy jogtalanul más udvarába hatolt. Otthon voltunk már, de hontalanul, jogok nélkül. 1949. február 14-én megkaptuk a csehszlovák állampolgárságot, miután letettük a "hűségfogadalmat". Azonban hiába voltunk csehszlovák állampolgárok, házunkat, földjeinket csak 1950. május 18-án kaptuk vissza. 1950. október 1-jén – mint az első csehszlovákiai magyar korosztály tagja – berukkoltam a Csehszlovák Hadseregbe. Édesapám akkor megjegyezte, hogy 1920-ban ő is az első csehszlovákiai magyar korosztály tagjaként rukkolt be Pilsenben. Elgondolkoztam a dolgon. 1928-ban csehszlovák állampolgárnak születtem, 1938 őszétől magyar állampolgár lettem, 1945-től 1949-ig hontalan földönfutóvá tett az államhatalom, 1949 februárjától ismét csehszlovák állampolgár lettem – és 1993-tól szlovák állampolgár vagyok.

Ez volt tehát a meghurcoltatásunk, a hontalanságunk története. Visszatekintve 47 év távlatából sok minden elfakult, elmosódott, de a katonai teherautóra való rakodás, anyám sírása, apám elsötétült tekintete, a marhavagonban töltött dermesztő éjszakák, a cseh "pane ínľenýre" "přinesu na vás SNB" fenyegetései, amíg élek, nem mosódnak el. A deportálás szenvedő alanyai lassan, de biztosan fogyatkoznak, az akkori fiatalok ma már megtört, idős emberek, mind kevesebbszer kerülnek szóba a deportálási emlékek. Azért kell a betű, az írás, hogy az utánunk jövők is megtudják: volt egyszer, a II. világháború után egy rettenetes nagy igazságtalanság a csehszlovákiai magyarokkal szemben, amikor is el akarták tépni a gyökereket, amelyek a szülőföldünkhöz kötöttek, földönfutóvá, hontalanná akartak tenni bennünket.

Reméljük, hogy ez soha többé nem fog megismétlődni.
_______
1. lajtorjás szekér
2. "rátok hozom a rendőröket"
3 mérnök úr
4 gazdatiszt úr
5 koszos magyarok
6 az a kicsi, ő volt az
7 Jani, nem ismersz meg?

Gunda Klára

(Komárom)

(KRÓNIKA-TÖREDÉK)

1. Bevezetés

E tényirodalmi munka célja – megörökíteni, megközelíteni az utókor számára Komárom két régi szekeres gazda családjának tragikus, szomorú sorsát az 1945-1947-1948-as magyarellenes események és jogfosztottság éveiben.

Az egyik Rátz Ferenc, Komárom, Megyercsi u. 32 sz. alatti lakosainak sorsa, a másik Pati Nagy László, Komárom, Megyercsi u. 36. sz. alatti lakosainak sorsa.

Az egyes részletek terjedelmének a rendelkezésünkre álló forrásanyag mennyisége szabott mértéket.

Ez a krónikatöredék igyekszik bemutatni és az utókor számára megőrizni az események sorát, amelyet a két családnak a kitelepítés alkalmával át kellett élnie, őseik földjéről kiűzve. Vagyonuk elvesztése árán e harcot már érett korban kellett hogy megharcolják. A hitet és a magyarságukat megtartották. Az utókor büszke lehet az ilyen elődökre, és az ilyen elődök emlékét tisztelettel és kegyelettel ápoljuk!

2. Előzmények

Az idősebb komáromiak még biztosan emlékeznek a város jellegzetes, büszke "kasztjára". Valamikor a szekeres gazdák voltak a város legelőkelőbb emberei, a polgárság legmódosabb rétege.

A Rátz család nemességszerzésének éve: 1548. A Pati Nagy család nemességigazolás éve: 1699. Itt a nemességigazolás éve ismert, a szerzése nem. Valószínű, hogy a Pati Nagy család is a török háborúk idején kapta a nemességet. A szekeres gazda számára ez semmi előnyt nem jelentett, a nemességnek – mert birtoka nem volt – két keze munkájával kellett megkeresnie a kenyerét. Azonkívül városban laktak, tehát nemesi kiváltságokat nem élvezhettek.

Ma már hiába keresnénk a híres szekeres gazdákat Komáromban. Leszármazottaik, ha élnek a városban, már nemigen emlékeznek büszke, szorgalmas őseikre s mindarra, ami híressé tette őket annak idején nemcsak a környéken, hanem az egész Duna mentén.(...)

3. A két család Csehszlovákiából való kitelepítésének eseményei

(...) 1947 júniusában Rátz Ferenc (1900) és családja: Rátz Ferencné szül. Tárnok Erzsébet (1906), gyermekei: Ida (1928) és Erzsébet (1932), valamint a nagyszülők, Tárnok Károly és felesége a komáromi teherpályaudvaron lettek marhavagonokba bevagonírozva minden ingóságukkal. Ezt megelőzően Rátz Ferenc, mivel nagykereskedő volt (fa- és széntelepe volt a szántóföldjein kívül), 7 hónapig be volt börtönözve, és "fehér lapot" sem kapott.

Ezt a szerelvényt Békéscsabára irányították, és amikor megérkeztek, éppen esős idő volt – de a vagonokat ki kellett üríteni. A nagymama ágyban fekvő idős, beteg asszony volt. Egy híd alá rakták ki a holmikat, a nagymamát pedig egy ott lakó magyar család fogadta be a házába ideiglenesen, amíg az ingóságokat egy katonai kaszárnyába szállították. Békéscsabán a család nem kapott házat és semmiféle ingatlant, mert "kuláklistán" szerepeltek. Így 4 hónapig a katonai laktanyában voltak összezsúfolva. Mivel a már említett okok miatt nem volt kilátás arra, hogy házat kapjanak, Rátz Ferenc az eladható ingóságokat eladta (épületfák, tűzifa stb.), és Komáromban (Magyarország) a saját pénzéből vett egy házat fateleppel, amelyet később államosítottak. Ez esetben is kézzelfogható az áttelepítés igazságtalan megvalósítása. Amennyiben Rátz Ferenc családjának a Békéscsabáról Csehszlovákiába telepített szlovák család vagyonát kellett volna megkapnia az otthon hagyott arányában (Csehszlovákiában), ez nem történt meg. Csehszlovákiából leginkább a módosabb családok kitelepítésére került sor.

Természetesen a család kártalanítást követelt. Magyarországon 1964-ben volt egy rendelet, hogy azok a magyarok, akik semmilyen kártalanítást nem kaptak a magyar államtól, benyújthatták igényüket a Pénzintézeti Központhoz. Ez a hivatal intézte abban az időben az áttelepítettek kártalanítását. Kérvényük ismételten elutasították 1967-ben, hivatkozással egy rendeletre, amely kimondja: "kollaboráns, kizsákmányoló, kuláklistán szerepelt", ezért reá nem vonatkozott a kárpótlási rendelet.

A család sok-sok kérelmét különböző hivatalokhoz intézve nem részletezem. A kárpótlással járó állandó kálvária, mind e mai napig eredménytelen.

A szülők, nagyszülők már elhaltak. Egész munkás, dolgos életük eredményét, verítékkel szerzett vagyonukat, amelyet jogtalanul vettek el, eddig nem kárpótolta sem a volt csehszlovák állam, sem a magyar állam. Erről írásos dokumentumok beszélnek. Már csak egy közvetlen leszármazott él: dr. Marton Kálmánné szül. Rátz Erzsébet és az ő két gyermeke, valamint Rátz Ida (1990-ben elhalt) három gyermeke.

Ennek a régi szekeres gazda családnak a jogos tulajdona itt maradt Komárnóban, amely 2 családi házat, 2 fatelepet, 70 hold szántóföldet (Tárnok Károly – Usa) és 40 hold földet jelent Rátz Ferenc részéről a komáromi határokban. Magyarországon 4 hold földet kaptak, amelyet később államosítottak.

4. Pati Nagy László és családja kitelepítése

Komáromban 1945 után felszólították a lakosságot, hogy vallja magát szlováknak (A hírhedt reszlovakizációs rendelet kibocsátásának dátuma 1947. június 17.). A magyarokat, akik reszlovakizáltak, tehát szlováknak vallották magukat, azokat elismerték szlováknak, többnyire nem bántották. Itt meg kell említenem egy kirívó kivételt! Nagybátyámékat, Szabó Istvánt és feleségét, szül. Pati Nagy Klárát, akik kb. 70 évesek voltak, valamint Komárno, Víz utca 26 sz. alatt volt házuk és 30 magyar hold földjük, amelyet az édesapám mint haszonbérletet művelt. Ők félelemből reszlovakizáltak, hogy ne hurcolják el őket. Ennek ellenére 1947 júniusában Komáromból ki lettek telepítve, és Békéscsabán a Győri u. 26 sz. alatti házat kapták meg. Magyarországon, mivel idősek voltak, a tsz-ben sem dolgozhattak. Kaptak ugyan 7 hold földet, amelyről igyekeztek lemondani – sikerült is. A magyar kincstár használja ezeket a földeket. Most a kárpótlási eljárásnál nem ismerték el az igényüket az édesapánk után. Itt is egy élet szorgalmas munkája elfecsérlődött.

Édesapánk, miután nem volt hajlandó ősei magyar nemzetiségét megtagadni – reszlovakizálni, behívatták a kitelepítési bizottság elé, ahol tudomására adták: családunk vagy Csehországba – a kitelepített szudétanémetek helyére – lesz kitelepítve, vagy pedig Magyarországra. Ebben az esetben megadják a "fehér lapot", ami azt jelentette, hogy a vagyonunkért az itt hagyott arányában mindent megkapunk! De nem így történt.

Nem volt mit tenni, a két szomorú lehetőség közül inkább a Magyarországra való kitelepítést választottuk.

Mint felvidékiekét bennünket akkor Magyarország befogadott, külön kormánybiztos is volt a menekült ügyeknek, és azok jelölték ki, hogy a Csehszlovákiából érkezők hova menjenek. Ott aztán megkapták a kitelepített németek házát és földjét.

