A csere néhány (délkelet-alföldi) népességföldrajzi vonatkozása

A második világháború (mint közismert) az európai országok többségétől nemcsak súlyos véráldozatot követelt, hanem önként vagy kényszerűségből igen sokan fogtak vándorbotot is. Sőt ez a népességmozgás leginkább a háborút követő években tetőzött. A háborús veszteségek és a kivándorlás Európa keleti felében a népességszám átmeneti csökkenéséhez vezet, mivel a menekültek és a kitelepítettek kelet-nyugati irányban sodródtak. Ausztriában és különösen Németország területén azonban a beköltözők lélekszáma jóval meghaladta a világégés okozta veszteségeket.

A Magyarországot ért migrációs hatások számszerűségét és emberveszteségeink pontosabb feltárását inkább csak az utóbbi másfél évtizedben sikerült elvégeznie a hazai történettudománynak.[1] A hetvenes évektől kezdve szép számmal jelentek meg a második világháborút követő évtizedek demográfiai változásait bemutató földrajzi tanulmányok is. Az egyes régiók (elsősorban az Alföld) településeinek népességszám-változásait, illetve annak okait elemző írások leginkább az 1949. évi összeírást vették kiindulópontul. Ugyanakkor megfogalmazódott a szerzők igénye (különösen az egyes települések vagy kisebb térségek demográfiai arculatának megrajzolásakor), hogy a háborús veszteségeket és a vallási, etnikai esetleg gazdasági okokra visszavezethető háború utáni migrációs hatásokat még pontosabban vegyék számba.[2] Bár e témához kapcsolódóan a KSH az utóbbi egy-másfél évtizedben számos eddig még nem publikált adatot tett közzé, azonban még mindig alapvető számsorok hiányoznak, s így a levéltári kutatások nélkülözhetetlenek, ha az említett időszak népességszám-alakulásának okait, mértékét keressük.

E rövid népességföldrajzi áttekintés elsősorban a lakosságcsere okozta Békés és Csanád megyei változásokra helyezi a fő hangsúlyt, de más a lélekszám alakulását befolyásoló tényező (veszteség) számbavétele sem marad el. A trianoni országterületen az 1949. évi népszámlálás az előző (l94l. évi)hez képest több mint százezer lelkes csökkenést jelzett. Békés és Csanád megyéből pedig tízernél is többen hiányoztak (20. táblázat).[3]

A térség háborús veszteségeiről (a frontokon, a deportálások következtében, a hadifogságban vagy a kényszermunka-táborokban meghaltakról) csak részleges adatokkal rendelkezünk. A második világháború Békés megyei áldozatairól az alispán l949 nyarán kért jelentést a járásoktól és a megyei városoktól. E jelentések azonban csak a régi Békés vármegye területéről maradtak fenn, továbbá hiányoznak Békéscsaba törvényhatósági jogú város megfelelő adatai is (21. táblázat).[4] (A Csanád megyei veszteségekről pedig egyetlen egy támpontunk sincs.) Az alispáni hivatalhoz befutott kimutatások szerint a fronton meghalltak, az eltűntek és a deportálásból vissza nem tértek száma elérte a 7 ezret.

Békés és Csanád megyében 1941-ben mintegy 8700 zsidó (izraelita vallású) élt. A legnagyobb közösség a békéscsabai (kb. 2500 fő) és a makói (közel 2000 fő) volt.[5] 1944 áprilisa és júniusa között először gettóba kényszerítették, majd deportálták a magyar anyanyelvű és kultúrájú zsidó családokat. A szerelvények többségét azonban nem Auschwitzba, hanem a Bécs melletti Strasshofba irányították. Így a szerencsés véletlennek köszönhetően a térségünkben élő zsidók nagyobb arányban élték túl a megpróbáltatásokat, mint más megyékből származó sorstársaik.[6] Az említett alispáni iratok 2 ezer körülire teszik a korábban Békés megyében élő, a háborús események következtében meghalt zsidók számát. (Ebből azonban hiányoznak a csabai veszteségek.) Az l949. évi népösszeírás több mint 6 és fél ezerrel kevesebb izrealita vallású személyt talált a Délkelet-Alföldön mint amennyien 9 évvel korábban éltek itt. Ha figyelembe vesszük, hogy a túlélők közül nem kevesen végleg elhagyták szülőföldjüket, és a fővárosba vagy külföldre (USA, Izrael) távoztak, akkor is legalább 3500-4000-re kell becsülnünk a zsidóközösségek háborús veszteségeit térségünkben.