Így történt, hogy Komáromból 1948. június 11-én a Ma 313 sz. szerelvénnyel L cs. V. sz. cikk. Sorsz. 19322, AB-11-3-15 - ez volt a "fehér lapon" a megjelölésünk – 7 vagon ingósággal Csehszlovákiából ki lettünk telepítve. A vagonok Budapesten a Rákos rendező-pályaudvaron lettek szétosztva. Mivel mi nem akartunk Békéscsabára menni, a Dunántúlra irányítottak bennünket. A szerelvény Dombóváron megállt – ott történt az elosztás. Édesapánkat behívták a bizottság elé, és megkérdezték, hogy hova szeretne menni. Ajánlották, hogy van lehetőség szép házat kapni (a kitelepített németek után), de 30-35 km-re van a vasútállomás vagy község! Nekünk városiaknak ez a tény elképzelhetetlen volt. Húgom ugyanis fogtechnikus-tanuló volt, öcsém még iskolaköteles, középiskolás, én magam kereskedelmi iskolába jártam, amit a háború miatt nem fejezhettem be, nem volt érettségim. Így a rosszabb minőségű házat választottuk, de vasútállomása volt a falunak. Kaposvárhoz 7 km-re, Kaposhomokon a 29 sz. házba lettünk betelepítve 1948. június 13-án. Velünk együtt még egy idősebb, gyermektelen család Komáromból (Halász nevezetűek) kapott ott házat. Ők ki sem csomagolták a holmijaikat, mert ahogy lehetőségük nyílt rá, találtak Pécs környékén maguknak jobb helyet, és oda költöztek.

A mi lakáskörülményeink nagyon rosszak voltak. A kitelepített német (egy özvegyasszony házát kaptuk) portáján egy nagyon szép, modern istálló volt, de a lakóház régi, vályogból készült parasztház volt, a szobákban nem volt padló, csak döngölt föld, a konyha ki volt kövezve. Ruhásszekrényeinkben, amelyek a faltól 1 m-re voltak elhelyezve, minden ruhanemű megpenészedett. A kútvíz egészségre káros elemeket tartalmazott, mert családunk minden tagja erős hasmenést, bélhurutot kapott. A kijelölt földek dombos vidéken voltak, és az igavonó lovaink nem voltak hozzászokva az ilyen helyeken mozogni. Nagyon nehéz volt a paraszti munka apánk és minden családtagunk részére.

Elhatároztuk, hogy itt nem maradunk. Államköltségen egyszer változtathattunk helyet. Be is adtuk Kaposvárra a földhivatalhoz a kérelmet, azzal az indokkal, hogy bennünket városból falura telepítettek, és nagyon rossz életkörülmények közé.

Elkezdődött a kálvária. Hogy szüleimen segítsek, Budapestre utaztam, a Telepítésügyi Hivatalban kérvényeztem, hogy adjanak nekünk másik helyet. Az ügyet dr. Klinda telepítésügyi előadó intézte (a kérvény száma L64796/1948). Innen Székesfehérvárra irányítottak. Oda szintén adtam be kérvényt 12657/1948 szám alatt. A Székesfehérvári Földhivatalban dolgozott Győri Dezső volt komáromi hivatalnok, aki édesapámat jól ismerte. Így ő mondta, hogy Fejér megyében egyedül Mór környékén van hely, de nem ajánlotta, hogy oda menjünk, mert az itt maradt németek nagyon haragszanak a betelepített "Benés-huszárokra" – így neveztek bennünket Magyarországon.

Mivel más lehetőség nem volt, így Száron (Fejér megye) kaptunk házat a Fő u. 224 sz. alatt. Ez mégiscsak a vasúti fővonalon van, Komáromhoz, Budapesthez közel. Meg édesapám mindig reménykedve azt mondogatta, hogy egyszer még visszajöhetünk, és mégis jobb érzés, ha közelebb vagyunk Komáromhoz és a Dunához. Ez az igazságtalanság – a kiüldözés az őshazából nagyon fájt neki.

Még egyszer bevagoníroztunk 1948 augusztusában minden ingóságot. Mivel nem tudtunk elkészülni arra az időre, amikorra a teherszerelvény időzítve volt, ezért a fekbért nekünk kellett kifizetni (800,- Ft-ot). Száron van személyi fel-le szálló vasúti megállóhely, de a teherrakodó pálya Szárligetről történt, ami 6 km-re volt a községtől.

Ezen a kirakodóhelyen nem sok hiányzott, hogy életemmel fizessek a kitelepítésért. Az történt ugyanis, hogy a sínpálya lejtett, a vagonok nem voltak jól befékezve, és mozgásba indultak. Én éppen felkapaszkodtam valamiért rakodás közben, de megcsúsztam, elvesztettem az egyensúlyomat, ha édesapám nem figyel rám, a vagon alá esem és kettévág a kerék. De őneki – erős, izmos ember volt – estemben sikerült a karomat elkapnia, és egy nagyot rántott rajtam – vissza a vagonba. Sokáig fájt is a karom, de életben maradtam, megmentett az apám.

Száron megkaptuk a 10 hold földet (nekünk annyi földünk volt a komáromi határban), de ott nagyon rossz minőségű szántók voltak, köves talaj és sok más negatív körülmény. Apám nem volt hajlandó belépni a termelőszövetkezetbe, ezért nagyon sok zaklatást kellett eltűrnie. Még a vetőmagot is elvitték beszolgáltatás címén, már jóformán nem volt mit enni. Ilyen kényszerhatás alatt lemondott a földekről, és elment Tatabányára (ott voltak ismerősök), ahol a Szénbányászati Vállalatnál dolgozott mint külszíni betanított munkás a mázsáknál 1969. szeptember 30-ig. Tehát 73 éves koráig dolgozott! Tovább is bírta volna, de már biztonsági okokból, idős korára való tekintettel, nem alkalmazhatták. Így édesapám 1955 szeptemberétől 1965 szeptemberéig 10 évet ledolgozott. Csupán ezek után a ledolgozott évek után kapott kevés nyugdíjat 1976. december 9-én bekövetkezett haláláig. Édesapám agyvérzés következtében halt meg 80 éves korában. Amikor bevitték Tatabányán a kórházba, betegen is csak azt ismételgette: "Vigyetek, vigyetek haza!" A temetésére szülei, testvérei sírjáról a komáromi református temetőből vittem egy virágcserépnyi földet, és a temetés alkalmából a koporsójára hintettem. A temetési szertartást végző református lelkipásztor ugyan figyelmeztetett, hogy a végtisztességtétel ilyen megnyilvánulását Magyarországon nagyon elmarasztalják – ő is félt, hogy nem jelenti-e fel valaki ezt a dolgot, de nem történt semmi ilyen. Csak egy komáromi szekeres gazda koporsójára hullott egy maréknyi az ősei földjéből.

Édesanyám apánk elhalálozása után 5000,- Ft-os nyugdíjból élt a húgomékkal egy háztartásban. Meghalt 1991. június 16-án.

Még egy gondolat a vissza-haza vágyó kitelepített komáromi szekeres gazdákról.

A kitelepítést követő években akik el tudtak jutni a magyarországi Komáromba, augusztus 20-án, az alkotmány ünnepén minden évben találkoztak, kimentek a Duna partjára, és ott emlékeztek könnyes szemmel a régi Komáromban töltött évekre. Ezek a napok szívbe markolóan meghatottak mindenkit, aki átérezte a kitelepített magyar családok tragédiáját.

Most, amikor a Magyarországra áttelepített lakosság közvetlen leszármazottai kérelmezték a kárpótlást, kaptunk is valamit kárpótlási jegyek formájában, de ez nem rendezi a vagyonkülönbséget (!). Mert összehasonlíthatatlanul nagy a különbség az itt hagyott vagyon és az ott juttatott vagyont illetően. Ki és mikor rendezi ezt? Vagy talán sohasem kerül sor rendezésre. A Csehszlovákiában maradt vagyonok mint konfiskáltak az állam tulajdonába mentek át. Ott pedig az áttelepítettek nem kapták meg az itt hagyott vagyon ellenértékét. (...)

A tragédia kezdete

....és még nincs vége..." A Magyarországra áttelepített személyek ingatlan vagyona határátlépésük napján axlex a csehszlovák állam tulajdonává vált"

Mészáros Sándor

(Oroszka)

EGY GYERMEK VALLOMÁSAI

A háború utáni években egyike voltam azon gyermekeknek, akiknek – hogy tanulmányaikat anyanyelvükön folytathassák – külföldre kellett szökniük, mivel az újonnan megalakult csehszlovák állam nem tette lehetővé a nemzeti iskolák megnyitását, így a magyar nyelvű oktatást sem engedélyezte. Ezek a gyermekek, akik tanulni vágytak az anyanyelvükön, illegális úton jutottak át Magyarországra az országhatáron keresztül, veszélyes körülmények között, ismeretlen lakott területeken keresztül, minden zajra megrettenve, éjnek idején, kutyáktól kergetve, fináncoktól üldözve, szárazföldön, vízen keresztül. Fekvőhelyet keresve a szalmakazlakban, védelmet, takarást az erdő sűrűjében, a kukoricatáblákban, éjjeli menedéket a vasútállomások várótermében, a parkokban, csendőröktől és rendőröktől üldözve, menekülve előlük az éj leple alatt. Sokszor a marhavagonokban megbújva az áttelepített magyar családok holmijai között. Egyedüli igazolványuk a tiszta lelkiismeretük volt, amely biztonságot és bátorságot kölcsönzött számukra a menekülésben, mindaddig, amíg valamelyik iskola be nem fogadta őket. A még ki nem forrott társadalmi rendszerben a morajló tenger hullámai közül kimagasló világítótornyokként szerepeltek azok az iskolák, amelyeknek kapui megnyíltak előttük az egyes városokban, mint például Budapesten, Miskolcon, Sárospatakon, Győrben, Pápán, Hódmezővásárhelyen, Esztergomban, ahol az iskola igazgatói hajlandók voltak befogadni a Csehszlovákiából menekült iskolás gyermekeket. Egyesek tanulmányaik végeztével Magyarországon maradtak, de sokan közülük hazajöttek szülőföldjükre, és idehaza kezdtek új életet, vagy folytatták tanulmányaikat, amikor a csehszlovák állam erre lehetőséget adott.

Egy voltam azon diákok közül, akik megjárták a kálváriát az emberré válás folyamatában, sok szenvedés és megpróbáltatások közepette, majd hűek maradván szülőföldjükhöz, idehaza folytatták tanulmányaikat. Bejutva a középiskolákba, majd az egyetemekre, nemzeti kisebbségünk zászlóhordozóiként állták meg helyüket a társadalom egyes posztjain, mint tanítók, mérnökök, orvosok, képviselve azt a népet, amely a háborúban és közvetlen a háború utáni években sok megpróbáltatásnak volt kitéve. Ezen diákok, főiskolai hallgatók, a kulturális szervezetekben tevékenykedők, publicisták, írók részéről nem volt ez egy egyszerű kötelezettségvállalás, hanem a harcban megedzett fiatalok tudatos elkötelezettsége nemzeti kisebbségünk fenmaradásának érdekében. Ebből a korosztályból nőttek naggyá azok az emberek, akik még ma is az első sorokban állva küzdenek nemzetiségi érdekeinkért, jogainkért mint írók, mint parlamenti képviselők, egyetemi és főiskolai tanárok, mérnökök, orvosok, tudományos dolgozók. Harcolnak népünk, nemzetiségünk jogaiért. Ebben a harcban nagy felelősség hárul reájuk, és ebben a felelősségtudatban vállalják feladatuk teljesítését, és a múlt rögös útjait egyengetve teszik azt, amit tenni kell segítségre szoruló népünk érdekében.

Azok a gyötrelmes fájdalmak, melyeket a háború okozott, felejthetetlen nyomokat hagytak életemben. A háborút Pozbán, a Felvidék egyik kis falujában éltem át. Már 1944-ben bezárultak előttünk az iskolák kapui. Ebben az időben már bombázták a környező városokat, hozzánk közel Érsekújvárt. Szörnyű látvány volt az, amikor a bombázás által a föld alá temetett holttesteket egy újabb szőnyegbombázás a fölszínre dobta. A földtől, füsttől, vértől beszennyezett holttestek között gyermekek keresték a szüleiket, szülők a gyermekeiket, hogy az eltorzult emberroncsokat identifikálják.

Amnesztia – 1938-ból, avagy a feljelentés vége...

A háború nem szül nemes erényeket és erkölcsöket. Deformálja az emberek lelkivilágát, gyötri, sanyargatja őket, gyűlöletet szít, felébreszti és táplálja, szabad utat enged a gyilkos hajlamoknak. Megbomlanak az egészséges szociális viszonyok, tönkremennek a családok. Fájdalmat, nyomort és gonoszságot szül. Elszaporodnak a tetvek és egyéb kórokozók. Elszaporodnak a patkányok, a fogolytáborokban a katonák között terjed a hastífusz, a pestis. Erkölcsi fertő uralja az állapotokat. Előtérbe kerülnek az egyéni érdekek a józan kollektív meglátással szemben, a csoporturalom felülkerekedik a tömegek józan meglátásán, amely teret enged a gyilkolásnak, az emberkínzásnak. Megszűnnek a gátlások, és terjed az erkölcstelenség. Tömegek pusztulnak el a harctereken, a gettókban, a lágerekben, mert a legpiszkosabb emberi ösztönök uralják a társadalmat, s ez elnyomja a humánus érzelmeket.

Ahogy szenved a társadalom, az emberiség, úgy szenved a természet is. Tönkremennek a nemes emberi alkotások, felrobbantják a hidakat, az utakat és a vasúthálózatot, az egyes embercsoportokat elzárják a külvilágtól, amelyek a nyomor és az éhség áldozataivá lesznek. Épületek dőlnek romba. Erdőket emészt el a tűz, a termőföldek kontinuitását bontják meg a lövészárkok, a gránát- és bombakráterek. A levegő tisztaságát megfertőzi a bűz, amely a rothadásnak indult holttestekből és az elpusztult állatokból ered. Gaz lepi el a termőföldeket, mert nincs, aki megművelje, vagy nincs lehetőség megművelni azokat, mivel nem engedik az uralkodó viszonyok.

Falunk életébe, annak vérkeringésébe is beszivárgott a testet és a lelket marcangoló fájdalom, amely a háború okozta sebekből eredt. A falu fiataljait megtizedelte a háború. A húszéveseket vitték a frontra, voltak közöttük, akik már ekkor feltöltötték a hősi halált halt honvédek statisztikáját. A korombeli gyerekeket, akiknek már ekkor sárga csillagot kellett viselniük a faji megkülönböztetés jelképeként, a nyilasok hurcolták el a szüleikkel együtt. A tizenéveseket is összeszedték, és nyugat felé terelték csoportokban. A hősi halottaknak nyilvánított fiatalok, apák, akikre az új nemzedék felnevelése várt, örökre távol maradtak családjuktól, feleségüktől, gyermekeiktől. Azok, akik odahaza maradtak a faluban, állandó rettegésnek voltak kitéve. Egyrészt az átvonuló német csapatoktól, később pedig az utánuk jövő orosz katonáktól.

Fájdalmas nyomokat hagyott lelkivilágomban nagyapám meggyilkolása. Virágvasárnap volt, amikor a falunkba bejöttek az orosz csapatok. Örültünk annak, hogy végre megszabadultunk a németektől, akikkel állandóan meg kellett osztani kis családi fészkünket. Amikor az első orosz katona megérkezett, mindannyian a pincében voltunk. Este felbátorkodtunk a szobába, lefeküdtünk, mit sem sejtve. Ebben a bátorságban rejlett a fájdalom gyökere. Éjfél után két orosz katona zavarta meg nyugalmunkat. Bezörgettek az ajtón, amely be volt zárva, majd édesapám felkelt, és beengedte őket. Enni kértek, majd italt követeltek és ittak. Ekkor már mindannyian talpon voltunk. Az egyik katona kitalálta, hogy édesapámat elviszik magukkal lövészárkokat ásni. Ő védekezett és a nagymamámra hivatkozott, aki már évek hosszú során fekvő beteg volt, hogy gondozásra szorul. Majd édesanyámat akarták elhurcolni. Természetesen mindez nagy hangoskodás közepette ment végbe, amelyet meghallott nagyapám, aki a szomszéd helyiségben aludt. Már mindannyian a konyhában voltunk, amikor huzakodásra került a sor. Ekkor a nagyapám az édesanyám és az orosz katona közé állt, mire az orosz kissé megnyugodott. Majd édesanyám a tudomására szerette volna hozni szlovákul, hogy miért bántanak bennünket, miért zavarják nyugalmunkat, hiszen mi becsületes emberek vagyunk. Ezekre a szavakra az orosz levette válláról a fegyverét, mondván: venger net cselovjek (a magyar nem ember), majd újra húzta volna, vonszolta volna kifelé az ajtón édesanyámat. Ekkor lépett közbe nagyapám kissé felindultan, erre fel az orosz elsütötte fegyverét, hasba lőtte a mellettem álló nagyapámat, aki a földre esett, és fájdalmasan feljajdult. Ekkor már az orosz katonák sarkon fordultak és elfutottak. Így az édesanyám megmenekült, de a nagyapám nagy szenvedések, fájdalmak közepette meghalt. Későbbi üldöztetéseink közepette állandóan fülembe csengett az orosz katona szava – a magyar nem ember! Majd hasonló kijelentések hangzottak el a szlovák lakosság, szlovák emberek szájából a háború után – Mad’ari za Dunaj! Na Slovensku po slovensky! Mivel nem tudtam szlovákul, ezen rosszindulatból fakadó szavak és azok az emberek, akik képesek voltak minden ok nélkül ilyen kijelentéseket tenni, és a többi rosszat, amelyet vélünk magyarokkal szemben elkövettek, üldöztek el engem is a többi diáktársammal együtt szülőföldemről, mivel tovább akartam tanulni.

A háború után még egy évet dolgoztam odahaza, segítettem szüleimnek. Ezekben az években nagy nehézségekkel küszködött a falu lakossága. A front elvonult, de durva nyomait ott hagyta a falu életében. Az élelem fogytán volt, az állatokat elhurcolta a katonaság, a vágómarhát és a baromfit felemésztette a visszavonuló német hadsereg, valamint az oroszok, akik a lovakat is magukkal vitték. Az elgazosodott földek megművelését a megmaradt tehénállománnyal kezdte el a falu lakossága.

Apám kora reggel ébresztett – fiam, kelj fel, mert hív a föld! A tehenek lassan vonszolták a szekeret, nyakszirtjükből, melyet feltört a járom, lassan szivárgott a vér. Szemüket behunyva ballagtak, vélünk együtt remélve a jobbat, a szebbet, a boldogabb jövőt, amelyre még sokáig várni kellett a felvidéki falvak lakosságának. Főleg a magyarlakta falvakon belül. A politikai élet úgy alakult, hogy az államalkotó nemzet megfosztott bennünket jogainktól, földönfutóvá és hontalanná vált sok-sok magyar ajkú állampolgár. Sokat közülünk úgynevezett háborús bűnösként elhurcoltak kényszermunkára. A deportálással és a kitelepítéssel megbontották, szétzilálták a magyar lakosságú falvak egységét. Mindent elkövettek az egység tönkretételének érdekében.

A Független újság beszámolója

A szüleimnek tudtára adtam, hogy szeretném tovább folytatni tanulmányaimat. Folytatni, de hogyan? Ezt könnyű volt kimondani, de nagy nehézségekbe ütközött megvalósítani idehaza, a szülőföldemen. Az egyik napon édesanyám jött velem, beutaztunk Lévára a gimnázium igazgatójához megkérdezni, hogy milyen körülmények között folytathatnám tanulmányaimat. Természetesen csak szlovák nyelvű iskolák voltak. Én szlovákul nem tudtam. Édesanyám olyan községből származott, ahol többségben laktak a szlovákok, így elsajátította a szlovák nyelvet. Az igazgató úr mindaddig kellemesen beszélgetett, amíg édesanyámmal megértette magát, de amikor az én nyelvtudásom felől érdeklődött és megtudta, hogy nem beszélem a szlovák nyelvet, kemény feltételeket szabott érvényesülésem érdekében. Kijelentette, hogy semmi esetre sem vehet fel rendes tanulóként. Egy-két évig, amíg el nem sajátítom a szlovák nyelvet, addig csak látogatója lehetek az iskolának. Így hát csalódottan ültünk fel a vonatra és utaztunk haza. Ez 1947-ben a nyári hónapokban volt, úgyhogy még az iskolaév kezdetéig volt időm a várakozásra és a döntésre, hogy mitévő legyek. Közben tudomást szereztünk arról, hogy Magyarország befogadja a Csehszlovákiából menekült diákokat, akik Magyarországon szeretnék folytatni tanulmányaikat. Érdeklődtem volt iskolatársaimtól is, majd a szerzett információk alapján minden erőmet és bátorságomat latba vetve eldöntöttem, hogy tanulmányaim folytatásának érdekében vállalom a szökést, az emigrációt. Mire a szökési szándékomat valóra váltottam volna, diáktársaim közül két sorstársra akadtam, akikkel együtt útnak eredtünk. A búcsúzás nem volt egyszerű mindazok után, amit már a háború után átéltünk családommal. A leánytestvérem odahaza maradt a szüleimmel, ami bizonyos mértékig enyhítette az elválás fájdalmait. Édesanyám szemeiben ott csillogtak a könnyek, amelyek az éjszaka folyamán a párnájára hullottak, szívében fájdalom, lelkében szomorúság uralkodott. Tizenhét éves voltam, amikor búcsút vettem szüleimtől. Azzal az akarattal, amellyel a szökés mellett döntöttem, vállalnom kellett a véle járó veszedelmet, fáradságot, rizikót. Az eltávolodás a szülői szeretet vonzalmi körétől természetesen nagy fájdalommal járt. Biztos környezetből kilépni a bizonytalanba, vállalni az ezzel járó nehézségeket, veszélyt, megterhelte gyermeki lelkivilágomat. Mindaz, ami ezt egyedül le tudta győzni, az erős tanulási vágy, a tudomány várának a meghódítása volt. Majd a bátorságom felülkerekedett a szubjektív érzelmeken, és azzal az elhatározással indultam útnak, hogy az utam kell hogy célhoz vezessen.