Az l949. évi alispáni jelentések nem szólnak (szemérmesen hallgatnak) azokról, akik a hadifogságból, az oroszországi munkaszolgálatról soha sem tértek vissza vagy azokról, akik Temesvár és Focsani "felszabadulás után" létesített megsemmisítő táborait nem élték túl. Egy, a mezőberényi németek ukrajnai munkaszolgálatáról szóló tanulmány szerint l945-47 között 558 berényi deportáltból 50-en maradtak örökre távol a hazától, míg kilencen a hazatérést követő egy-két évben haltak meg.[7] A Délkelet-Alföld (ideértve még Csongrád megyét is) 27 településéről 4.306 polgári (német származású) személy robotolt (2-5 éven át) Ukrajna bányáiban vagy távoli építkezéseken. Az elhurcoltak legalább harmada nő volt.[8]

Nincsenek pontos adataink az angolszászok l944 nyárvégi terrorbombázásainak áldozatairól sem, amely elsősorban a védtelen békéscsabai polgári lakosságot sújtotta.[9] A régi Békés megye lakosai közül az l941-1949 közötti időszakban legalább 13-l5 ezren vesztették életüket a háborús események következtében vagy a háború alatti és utáni megtorlások során. A Csanád megyében hasonló okokból meghalltak száma is elérheti a 7-8 ezret.[10]

A németek kitelepítése is apasztotta térségünk népességének lélekszámát, bár (a vidék nemzetiségi összetételéből adódóan) korántsem olyan mértékben mint a dunántúli (Baranya, Tolna) megyékben. Békésből és Csanádból l946. április végén, május elején indították útnak a kitelepülőket szállító szerelvényeket. Mezőberényből 926, Elekről 3492, Almáskamarásról 1339, Nagykamarásról 2l, Medgyesegyházáról 24, Medgyesbodzásról 36, Pusztaottlakáról pedig l3 személy távozott (korántsem önként) Németország akkori amerikai megszállási övezetébe.[11] A Délkelet-Alföldön ezzel gyakorlatilag lezárult a kitelepítés, noha még l947-48-ban is ijesztgették a visszamaradó németeket, hogy őket is rövidesen útnak indítják. Erre azonban nem került sor, vagyonuk egy részétől viszont megszabadították azokat, akik az l94l. évi összeíráskor német anyanyelvűnek regisztráltatták magukat.[l2] Nem kevesen a Szovjetunióból hazatérve vagy követték hozzátartozóikat Németországba.

A hadi események, a Vörös Hadsereg elől elmenekülők, majd pedig a később visszatértek számáról még hozzávetőleges adatokkal sem rendelkezünk, arányaiban ez feltehetően nem járhatott nagyobb népességcsökkenéssel.[13]

A statisztikai kimutatások szerint a negyvenes években (l938- 1948 között) közel 300 ezer magyar költözött át önként vagy kényszerűségből a szomszédos államokból a trianoni országterületre. A Csehszlovákiából érkező magyarok lélekszáma 100 ezer körüli volt.[14] A lakosságcsere keretében áttelepülők (12.548 család 50.l92 személy) ingóságaikat is magukkal hozhatták. Míg mások kénytelenek voltak mozdítható értékeik nélkül vagy csak annak töredékével távozni szülőföldjükről.[15]