A miniszteri rendelet

Az egyik "népi demokratikus" miniszter lehetőséget kínál...

A másik "népi demokratikus" személy viszont nem engedélyez

Ezerkilencszáznegyvenhét augusztusában búcsúztam el szüleimtől és leánytestvéremtől, aki később szintén Magyarországon folytatta tanulmányait. Az útirányt már két diáktársammal terveztük el. A szülőfalumból Lévára mentünk vonattal, majd ott átszállva a Párkány felé induló vonatra, jutottunk el a csatai állomásra. Csatára az esti órákban érkeztünk meg, majd onnan, keresztül a Garam hídján, a Garamon túli erdőkön átjutva értük el Kisgyarmatot. A templom és a temető mellett elosonva a határutakon haladtunk tovább. A templom harangja esti imára szólította a hívő lelkeket. A temetőben csend honolt. A csend bátorságot és biztonságérzetet kölcsönzött számunkra. Egy akácos mellett jutottunk el Vilmos-majorra, majd az ipolypásztói szőlőhegyre. Menedéket kerestünk az egyik csőszkunyhóban, ahol egy idős paraszt bácsi szeretettel fogadott bennünket, természetesen miután tudtára hoztuk, hogy mi járatban vagyunk és milyen út előtt állunk. Kicsit kipihentük magunkat – már az is nyugtatóan hatott reánk, hogy egy magyar emberrel találkoztunk, aki később elegyengette utunkat. Friss vízzel és szőlővel kínált bennünket. Nem vett búcsút tőlünk, hozzánk társult, és a falu határán, majd a falun keresztül elvezetett bennünket az Ipoly folyóig, mondván, megmutatja azt a helyet, ahol legkisebb a víz szintje. Az Ipoly partján búcsút vettünk tőle, és így jutottunk át az ő segítségével szerencsésen az Ipolyon. A falu csöndes volt, senkivel nem találkoztunk, csak itt-ott egy-egy kutya ugatott meg bennünket. A magyar oldalon botorkálva a földeken, réteken keresztül a fény irányát követve jutottunk el a legközelebbi faluig. Majd megkeresve a ház ablakát, amelyből még ezen késői órákban fény sugárzott ki, bekopogtunk azzal a szándékkal, hogy további információhoz jutunk, mivel a terület, ahol jártunk, teljesen ismeretlen volt előttünk. Mindenütt akadnak jó emberek, főleg ha a nyelvükön tudunk beszélni. Így történt ez most is. A kopogtatásunkra természetesen először a házőrző kutya reagált hangos ugatással, a gazda tudomására hozva, hogy idegenek vannak a ház közelében. Kinyílt a ház ajtaja, és egy idős ember először a kutyát parancsolta csöndre, majd felénk hallatta a hangját. Kinyitva a kapu ajtaját, szívélyesen fogadott bennünket, és a lakásba invitált. A bizalomból kiderült, hogy megszokott jelenség ebben a kis faluban, hogy bekéredzkednek éjnek idején az ilyen magunkfajta vendégek valamelyik házikó ajtaján, éjjeli menedéket keresve. A konyhában kellemes meleg és egy megszokott falusi környezet, a sparhelt pislogó fénye fogadott bennünket. Az idős ember hellyel kínált, majd friss vizet kértünk, mert a meleg és a rettegés közepette egészen kiszáradt a torkunk. Az a legkevesebb, abból, hála a jó Istennek, van elég – mondta, és máris kiszolgált bennünket. Oly szomjasak voltunk, hogy a kutat kiittuk volna. Az asztalon még ott voltak a vacsora utáni nyomok, amelyeket az idős emberke beszéd közben lassan eltávolított, mentegetődzve, hogy szegény felesége már több éve fekvő beteg. Így hát a ház körüli teendők is reá maradnak. Beszéd közben, mire már a jó friss vízből eleget ittunk, a bácsi mentegetődzött, hogy borral nem tud megkínálni bennünket, de ha elfogadjuk – gondolván arra, hogy éhesek lehetünk –, szalonnával és friss paprikával, paradicsommal megkínálhat bennünket. Azonnal felajánlotta a szállást is számunkra. Mondván, kicsi a ház, de sok jó megfér a kis helyen is, máris tessékelt be bennünket a szobába, hogy majd reggel kipihenve folytassuk tovább az utunkat. Ígérte, hogy elirányít bennünket úgy, hogy még sötétben indulhatunk további utunkra. Természetesen, ahogy mondani szokás, kétszer sem kínáltattuk magunkat. Örömmel vettük a házigazda ajánlatát. Jó friss hideg vízzel mostuk le testünket, megszabadulva a fáradság és az izgalom szülte izzadságunktól, és elfoglaltuk helyünket a hűvös kis falusi szobában. Ahogy lepihentem, az első gondolatom édesanyám felé irányult, aki egy imakönyvet tett a csomagomba, mondván – a bajban mindig vigaszra találok benne. Így is volt. Kinyitva az imakönyvet, menten megtaláltam a magányhoz és az utamhoz irányuló biztató szavakat. Majd az éj csöndje a fáradsággal együtt reánehezedett szemeimre, és mély álomba szenderültem. A meleg ágy erőt kölcsönzött számunkra további utunkhoz. Kora hajnalban a bácsi ébresztett bennünket, hogy még sötétben kijuthassunk a falu határába. Megköszönve a bácsi jóságát, csöndben elhagytuk Ipolytölgyest, és a börzsönyi hegyek felé vettük utunkat. Megfogadva az idős ember tanácsát, hogy kerüljük mindig a tömeget, a határban és az erdőben kerestünk biztonságot és fedezéket. Az erdőkön keresztül haladva reggelre a zebegényi állomáson kötöttünk ki, ahol aztán vonatra ültünk és haladtunk Budapest felé. A vonatról Rákospalotára szálltunk ki, ahol az egyik útitársam rokonainak megkeresésére indultunk. Nagy nehezen megtaláltuk őket, de nem nagy fogadtatásban részesítettek bennünket. Mindjárt az anyagi gondjaikkal álltak elő, elpanaszolván a háború utáni nehéz életet. Többek között azt is elmondták, hogy sokszor van razzia a környéken, és a jó Isten mentsen meg attól, hogy ők szökevényeket rejtegessenek a lakásukban. Így hát nem volt mit tennünk, útnak eredtünk, méghozzá úgy, hogy a helyünk sem melegedett meg náluk. Egyedüli menedékhelyünk a Nyugati pályaudvar váróterme volt. Itt aztán rajtunk kívül sokkal rosszabb emberek is helyet kaptak, és senki nem dobott ki bennünket. Még választhattunk is két hely között, hogy vagy a betonon, vagy a padon kuporodunk össze fáradalmaink kipihenésére. Mi felnőttek többnyire a "földszinten" aludtunk, mert az "emeleten", a padon a gyermekes anyák és a gyermekek pihenték át az éjszakát. Mindenki talált helyet magának, mintha mindannyian rokonok lettünk volna, ismerősök és ismeretlenek. Most a jó meleg ágyról csak álmodhattam. Szegény édesanyám, ha tudta volna, biztos a szíve megszakad. Nem is mertem hazagondolni, mert a honvágy mindjárt erőt vett rajtam, és sírógörcsök gyötörtek. A szívemet meg mintha valaki kézzel markolászta volna, oly erős fájdalmakat éreztem a szívem táján. A barátom már csak sírva fakadt, és mindig az otthoni körülményeket emlegette. Nem is bírta ki soká a "szálloda" adta lehetőségeket, egy szép napon kereket oldott, felfedezvén valami távoli rokonait, akik jómódú üzletesek voltak Budapesten, és befogadták őt. Énnékem nem volt mit tennem, mint megszokni a zsivajt és a kellemetlen környezetet, amelyben egyedül az volt jó, hogy senki senkitől nem kérdezte, hogy honnan jött, és miért van ott, ahol van. A nyomor és a közömbösség uralta a légkört. Pár nap múlva annyi előnyt szereztem, hogy a földszintről az emeletre jutottam, a padon aludtam úgy, hogy a mellettem lévő fiatalember részére biztosítottam a fekvőhelyet, aki nappalra mindig eltűnt, és este jött vissza. Nem tudott belenyugodni a sorsába. Azt mondta, alkalmi munkát keres ahhoz, hogy megélhetést biztosítson magának. Úgy nyilatkozott, hogy ő már nem mai gyerek. Kint volt a fronton, átélte a háború viszontagságait. Amikor hazajött, a szomszédok adták tudtára, hogy a felesége és gyermeke meghaltak akkor, amikor Budapestet elfoglalták az oroszok, az utcai harcok közepette, gránátrobbanás következtében. Ő is üldözötté vált. Ő azóta nem fél senkitől és semmitől, úgymond, nincs mit veszítenie. Ha rövid időn belül nem kap munkalehetőséget, akkor betörővé válik. Én elmondtam néki életem történetét, és jó barátok lettünk. Ismeretségünk nem tartott soká, mert az egyik éjszaka elmaradt, és többé nem találkoztam véle.

A harmincéves érettségi találkozón. A bal oldalon én állok, a kép jobb oldalán Pásztor Árpád. A hölgy Juhász Katalin osztálytársam, aki 1964-bon olimpiai aranyérmet nyert tőrvívásban.

Történelmi jelentőségű tablókép. A második világháború utáni első szlovákiai magyar érettségizettek. Pásztor Árpáddal együtt Komáromban fejeztük be középiskolai tanulmányainkat.

Amikor már kibátorkodtam a városba és részben megismertem Budapestet, felkerestem a minisztériumban azt a megbízottat, aki a Csehszlovákiából menekült diákok ügyeit intézte. Feljegyezte a nevemet, mivel lakásom nem volt, úgy maradtunk, hogy én fogok bemenni érdeklődni naponként vagy kétnaponként. A minisztériumban összetalálkoztam több ismerős fiúval, akik rokonoknál vagy ismerőseiknél kaptak menedéket. Én továbbra is a Nyugati pályaudvar lakója maradtam. Nappal mindig kisétáltam a városba, és elnézegettem a kirakatokat, a jövő-menő embereket. Mindez lekötötte a figyelmemet, mert egyre jobban elburjánzott lelkivilágomban a honvágy. Egyedül éreztem magam az emberek között, mindenki idegen volt számomra. Fogytán volt az élelmem is. Amíg ott volt mellettem a nyugatiban a "hálótársam", már csak szerzett valami élelmet és megkínált belőle, jobban mondva megosztotta vélem. Ezután már csak az isteni gondviselésre szorultam. Ami nem sokáig váratott magára. Kétnaponként érdeklődtem az ügyem elintézése felől. Itt mindig találkoztam az ismerős fiúkkal, akikkel elbeszélgettem, és irigyeltem őket, hogy lakásuk és kosztjuk van a rokonoknál és az ismerősöknél. Utána mentem, és kóboroltam a főváros utcáin. Egy alkalommal, ahogy a kirakatokat nézegettem a Lenin körúton, észrevettem, hogy egy jól öltözött idősebb úriember felfigyelt reám, mellém állt, és úgy tett, mintha ő is a kirakatot nézné. Majd eltávolodott, és újra visszajött. Egyszer csak megszólított. Megkérdezte tőlem, hogy mi járatban vagyok itt Budapesten. Láttam, hogy bizalommal fordult felém, így én is elmondtam, hogy milyen állapotok között élem a mindennapi életemet. Egyelőre ismertette vélem szándékát, ami abból állt, hogy ha elvállalnám a bőröndje cipelését, két forint órabért fizetne érte, ami számomra élelomszerzési lehetőséget jelentene. Azonnal megegyeztünk, és megígértem neki, hogy a feladatot teljesítem. Az időmből kitelt, és az egész dolgot úgy vettem, mint isteni gondoskodást. Másnapra megbeszéltük, hogy hol fogunk találkozni, és ezzel meg is volt az üzletkötés. Másnap reggel a Nyugati pályaudvar előtt nyolc órakor találkoztunk. Ez volt számomra a legbiztosabb hely, mivel még nem nagyon ismertem Budapestet, és véletlenségből megtörténhetett volna, hogy elkerüljük egymást a sok jövő-menő ember között. Számomra pedig fontos volt, mondhatnám, életfontosságú az "üzletkötés". Reggel az én emberem pontosan megjelent a megbeszélt időben. Átvettem tőle a bőröndjét, és útnak eredtünk. Ha hosszabb utat mentünk, akkor felszálltunk a villamosra. Útközben bővebben tudomást szereztem a küldetésemről. Az én feladatom természetesen az ő követése volt a bőröndjét hordozva. Ő pedig ügynöki tevékenységet végzett az egyik cégnek, megrendeléseket gyűjtött nyakkendőre, valamint férfi és női ruhaneműre. Az üzletekben őt már ismerősként és barátságosan fogadták. Néha a kedvességből nekem is jutott valami. Közben ő is itt-ott meglepett egy kis frissítővel, nyalánksággal. Majd amikor napi küldetésemet befejeztem, korrekten kiegyenlítette az órabérem. Ez a munkaviszony kissé megédesítette keserű sorsomat. Sokat beszélgettünk véle, nagy élettapasztalata volt, sokat betegeskedett, és az utóbbi időben mindkét lábán érgyulladás volt trombózissal, és ebből kifolyólag volt szüksége a segítségemre. Így hát mindketten jól jártunk. Az egyik éjszaka, amikor nem tudtam aludni, eszembe jutott, hogy lenne nékem egy nagyon jó és kedves ismerősöm Budapesten, akire még az édesanyám hívta fel a figyelmem akkor, amikor eljöttem otthonról. A címét odaadta, hogy ha segítségre szorulnék, keressem fel őt. Így aztán az egyik délután bátorkodtam őt felkeresni. Ez pedig nem volt más, mint a tanító nénim, az első és második osztályban tanított engem az 1937-1938-as években a szülőfalumban, Pozbán. Leánykori nevén Szabó Erzsébetnek hívták, később férjhez ment dr. Hetényi Rezsőhöz, Léva város alispánjához. 1938-ban meghurcolták őt, majd letartóztatták és becsukták nemzetiségi magatartása miatt. A dolog úgy történt, hogy vallásos összejöveteleket, úgynevezett bibliaórákat szervezett a falu asszonyainak, amelyen sokszor mi gyerekek is részt vettünk édesanyánkkal. Ezek az összejövetelek az esti órákban történtek. Imádkoztak és közben vallásos énekeket énekeltek, a tanító néni pedig hegedűn kísérte őket. Nagyon kellemes esték voltak ezek. Bizonyos hatósági közegek 1938-ban már nagy gondot fordítottak a magyar nemzetiségű lakosság megfigyelésére. Ezek az összejövetelek csemegét jelentettek a számunkra. Később megtudtuk, hogy a feljelentést a tanító néni ellen a kollégája, Járdánházi József tette, és az egész ügyet úgy állította be, mint irredenta megnyilvánulást (Ő aztán 1945 után Jozef Dvorskýra változtatta a nevét.) Az egyik nap a faluban megjelentek a csendőrök, a tanító nénit letartóztatták, édesanyámat és még egypár asszonyt bekísértek a községházára, és őket ott vallatták ki. A kifogásolt ének az Evangéliumi énekek gyűjteménye közt volt megtalálható, a Hallelujah című egyházi énekek között, a 227-es szám alatt. (Beh régen vérezel, szegény magyar!) Az esti programokon még egy ének szerepelt (Ne csüggedezz, te kis csapat) ugyanabban a könyvben, a 387-es szám alatt. A falu népét a történt események lelkileg megrázták, főleg az, hogy a jó és szerény tanító nénit elhurcolták, letartóztatási parancsot hoztak ellene, majd a nyitrai börtönbe volt becsukva. Később az ellene kiadott letartóztatási parancsot feloldották az államelnök által kiadott amnesztia értelmében. A tanító néni a háború után férjével együtt Budapestre került. Az ismeretséget továbbra is fenntartották édesanyámmal. Így az édesanyám melegen ajánlotta, mielőtt eljöttem volna otthonról, hogy ha szükségem lenne, vegyek bátorságot, és keressem fel a tanító nénit, aki majd biztos fog néki örülni. Így hát most aztán éltem édesanyám ajánlatával, és elmentem felkeresni a tanító nénit. Sok keresés után meg is találtam a lakását. Természetesen amikor ajtót nyitott, és bemutatkoztam, nagyon megörült, összecsókolt, és nagy vendégszeretetben részesített a férjével együtt Segítő társakra találtam bennük. Amikor elmondtam, hogy milyen körülmények között jutottam át Magyarországra, milyen céllal és hogy milyen körülmények között élek Budapesten, mindjárt felajánlotta a tanító néni, hogy az édesanyja mint Magyarországra áttelepített személy lakást kapott Vecsésen, ott lakhatnék, és ott tölthetném az éjszakát. Az édesanyja egyelőre náluk lakik, csak a bútora van Vecsésen, legalább valaki fog reá vigyázni. Ekkor megemlítettem néki, hogy itt van a falunkból Pásztor Árpád barátom, volt osztálytársam, aki szintén arra vár, hogy elhelyezést kapjon valamelyik iskolában. Így együtt kerültünk ki Vecsésre. A tanító néni elkísért bennünket, és átadta a kulcsokat. Én az ügynök úrral megbeszéltem, hogy ezután Vecsésről fogok bejárni és további segítséget nyújtani néki mindaddig, amíg az ügyemet el nem intézik a minisztériumban. Most már meleg ebédet is kaptam a tanító néniéknél. Kezdett a sorsom jobbra fordulni. Kényelmes helyem volt, ennivalóm bőven, csak arra vártam, hogy az ügyem elintéződjék, mert már kezdetét vette az iskolai év, és a helyzetem még mindig bizonytalan volt. Majd az egyik nap, amikor a barátommal együtt mentünk érdeklődni, tudtunkra adták, hogy Hódmezővásárhely befogad bennünket. Majd átadták a dokumentumokat, és ezzel a budapesti tartózkodásunk véget ért. Elutazhattunk Hódmezővásárhelyre a barátommal és még egy fiúval, Péter Andrással együtt, aki Garamlökről szökött át. Budapesten az ügynök úrtól elbúcsúztam, és nagyon megköszöntem a segítségét – még útravalóval is ellátott. Szintén köszönetet mondtam a tanító néninek és kedves férjének, akikkel továbbra is fenntartottam a kapcsolatot. Továbbra is segítségemre voltak, főleg lakás szempontjából a rövidebb szünidő alatt. Akkor is sokat segítettek, amikor leánytestvérem átkerült Magyarországra.

1947. szeptember 15-én az ügyeink elintézése után elutazhattunk Hódmezővásárhelyre. Megérkezésünk után utunk egyenesen az iskolához vezetett. Szerencsére az iskola előtt találkoztunk az iskola igazgatójával, Vörös Mihállyal, aki még a köszönésünket sem várta meg, máris nagy meglepetésünkre sorban mondta a nevünket, és szeretettel üdvözölt bennünket. Érkezésünkről már értesítette őt a minisztérium. Természetesen nagyon boldogok voltunk, hogy annyi viszontagság után végre révbe értünk. Bekísért bennünket az iskolába, majd egy fiút állított mellénk, aki elkísért bennünket a Cseresnyés nevet viselő népi kollégiumba, ahol egypár éjszakát töltöttünk, majd áthelyeztek bennünket a gimnázium mellett működő református egyház internátusába, állandó lakhelyünkre. Mielőtt elváltunk, az igazgató úr meghagyta, hogy reggel jelentkezzünk nála az irodában. A népi kollégiumban találkoztunk Szűcs Árpáddal, aki az ipolypásztói református pap fia volt. Ő már hamarabb átszökött, és a mezőgazdasági szakközépiskolába járt. Később megismerkedtünk még egy diáktársnőmmel, Longauer Eszterrel, aki szintén Ipolypásztóról szökött át, ő az ottani jegyzőnek a lánya volt. Véle később, amikor felvettek bennünket a gimnáziumba, egy osztályba kerültünk.