A MÁK elsősorban a Dél-Dunántúl (Baranya, Tolna, Somogy megye) sváb falvaiban jelölte ki az áttelepülő családok mintegy 40 százalékának (kb. 5000 család 20.000 személy) új lakóhelyét (22. táblázat).[16] Térségünk és a Duna-Tisza közi megyék pedig az érintett családok 20-20 százalékának nyújtottak otthonteremtési lehetőséget. Míg a többieket az ország különböző pontjain szórták szét (11. ábra).[17] A kitelepülő szlovákok ingatlanjaiban a csereként érkező magyaroknak alig negyedét tudták elhelyezni. Észak-Magyarország, (Nógrádtól-Zemplénig húzódó) falvaiból, városaiból is számos (10-l2 ezer személy) szlovák vagy szlovák származású személy készült áttelepülni, és 65-70 százalékuk ténylegesen el is hagyta az országot.[18] A csere keretében áttelepülő magyarokat azonban alig költöztettek e térségbe. Valószínű, hogy Észak-Magyarország korábban szlovákok és az Észak-Dunántúl korábban németek lakta településein nagyobb számú Szlovákia területéről menekült családot helyeztek el. A menekültek ügyeit (letelepítését) a kétoldalú csere lebonyolításával egy időben szintén a kormánybiztosság intézte a helyi hatóságok közreműködésével.[19] A statisztikai kimutatások tükrében megfigyelhető, hogy (a csere keretében) az Alföld délkeleti megyéibe irányított családok közül többen már l948-ban a csehszlovák határ menti városokba vagy a fővárosba és környékére költöztek.[20]

Sajnos az Áttelepítési Kormánybiztosság minden igyekezete ellenére sem tudta megvalósítani vagy elérni, hogy a korábban az egy településen élők (rokonok, szomszédok) lehetőleg Magyarországon is egymás közelébe kerüljenek. Szinte ritka kivételnek számítanak a gútaiak, akiknek (néhány család kivételével) Békés és Csanád megyében, l0-70 km távolságban jelölte ki új lakóhelyét a MÁK (l2. ábra).[21] Legtöbb felvidéki település (Diószeg, Érsekújvár, Csata, Negyed stb.) egykori lakóit egymástól több száz km-nyi távolságban szórták szét a trianoni országterületen. A negyediek anyaországi hányattatásait az Illyés Gyula szerkesztésében megjelenő Válasz című folyóirat is szóvá tette. "A lakosságcsere keretében 450 jobb módú családot jelöltek ki magyarországi áttelepítésre... (l947) július 29-én indult el az első transzport negyedi áttelepülőkkel - I948 húsvétjakor már csak néhány család van otthon a kijelöltek közül. A kitelepítettek helyére nagybánhegyesi szlovákokat vittek. Az új hazában mintegy 40-45 különböző helyre szórták szét az áttelepített családokat. Nagyobb tömegben csak három helyen vannak negyediek. Csanádalbertin 120 család, Németbólyban (Baranya megye) 45 család, Z. községben Tolna megyében 80 család körül. A többit 2-l0 családosával Csanád, Békés, Csongrád, Tolna és Baranya megye falvaiban telepítették le. A Dunántúlon sváb, az Alföldön áttelepülő szlovákok után maradt házakba kerültek a negyediek, mostmár "betelepítettek".[22]

A MÁK Telepítési Osztálya a vallási szempontokat sem vette mindenkor figyelembe. Az alföldi evangélikus szlovák és a dunántúli vagy bácskai zömében római katolikus német falvakban nehezen találták meg helyüket a református vagy római katolikus vallású áttelepültek. A hontfüzesgyarmati református gyülekezet gondjait mi sem bizonyítja jobban, mint a Hajdú kormánybiztoshoz írt nyílt levelük. "Fájdalommal kell látnunk, hogy a betelepített családok sok esetben nagy távolságokra szóratnak szét egymástól, nemcsak testvér a testvértől, de öreg szülők a gyermekeiktől szakíttatnak el, s ezáltal felbomlik az a munkaközösség is, melyben együttesen közös gazdasági felszereléssel végezték a mezőgazdasági munkálatokat és a minimumra szűkítették a termelési költségeket. Az évszázadok óta egy közösséget alkotó református gyülekezetek sokszor a legcsapongóbb képzeletet is meghaladó módon telepítettnek szét (pl. Hontfüzesgyarmat l4 községbe stb.), s ez nemcsak az ősi közösségek szétbontását jelenti, de szabad vallásgyakorlás teljes gátlását is, miután az esetek 85 %-ában a felvevő községekben eddig református egyház nem volt, református templom és iskola nincs, s a betelepítések során egy-egy másfelekezethez tartozó községbe l5-20 református család kerül, kik az eddigi elgondolások szerint létesítendő lelkészi munkakörök beosztása mellett csak szórványban élhetnek, s lelkészt csak temetések alkalmával vagy egy-két esetben láthatnak évenként."[23] (A kormánybiztos l947 szeptemberében átvette ugyan a nyílt levelet, és lehetőségeihez mérten ígéretet tett a panaszok orvoslására, gyakorlatilag azonban nem sok minden történt, a széttelepítések ugyanúgy folytatódtak a lakosságcsere befejezéséig, mint korábban.)