Leírhatatlan volt számomra az az öröm, amikor érkezésünk után átléphettem a Bethlen Gábor Gimnázium, még akkor református egyházi iskola, kapuját, amely három éven keresztül fontos szerepet töltött be emberformálásomban. A biztonságot, valamint a lelki és a szellemi szabadságot jelentette számomra az ottani környezet. Érkezésünk után másnap reggel a megbeszélt időpontban jelentkeztünk az iskola igazgatójánál, aki megtette az első lépéseket sorsunk formálásában. Mivel Léván 1944-ben csak a harmadik polgárit volt lehetőségünk elvégezni Pásztor Árpáddal, aki ott is osztálytársam volt, az igazgató úr azt ajánlotta, hogy rövid időn belül le kell tenni a vizsgákat a polgári iskola negyedik osztályából, majd utána elvégezni a különbözeti vizsgát, hogy felvehessenek bennünket a gimnázium első osztályába. Természetesen ezt könnyebb volt kimondani, mint megtenni. Naponta gyötört a honvágy, és amellett koncentrálnom kellett a tananyagra. Reggel az internátus lakói mind ott hagytak, a barátommal együtt maradtunk az internátusban, ahol a nevelőtanár úr mindig a segítségünkre volt. Ha fáradtak voltunk, lementünk az udvarra, vagy pedig kilépve az internátus kapuján, máris kint voltunk a városban. Az internátus előtt volt a Kossuth tér gyönyörű lombos fáival, amelyek alatt megpihenhettünk. Szemben véle a főút túlsó oldalán volt a posta, amely fontos szerepet töltött be Vásárhelyen eltöltött életünkben. A postaépülettől nem messzire volt a rendőrség, ahol minden hónap ötödikéig kellett jelentkeznünk mint idegen állampolgároknak. Állandó megfigyelés alatt voltunk. Itt érezte az ember, hogy lakhelye van, de otthona nincsen! Különben az ottani emberek nagyon megértően és humánusan viszonyultak hozzánk. Az internátustól nem messzire volt a konyha az ebédlővel, ahova naponta háromszor felsorakozva, reggel, délben, este jártunk étkezni. A konyha egyházi gondnokság alá tartozott, és 100 Ft ellátási díjat kellett fizetnem havonta. De megérte, mert a jó szakácsnő, az idős Cseri néni dús kalóriájú ételeket főzött a diákok számára. A tanári karból ott kosztoltak vélünk együtt a nevelőtanárok, és gyakran ott étkezett Németh László tanár úr is, aki ebben az időben óraadó tanárként működött a vásárhelyi gimnáziumban. Gyakran szentelt időt arra, hogy elbeszélgessen vélünk. Az egyik nevelőtanárunk Zoltán Béla református lelkész volt, aki nagyon jó emberként viszonyult hozzánk. Amikor kellett, akkor természetesen szigorú is tudott lenni. Soha el nem felejtem azt a kis epizódot, amikor elpanaszoltam néki, mert nagyon megértő volt és belelátott a gyerekek lelkivilágába, hogy az angol dolgozatom megírásánál hibát követtem el. Ő ekkor türelmesen végighallgatott, majd este behívott a szobájába, és a zsupánja alól kihúzta az angol dolgozatfüzetemet, mondván: most pedig ügyesen javítsad ki a hibát! Ugyanis az internátusban lakott szintén az angol szakos tanárunk, aki ebben az időben még nőtlen volt, és hazahordta a szobájára a dolgozatfüzeteket javítani. Aztán hogy az ő tudtával vagy a tudta nélkül jutott hozzá a nevelőtanár úr a dolgozatfüzetemhez, azt már nem tudom. De maga az egész történet és annak a kivitelezése nagyon jólesett számomra. Úgyhogy a hiba kijavítása reám tartozott, a többit a tiszteletes úr magára vállalta. Az önzetlenségét és jóságát mindmáig nem felejtettem el. Az efféle gesztus egy nevelőtanár részéről számomra nem jelentette a fegyelemről való lemondást, ugyanis az internátus és az iskola falai között is nagy fegyelem uralkodott egy kimondottan humánus környezetben. A tanáraink nagy tudású emberek voltak. Pár hónapon belül elrendeztük a különbözeti vizsgát, valamint a felvételit a gimnázium első osztályába. A Bethlen Gábor Gimnáziumban a tanítás magas színvonalon folyt, mondhatnám, hogy némelyik tanárunk egyetemi szinten tanított bennünket. Maga Németh László is különleges módszereket alkalmazott mint óraadó tanár. "Mint vásárhelyi tanár mindenféle tárgyat módom volt tanítani – magam lehettem tehát a mérőeszköze, hogy egy új, frissebb módszer melyik tárgyban ér el nagyobb eredményt... A tananyagtervező előtt a végeredmény áll: a 'kész ember' tudása; a tananyagot pedig létrának tekinti, amely ennek a 'kész' fiatalembernek az elképzelt tudásához visz fel. Az oktatás terve ezt a létrát osztja be fokokra, ha azt akarom, hogy emberemből jó mérnök vagy vegyész lehessen – tízéves korára nyilván osztania kell tudni, tizenöt éves korára logaritmust keresni; így bízhatunk benne, hogy húszra differenciálni is tud majd" – írja A kísérletező ember című könyvében. Magas szinten tudatosította az emberformálást. Még több tanáromat is ide sorolhatnám, akiknek már megvoltak az éveik, és kellő tapasztalattal rendelkeztek. Az idők folyamán több tehetséges tanulóból tudományos dolgozó lett az USA-ban, Svájcban, többen közülük a mi osztályunkból kerültek ki. Ezenkívül tekintélyes sporttehetségek és olimpiai győztesek is.

1947 karácsonyát Hódmezővásárhelyen töltöttük. Az internátus vezetősége úgy döntött, hogy a szünidő alatt az egyházi árvaházban fogunk étkezni. Nagyon szép karácsonyunk volt. Barátaimmal együtt részt vettünk az ünnepi istentiszteleten, amelyen egy Csehszlovákiából menekült lelkész prédikált, aki beszédjébe belefoglalta népünk, a felvidéki magyarság sorsát, szenvedéseit, meghurcoltatásait. Beszélt azokról, akiket elüldöztek szülőföldjükről, és nem ünnepelhetik a karácsonyt a szülői ház pislogó lámpafénye mellett. Így aztán ezen gondolatok alapján felidéztem emlékezetemben az otthon átélt karácsonyestéket, fülembe csengett a Pásztorok, pásztorok Betlehemben című ének dallama, ahogy a szegény cigánygyerekek szájából elhangzott karácsony estéjén az ablakunk alatt, valamint a kanász mondókája és tánca. Most mindezt pótolták számomra a kis árvaházi gyerekek, gondolván arra, hogy most én is ilyen árva vagyok, egyedül a bibliai üzenet bátorítja lelkemet, egyedül az ad bátorságot számomra. A szünet után visszakerültünk az internátusba, megjöttek a lakótársaink, újra felvidultunk, megkínáltak az otthonról hozott csomagokból, és közöttük újra otthon éreztem magam. Az otthoni finomságokról és a csomagról jut eszembe egy nagyon szomorú, szinte elkeserítő történet, amelyet az édesanyámtól kapott levél tartalmából tudtam meg. Ez a tavaszi hónapokban volt. A levelet mindig a nevelőtanár úr adta át akkor, amikor hazajöttünk az iskolából. Amikor az első sorokat elolvastam, mindjárt könny gyülemlett össze a szememben. Gondoltam, az édesanyámnak sem volt mindegy azok után, ami történt, megírni a levelet sírás nélkül. Az volt a levélben, hogy elkészítette a csomagot számomra, amelyet el kellett vinni bemutatni a fináncoknak Surányba, mert akkor ez volt a járási székhely. Természetesen a finánc úr megkérdezte tőle, hogy hová és ki részére megy a csomag. Amikor édesanyám megmondta, kibontatta véle, és az egész csomag tartalmát a szeme láttára mind kiszórta a földre. – Majd a szívem szakadt meg, kisfiam – írta a levélben édesanyám. Természetesen nékem is fájdalmat okozott, de amikor a Surány nevet elolvastam, már nem is csodálkoztam, mert már akkor tudtam, amikor idehaza voltam, hogy ez a város egy darázsfészek, és ezernyi fullánkot tartalmaz. Bíztam abban, hogy a nyári szünidőt odahaza tölthetem a szüleim mellett, és ez a gondolat megnyugtatott. A húsvéti szünidőt az egyik fiú szüleinél töltöttem egy kis faluban, nem messze Vásárhelytől, akit a nevelőtanárunk ajánlatára segítettem a tanulásban. Nehéz napjaimban mindig úgy éreztem, hogy a jó Isten vélem van. Édesanyám amit a saját kezével írt a bele a tőle kapott Bibliába az első oldalra, azt a bibliai idézetet, hogy "Az úr az övéit el nem hagyja!" Nehéz, gondterhes óráimban mindig úgy éreztem, hogy mellettem van valaki, és ez a gondolat nyugtatóan és biztatóan hatott reám.

Amikor szabad időm volt, sok órát töltöttem el a gimnázium könyvtárában segédkönyvtárosként. Az iskola könyvtára dr. Tölcséri tanár úrra volt bízva. Ő a magyar irodalmat és a művészettörténetet tanította, és sok szép emlék fűz az általa megtartott órákhoz. Amikor például Szinyei "Pacsirta" című festményét elemezte, előre figyelmeztetett bennünket, hogy kisfiaim, csak a pacsirtát nézzék, mert a többi a képen a vallástanár úrra tartozik. Gondolom, a kép közismert, és nem kell bővebben bemutatnom. A másik eset: közeledett az év vége, és jelentkeztem nála magyar irodalomból javítani. Megkérezte, hogy milyen jegyet szeretnék. Mondtam, hogy ötösre állok, és hatosra szeretném javítani. Erre ő azt felelte: "Lehet róla szó, hatost, azt adhatok, de hetest semmi esetre sem, mert azt egyedül Németh László tanár úr érdemli meg. Egyedül ő tudja itt a gimnáziumban hetesre a magyar irodalmat." Így hát bele kellett nyugodnom a hatos osztályzatba. De azért is nagyon megszenvedtetett. Ő ugyanis nem kötötte magát az előírt tananyaghoz, nem a könyv szerint feleltetett, széles körű tudást követelt.(...)

Az 1947/48-as iskolai év véget ért. Sikeres tanulmányi eredménnyel fejeztem be a gimnázium első osztályát. Eljött a várva várt szünidő, de számomra és a barátaim számára még fennállt a nagy próbatétel: a hazajutás. Egy újabb szökés, most vissza a szülőföldemre.

A szökés formáját megtárgyaltam barátaimmal. Budapestre diákjeggyel utaztunk. Onnan az országhatárig szintén vonattal, majd újra a járt utat választva, a természet védelme alatt közelítettük meg az Ipolyt. Ipolypásztón keresztül Kisgyarmatra, majd Csatára jutottunk, amikor már az éjszakát a virradat követte. Csatán egy különleges esemény történt velünk. Mikor az állomásra értünk, még sötét volt. Leültünk a váróteremben, hogy egy kicsit szundikáljunk, amíg megérkezik a Párkány felőli vonat. Egyszer csak kinyílik a váróterem ajtaja, és egy alacsony termetű vézna ember lép be rajta. Köszöntött bennünket, és barátságosan szólt hozzánk. Beszédbe elegyedett velünk, közben kedvesen felajánlotta, hogy a vonat érkezéséig még sok időnk van, addig ő szívesen vendégül lát bennünket a lakásán. Mi elfogadtuk az ajánlatot, mert nagyon fáradtak voltunk, gondolván, hogy ha mást nem is, legalább friss vizet iszunk. Így hát útnak eredtünk. Ő ment elől, mi meg utána, keresztezve a falu közepén lévő futballpályát, majd egy szűk utcán keresztül jutottunk el a falu végén álló házikóhoz, melynek a kertje a Garamhoz vezetett. A vendéglátónk megkínált bennünket friss vízzel, és egy tányér szilvát helyezett elénk az asztalra. Kicsit elbeszélgettünk, utána elkészítette a fekvőhelyet kettőnknek a szobában, a harmadiknak a konyhában. Elköszöntünk és lepihentünk. A vendéglátónk is a konyhában feküdt le. Nemsokára a lámpafény kialvása után nyílik az ajtó, a barátunk jött be a konyhából, és a következőket adta tudtunkra: Az illető a sötétben melléje feküdt, és elkezdte őt csókolgatni és ölelgetni, kitapogatta egyes testrészeit, mire ő félelemérzések közepette reagált és védekezett, majd az illető kiment, hogy elszív egy cigarettát, mire a barátunk beosont hozzánk a szobába. A történtekből mindjárt arra következtettünk, hogy egy homoszexuális egyénnel állunk szemben. Utána sokat nem időztünk, búcsút vettünk tőle, megköszönve a vendégszeretetét. Akkor az eszembe ötlöttek Tölcséri tanár úr szavai: Kisfiam, minden ember gyanús, aki él és mozog! Az életben sok minden megtörténik, ami kellemetlen és fájdalmat okoz, nemcsak a magunk hibájából, de a mások akaratmegnyilvánulásaiból is. Kiballagtunk az állomásra, és megvártuk a váróteremben a reggeli vonatot. Délre hazaértünk a szülőfalumba, magam, valamint édesanyám nagy örömére. A nyári szünidőt boldogan töltöttem odahaza, várva a visszatérés idejét.

Otthonlétem alatt tudomást szereztem sok mindenről, a falu életéről, a politikai helyzetről, a magyar lakosság helyzetéről a Felvidéken. Sok mindenről tudtunk Magyarországon is az újságokból, de egészen másként nézett ki minden a közvetlen hírforrásból. A kitelepítés és a deportálás megszüntetése után kissé csillapodott a hangulat a falu lakossága között. Úgy tűnt, hogy most már megnyílik az út a békés fejlődéshez. De állandóan újabb és újabb problémák vetődtek fel, és mindazok, amelyek az elmúlt évekből maradtak, mély nyomokat hagytak az emberekben, amelyeket soha, de soha nem lehet kitörölni, elfelejteni.

Életem egyik emlékezetes napja...

Mivel az áttelepítés Magyarországra megszűnt, így a szüleim is odahaza maradtak. Az én sorsom már úgy-ahogy alakult, de még odahaza volt a nővérem, aki szintén szeretett volna továbbtanulni. Így hát más lehetőség nem volt, mint hogy azt az utat válassza, amelyet én választottam. Megbeszéltük a szüleimmel, akik beleegyeztek abba, hogy ha visszamegyek Magyarországra, ő is eljön vélem, mivel ott még mindig van lehetőség elhelyezkedni valamelyik iskolában. Így aztán a dolgozók kereskedelmi iskolájában kapott lehetőséget a beiratkozásra.

A szökésünket augusztus végére terveztük, hogy az iskolaév kezdetéhez legyen időnk elintézni ügyes-bajos dolgainkat.

Mivel már én, úgymond, a vonalban voltam, főleg a nővérem ügyében volt szükség időnyerésre és a lépések megtételére.

Megbeszéltük a szökés időpontját és az útirányt. Most az útirány megváltozott, a számunk is megnövekedett. Vélünk jött a nővérem és egy tapasztalt csempész a falunkból, aki, úgymond, minden hájjal megkent ember volt. Így biztonságban éreztük magunkat, a szüleim is megnyugodtak. Nem volt nékik mindegy, főleg az édesanyámnak, mert most már két gyermektől kellett búcsút vennie a veszéllyel járó út előtt. Augusztus végén az esti órákban találkoztunk a "Seriffel", akit így kellett szólítanunk. Ő nem volt akármilyen ember, olyan tulajdonsága volt többek között, hogy a veszélyben feltalálta magát, és a csempészet minden fortélyát ismerte. Tudtam a tetteiről, mivel hozzánk közel lakott a szüleinél. Egy alkalommal például kint volt az udvaron, amikor jöttek a hatósági közegek, és őt keresték. Nem lepődött meg, megőrizte nyugalmát, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A csendőr kérésére, hogy itt lakik-e B. J., szemrebbenés nélkül válaszolt, hogy igen. Majd betessékelte őket a lakásba, mondván, hogy ott van bent a szobában. Ahogy a csendőr bement, ő abban a pillanatban eltűnt, és a szomszédok szérűjében takarásba vonult, csak a veszély elmúltával jelent meg a nyilvánosság előtt. Most az ő irányítására bíztuk sorsunkat. Az útirány: a lekéri kompon keresztül a garamkissallói dombokon át jutottunk el Ipolypásztó és Ipolybél között a folyóparthoz. Az Ipolyon való átjutásnál a Seriff is segítségre szorult. De ez már be volt biztosítva, mert reánk parancsolt, hogy várjunk a folyó partján, amíg ő bemegy a faluba. Nem sok idő telt bele, mire megjelent az ismerősével, aki arra volt hivatva, hogy egyenként vezessen át bennünket a folyón. Ugyanis a vízszint oly magas volt, hogy a csomagjainkat a fejünk tetején kellett átszállítani. Nekünk ugyan nem sok csomagunk volt, de néki bizony volt egynéhány, amit nekünk kellett az úton cipelni. A folyón keresztül a segítséget nyújtó ember vitte át a csomagokat. Még az volt a jó, hogy az éjszaka meleg volt, mert mindannyian csuromvizesek lettünk. Természetesen félrehúzódtunk a bokrok mögé, és kicsavartuk az alsóneműnkből a vizet, majd egy kicsit megpihentünk, mielőtt tovább indultunk volna. Az asszisztáló emberkét ő elintézte, és búcsút vett tőlünk. Mi pedig tovább folytattuk az utunkat. A csomagok, amelyeket az ő részére cipeltünk, elég nehezek voltak. A Seriff ezt kapitálnak nevezte. Az ő részére pénzt, de a mi részünkre fáradságot jelentett. Mert elég volt a lelki megterhelés, mivel még ehhez hozzájárult a testi megterhelés is, testileg-lelkileg kimerített bennünket. (...) A következő állomásunk Börzsöny volt. Ekkor már a toronyóra elütötte az éjfélt a környező falvakban. Mi fáradtak, éhesek és szomjasak voltunk. A Seriff egy megszokott helyre vezetett bennünket, ahol, hála a jó Istennek, a ház urától friss vizet és ételt kaptunk, ami kielégítette éhségünket és csillapította szomjúságunkat. Rövid pihenés után búcsút vettünk és elindultunk, mert még elég nagy út állt előttünk, amely keresztül a börzsönyi hegyeken vezetett. Az erdőbe beérve a természet védelmet biztosított számunkra. Csöndben haladtunk, de az egyik tisztáson legelésző szarvascsorda, észrevéve közeledésünket, megugrott, és nagy zörejjel rohant az erdő sűrűjébe. Lehet, hogy a szarvasbika volt a háremével együtt, mivel már ebben az időben kezdetét vette a szarvasbőgés. (...) A szarvascsapat elvonulása után nagy csend uralta a körülöttünk lévő erdő sűrűségét, csak az előttünk hosszan elfekvő gyalogút álmait zavarta meg lépteink zaja. Három óra tájban köszöntött bennünket a kakukkmadár kellemes és megszokott ritmikus hangja. (...) Mi mit sem törődve a természetben lejátszódó titkos törvényekkel, mentünk csöndben, fáradtan, szótlanul taposva a már annyi halandó által kitaposott gyalogút fáradt, megkérgesedett testét, amely minket Zebegénybe vezetett, az ottani állomásra, ahonnan a megérkező, zakatoló vonat nagy álmosan Budapestig ringatott el bennünket. Budapesten a Nyugati pályaudvaron kiszállva a vonatból, a Seriff a Kálvin térre vezetett el bennünket. (...) Mi annak örömére, hogy utunk jól sikerült, minden fáradságot elfeledve vettünk búcsút a Serifftől, aki megköszönve segítségünket, felajánlotta további szolgálatát, ha esetleg szükségünk lenne reá. Utunkat az állomás felé vettük, hogy a Szeged felé irányuló gyorssal elutazzunk Vásárhelyre, ahol már vártak bennünket osztálytársaink. A nővérem Budapesten maradt, ahol dr. Hetényi Rezsővé, a kedves tanító néni intézkedett a további sorsa felől. Levélben tudatta vélem, hogy felvették az iskolába, valamint elhelyezést kapott a Zrínyi Ilona Népi Kollégiumban.

Megérkezve Vásárhelyre, először is kipihentük fáradalmainkat, utána hozzáfogtunk ügyes-bajos dolgaink intézéséhez. Az első utunk a rendőrségre vezetett, hogy elintézzük a bejelentkezéssel járó kötelességünket, a beiratkozást az iskolában és az anyagi gondok, tartozások kiegyenlítését. Ezután más nem maradt hátra, csak a levélírás édesanyám részére, tudatni véle, hogy szerencsésen megérkeztünk, valamint azt, hogy nővéremet is felvették az iskolába.