Összegezve: a MÁK Telepítési Osztályának számos nehézséggel kellett megküzdenie a lakosságcsere lebonyolítása során. A kölcsönös átköltöztetések (mint ezt már érintette a tanulmány) az ikresítési ívek alapján történtek, amelynek szervezési előnyeit (a már ismert okok miatt) szinte kizárólag csak a szlovák fél hasznosíthatta. Előfordult, hogy egy-egy község vagy város (Érsekújvár, Komárom, Taksonyfalva stb.) kitelepítési listán szereplő magyarjait több hullámban indították útnak Magyarország felé. Pl. az első hat, érsekújváriakat szállító szerelvényt Tótkomlósra irányították 1947 májusában. A kitelepítések a városból csak egy év múlva (l948 nyarán) folytatódtak. Miután Tótkomlós több családot már nem tudott fogadni az újváriak egy részét Szarvason, Békéscsabán, Eleken juttatták ingatlanokhoz, továbbá számos család számára csak a Dunántúlon tudtak telephelyet biztosítani.[24] Nehezítette a kormánybiztosság munkáját, hogy 1947 őszétől egyre nagyobb számban maradtak vissza a hazai szlovákok, valamint a németek összeköltözéséből fakadó emberi problémák is.[25] Közel 50 év távlatából sem könnyű eldönteni, hogy jobb szervezéssel lehetett volna-e hatékonyabban segíteni az áttelepített családok beilleszkedésén, a korábbi vallási, családi közösség megőrzésén.

A Békés és Csanád megyébe irányítottak mintegy 80 százaléka korábban a Mátyusföldön, a Csallóközben és a Garammenntén élt (23. táblázat).[26] Más területekről elsősorban Kelet-Szlovákiából jobbára csak l948 őszén érkeztek nagyobb számban (mintegy 50 család) áttelepülők. A térségünkben elhelyezett családok 80-85 százalékának a Felvidéken visszahagyott ingatlanjait a korábban itt (a Délkelet-Alföldön) élő szlovákok kapták meg. A Békés és Csanád megyéből áttelepülő szlovákok felvidéki "ikerpárjainak" még a harmadát sem sikerült letelepíteni a Délkelet-Alföldön. Így többek között a csabai telepeseknek helyet adó komáromszentpéteri, perbetei, izsai magyarokat teljes egészében a Dunántúlra irányították.

Mindhárom (említett) felvidéki táj része volt a Dunától északra elterülő 30-50 km széles, l945-ig csaknem összefüggő magyar nyelvterületnek. Ez a városok, falvak nemzetiségi (anyanyelvi) adatain is érzékelhető (13. ábra).[27] Vallásilag is "a magyar jelleg" a meghatározó az említett felvidéki településeken. Nagyobb részben (70-75 %) katolikusok, kisebb részben (20 % körüli) pedig reformátusok éltek a lakosságcsere megkezdéséig a Duna túlsó oldalán végighúzódó magyarok lakta területsávon. A népesebb helységekben (Érsekújvár, Komárom, Nagymegyer) a második világháború végéig jelentős magyar anyanyelvű zsidó közösségek is voltak. Evangélikusokat l945-46-ig csak néhány településen (Alsószeli és Felsőszeli) találunk (14. ábra).[28]

Térségünk foglalkozási szerkezetét nem befolyásolta számottevően a lakosságcsere, jóllehet számos önálló iparossal, kereskedővel is gyarapodtak a felvidékieket fogadó települések (24. táblázat).[29]

Az 1949. évi birtokstatisztikákban sem érzékelhető különösebben a népesség kicserélődése. Az összehasonlításhoz talán Pitvaros, Ambrózfalva, Csanádalberti és Nagyér (korábban Nagymajláth) nyújtja a legjobb példát. A négy szűkhatású csanádi falu a lakossága számarányának többé-kevésbé megfelelő nagyságú földterülethez jutott az 1945. évi földreform során a mezőhegyesi állami birtokból. Pitvaros és Csanádalberti népességének mintegy háromnegyede, Ambrózfalvának pedig több mint harmada átköltözött Szlovákiába. A kálvinista magyar lakosságú Nagyérről viszont senki sem távozott. Pitvarosra 280, Csanádalbertire l40, Ambrózra pedig közel 50 felvidéki családot telepítettek, vagyis e három falu l949. évi földtulajdonosai az ittmaradó őslakosok és a betelepített magyarok voltak. Az előzőekben már ismertetett telepítési törvény (5.300/1947. M.E. sz. r.) l5 kat. holdban maximálta a mezőgazdasági ingatlan juttatását. Ezt a felső határt a telepítési bizottságok csak ritkán lépték át. Inkább a családok (gazdasági egységek) felbontását szorgalmazták, ennek azonban határt szabott a szétosztható földterület nagysága.[30] Ilyenkor egy-egy módosabb (a Felvidéken 25-50 kat. holddal rendelkező) parasztcsaládból nemcsak a gazda (az idős családfő) részesült föld és ház juttatásban, hanem nős, hivatásszerűen földműveléssel foglalkozó fiai is. A családfő megkapta a maximális 15 kat. holdat egy jobb házzal, gazdasági épülettel, míg fia(i) 5-7 kat. holdat és egy kisebb házat mondhatott magáénak. Természetesen gondosan ügyeltek arra, hogy a magyarországi ingatlanjuttatásának meglegyen "a leltárban szereplő felvidéki fedezete". A betelepült földműves családok így az 5-l0, és a 10-l5 kat. hold birtokkal rendelkezők számát gyarapították.[31] Valószínű, hogy néhány földtulajdonos a 15-20 kat. holdas, iparosok és kereskedők pedig az l-3 vagy a 3-5 kat. holdas csoportokba sorolhatók be. Békés megye mai területén az 5-10 és a l0-l5 kat. holddal rendelkező gazdaságok száma meghaladta a 35 ezret, ebből legalább l200-l300 (4 százalék körül) volt az egykori felvidéki családoké.[32] Pitvaroson 88 személy (család) rendelkezett l kat. hold alatti földterülettel. _k valószínűleg az itthon maradó szlovák lakosság szegényebb rétegeihez tartoztak, akiket az MKP beszélt le a kitelepülésről vagy pedig eredetileg sem akarták elhagyni szülőföldjüket. A többi a (ki- és betelepítés által érintett) település mezőgazdasági számsoraiból még nehezebb következtetéseket levonni, hiszen Nagybánhegyest és Tótkomlóst kivéve az összlakossághoz képest elenyésző (2-l5 %) volt a felvidékiek aránya.

A szlovákok lakta városok, községek népességének korösszetételét sem befolyásolta lényegesen a csere.[33] Annál nagyobb hatást gyakorolt az egyes települések népessége lélekszámának és vallási összetételének alakulására. Az 1949. évi népszámlálás szerint Békés és Csanád megye leginkább fogyó települései azok voltak, amelyeket valamilyen formában érintett a népcsere (25.táblázat).[34] A városok esetében a zsidó közösségek pusztulása, és talán a front előli menekülés is hozzájárult a lakosság fogyásához. De Békéscsaba 6,5 ezres és Szarvas több 2 ezres veszteségét leginkább a szlovákok távozása okozta. Endrőd népességét viszont a belső telepítés csökkentette. Több száz endrődi család ugyanis a földreform végrehajtásakor nem juthatott helyben ingatlanhoz, s ezért sokan jelentkeztek dunántúli átköltözésre.[35] Más Békés, Csanád vagy Csongrád megyei községekből (városokból) is több száz (ezer) földnélküli család vállalkozott "belső áttelepülésre", de (mint ezt már érintette a tanulmány) sokan néhány hónap után visszatértek szülőfalujukba. A Csongrád megyei magyar lakosságú falvak (Apátfalva, Csanádpalota stb.) népessége is valószínű hasonló okok miatt esett vissza.[36]