Kezdetét vette számunkra az 1948/49-es tanév. Ismét egy nehéz év távol a szülőföldtől, távol a családi fészektől. A karácsonyi szünidőt Vecsésen töltöttük a nővéremmel együtt a tanító néniéknél, akik vendégül láttak bennünket. Sokat beszélgettünk a régi időkről, szüleim sorsáról. Nagyon jól éreztük magunkat a kellemes környezetben, meleg otthonban. Nékik családjuk nem volt, úgy tekintett a régi tanítványaira, mintha saját gyerekei lettünk volna. Az iskolában a tavaszi hónapok gyorsan elszaladtak felettünk. Ebben az időben a politikai élet Magyarországon elég mozgalmas volt. Minket diákokat is bekapcsoltak a mozgalmi életbe, az agitációs munkába, csoportosan jártuk a közeli falvakat és agitáltunk. A Magyar Dolgozók Pártja szerint a falusi, az egyszerű népet fel kellett világosítani. Meg kellett magyarázni, hogy miért szavazzanak a Népfrontra. Különböző röpiratok jelentek meg, amelyeket nékünk is terjeszteni kellett. Ilyen volt például "Levél az édesanyákhoz" anyák napja alkalmából, amelyet én is haza kellett hogy küldjek édesanyámnak. Én még egy verset is írtam melléje, amelyet édesanyám nagy örömmel fogadott. Mert bizony, ha valaki ebben az időben sokat gondolt az édesanyjára, az csak én lehettem, mert naponta nem egyszer, de százszor is eszembe jutott.

A nyári szünidőre már közös útlevéllel utazhattunk haza. Akkor már biztonságban éreztük magunkat, nem volt előttünk a veszély, nem kísértett a szökés gondolata. Nyugodtan töltöttük el a szünidőt nővéremmel együtt a szüleink mellett a családi fészekben. Idehaza már ekkor javultak a politikai viszonyok. A szünidő után tovább folytathattuk tanulmányainkat Magyarországon. A karácsonyi szünidő alkalmával a minisztérium szintén a tudomásunkra adta, hogy közös útlevéllel léphetjük át a határt Szobnál. Ez is nagy öröm volt számunkra. Voltak, akik közülünk nem használták ki ezt a lehetőséget. Mikor hazaérkeztünk, akkor tudtuk meg, hogy az egyik diáktársunk, aki Jászberényben járt a tanítóképzőbe – már az utolsó évet végezte volna –, most is feketén szökött át a határon, a megszokott utat választotta, amely tragikusan végződött a szülei nagy fájdalmára. Ugyanis értesítették szüleit a nála megtalált dokumentumok alapján, hogy fiuk holttestét megtalálták az Ipolyban. A halál okát, mint vízbefulladást állapították meg. Abban az időben még nem volt kórbonctani intézet, így a körorvos végezte el a boncolást, ugyanis csak azután engedélyezték a temetést a hatósági közegek. Nagy temetése volt, amelyen még részt vehettünk az otthon tartózkodásunk alatt. Mintha a harangok is másképp sírtak volna, mint más temetés alkalmával, amelyet még aláfestett a tiszteletes úr szívet megrázó beszéde, sorsunkról, üldöztetésünkről, amely áldozatokat követelt a felvidéki magyarság részéről. Sírtak a harangok és könnyezett a nép. Ezek a könnyek a megpróbáltatások, a fájdalmak, egy megsértett nép sebeiből eredtek, mert a sebekből idővel a vérzés megáll, de a testben, a lélekben beszorult könnyek soha nem száradnak el, és az emlékek felidézésének hatására kicsordulnak népünk szemeiből.

Az 1950. év sorsfordulót jelentett számunkra, a Magyarországon tanuló csehszlovákiai diákok számára. Bizonyos mértékig rendeződtek a politikai viszonyok idehaza, úgyszintén a két állam közti viszonyok is. A csehszlovák állam lehetővé tette, engedélyezte ezen diákok szülőföldjükre való legális hazatérést, valamint az anyanyelven való oktatást bizonyos iskolákban. Erről az iskolai év végeztével értesítettek bennünket. Szomorú szívvel vettem búcsút Vásárhelytől, tanáraimtól, valamint diáktársaimtól, habár reméltem azt, hogy még szeptemberben újra visszatérhetek, hogy a negyedik gimnáziumi osztályt befejezhessem, és ott érettségizhessek, ahol elkezdtem a tanulást a gimnáziumban. De ahogy a későbbi sorsom alakult a lehetőségekhez mérten, a remény nem teljesült be, csak remény maradt számomra. A bizonyítványosztás után összepakoltam holmimat, és barátaimmal együtt felutaztunk Budapestre. Jelentkeztünk a Vallás- és Közoktatási Minisztériumban Vida Tibor osztályvezetőnél, Budapest V., Hold u. 16-os szám alatt. Aki tudomásunkra hozta, hogy a kollektív útlevéllel való hazautazásunkat a budapesti Csehszlovák Követség engedélyezte 605/D-50 sz. alatt. A határt Szobnál léphetjük át. A követség határozata szerint a határátlépésnek csoportosan, tehát egy napon kell megtörténnie. Eszerint a határátkelési időpont július harmincadikára volt kitűzve. A dokumentum hangsúlyozta, hogy, a kollektív útlevél visszatérésre nem ad engedélyt. Ezek szerint ha vissza akartunk utazni szeptemberben, újra a szökést kellett volna választaniuk azoknak a diákoknak, akik még nem fejezték be a tanulmányaikat, vagy akik tovább szerettek volna tanulni Magyarországon, mondjuk, a főiskolákon. Idehaza a beadott kérelmünket elutasították, és felajánlották tanulmányaink folytatását anyanyelvünkön az idehaza engedélyezett iskolákban.

Mielőtt a határt átléptük volna, Budapesten még egy darabig időznünk kellett, amíg mindannyian összejöttünk Magyarország különböző részeiről. Addig a Család utcában egy internátusban helyeztek el bennünket. Itt találkoztam azon diáktársaimmal, akiknek Budapesten nem voltak rokonaik, vagy nem volt más lehetőségük az elszállásolásra. Az a pár nap elég volt ahhoz, hogy sors sújtotta diáktársaimmal összemelegedjünk és elbeszélgessünk múltunk és az előttünk álló jövő felől. Itt volt közöttünk Onódi János és Hamar Kálmán későbbi főiskolai tanárok, valamint Kajtár József, a komáromi múzeum későbbi igazgatója, és még sok más tehetséges leány és fiú, akik idehaza befejezve tanulmányaikat, sok fontos poszton töltöttek be állást a társadalmi életben. Budapesti tartózkodásunk alatt természetesen naponta érdeklődtünk az ügyünk elintézése felől, miután végre búcsút vehettünk Budapesttől, és csoportosan átléphettük Szob-Stúrovónál, ahogy az az engedélyben fel volt tüntetve, a magyar-csehszlovák határt.

Hazaérkezésem után nagy öröm volt számomra és nővérem számára, hogy újra nyugodtan idehaza lehettünk a szülőföldünkön, szülőfalunkban a családi körben. Elintézve hivatalos bejelentkezésünket, hogy legálisan tartózkodunk idehaza, vártuk a következményeket. Közben kérvénnyel fordultunk az Iskolaügyi Minisztériumhoz Magyarországon való továbbtanulásunk engedélyezése végett, hogy tanulmányainkat ott fejezhessük be, ahol elkezdtük. Kérelmünket a minisztérium elutasította, ahogy arról már Magyarországon is értesítettek bennünket, ami szerint az itteni belügyminisztérium engedélyezheti a kollektív útlevéllel való visszatérést. Erről pedig már szó sem lehetett, ahogy arról tudomást szereztünk.

Boldogok voltunk, hogy idehaza lehetünk szüleinknél, idehaza tanulhatunk anyanyelvünkön, de a múlt üldöztetése tovább kísért bennünket a főiskolákon, az egyetemeken, mert napról napra felmerültek a nyelvi és a nemzetiségi problémák. Kísértett a múlt, és harcban edzett bennünket a jelen.

Az 1950/51-es tanévben a komáromi gimnázium újabb mentsvárat, menedéket jelentett sok sorsüldözött diáktársam részére, vélem együtt, akik itt kellett, hogy befejezzék a gimnáziumi tanulmányaikat a már engedélyezett nemzetiségi iskolákban. Voltak közülünk az alattunk lévő évfolyamokban is, de legtöbben a gimnázium negyedik osztályába jártunk, ahová 35-en iratkoztunk be, és az év végén szerencsésen leérettségiztünk.

Új térhódítást és nehéz megpróbáltatást jelentett számunkra a szlovák nyelvű egyetemekre való bejutás. További létért való küzdelmet jelentett. Minden nehézség ellenére sokan bejutottak közülünk az orvosi egyetemre, mivel nagyrészt szegényparaszt szülők gyermekei voltunk, és többnyire azokból válogatták ki a diákokat. Felejthetetlen esemény volt számomra a felvételi vizsgám. Az orvosi egyetemen felvételiztem. Természetesen már a nevem hallatán megtudta a bizottság, hogy magyar nemzetiségű diákkal állnak szemben. De főleg akkor, amikor megszólaltam. Ekkor csak annyi volt a szlovák nyelvű tudásom, amit egy év alatt el tudtam sajátítani Komáromban a gimnázium negyedik osztályában. A vér elemzését kaptam feladatul az első kérdésemben. Nyögdécselve mondogattam a mondanivalót. Majd a bizottság tagjai közül kínos hallgatás után megszólalt az egyik magyarul, és azt kérdezte tőlem, tudom-e, hogy ki írta a Vér és Arany című verset. Kellemesen meglepett, és örömmel feleltem a kérdésére, természetesen magyarul. A második kérdése pedig az volt, hogy tudnék-e mondani valamit Ady Endréről. Természetesen ezt a kérdést bőven kimerítettem. Ahogy később megtudtam, ez volt az egyik tanárom az egyetemen. Megköszönte a felelésem, amire a többiek beleegyezőleg bólintottak, és ezzel megnyílt előttem az egyetem kapuja. Különben a tanítás az egyetemen szlovák nyelven folyt. Egyedül a politikai témájú polgári nevelés volt megengedve magyar nyelven számunkra, magyar nyelvű diákok számára, több évfolyam hallgatóit összevonva. A tananyagot Dobos László adta elő számunkra, aki ebben az időben szintén főiskolai hallgató volt a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán. Ez is nagy örömet jelentett számunkra és természetesen megkönnyebbülést. Az orvosi egyetemet 1957-ben sikeresen bevégeztem a többi magyar nyelvű diáktársaimmal együtt. (...)