A népességföldrajzi elemzések egyértelműen kimutatták, hogy az alföldi (délkelet-alföldi) települések (falvak, kisvárosok) elsősorban az l949-60 és l960-70 közötti évtizedekben vesztették el népességük jelentős részét (20-40 %-át). Elsősorban a fiatalabb, munkaképes korosztályok költöztek a megyék központjaiba vagy más hazai régiókba. Magyarország egyes nagyobb régióihoz (Észak Dunántúl, a főváros környéke) képest az Alföld lemaradása a hatvanas-hetvenes években sem csökkent, sőt még tovább növekedett.[37] Térségünkben (más térségekhez hasonlóan) csak azok a falvak tudták népességüket megőrizni vagy gyarapítani, amelyekről a városi munkahelyek jól megközelíthetők, és a főállásban szerzett jövedelmet a háztáji gazdaságból is ki lehetett egészíteni. A lakosságcsere által érintett települések legtöbbjét már l949-ben is erős negatív vándorlási mérleg jellemezte (15. a., b., c., d. ábra).[38] Nem egy község (Pitvaros, Csanádalberti stb.) népességének csökkenése lényegében azóta is folyamatos. Elek és Almáskamarás a németek kényszerű távozása után belső telepítéssel ideiglenesen pótolni tudta lakosságát, de l960 óta e két településen is folyamatos a lélekszám visszaesése. A földreformot követő belső telepítés még néhány olyan faluban is (Csabacsűd, Kondoros, Medgyesegyháza) átmenetileg stabilizálta a népességszámot, ahonnan jelentős számú szlovák költözött el.

A nagyobb községek közül Tótkomlós demográfiai helyzete évtizedek óta egyre súlyosbodik. De nincs kedvezőbb helyzetben a szerbek, románok és magyarok lakta egykori járási székhely Battonya sem. Bár Mezőberény igen jó közlekedésföldrajzi adottságokkal rendelkezik, a háború utáni népességmozgásból adódó veszteségeit azonban még napjainkra sem volt képes pótolni.

A szlovákság nemcsak a megyék perifériáin élt (él), hanem a centrumban is. 1950-től Békéscsaba lett a megnövekedett területű megye székhelye. A város új közigazgatási szerepe már az l960. évi népszámláláskor megmutatkozott, a lakosság száma ekkorra lépte túl az 1941. évit. A hatvanas-hetvenes évek beruházásai további új munkaerőt vonzottak a városba; a népesség növekedése azonban a nyolcvanas évek vége felé megtorpant.

A lakosság egy részének kicserélődése megváltoztatta a szlováklakta települések vallási összetételét is. Mindenek előtt a római katolikusok és kisebb mértékben a reformátusok száma növekedett, míg az evangélikusoké csökkent. Békéscsabára nemcsak Szlovákiából, hanem Erdélyből is érkezett nagyobb számú magyar, s így az említett két egyházközösség lélekszámának növekedéséhez mindkét bevándorlási "hullám" hozzájárult (26. táblázat).[39] A vallási adatok segítséget nyújtanak ahhoz is, hogy a népesség kicserélődésének arányait jobban megismerjük. Békés és Csanád megye területéről l949-ben közel 23 ezer evangélikus hiányzott, akiknek döntő többsége a lakosságcsere keretében hagyta el térséget. Kivételt csak a közel ezer berényi kitelepített és elmenekült német és azok az orosházi, békéscsabai vagy nagyszénási földművesek (legfeljebb néhány százan) képeznek, akik az ország más térségeibe költöztek a földhözjutás reményében. Csökkentették az evangélikusok lélekszámát a háborús veszteségek is. Ugyanakkor nem ismerjük pontosan, hogy milyen volt e népesség természetes szaporodása az l94l és l949 közötti időszakban. Ha a 20-21 ezer áttelepülő evangélikushoz hozzászámítjuk a kb. 2 ezer római katolikus vallású átköltöző szlovákokat is, akkor a kitelepültek lélekszámát illetően a csehszlovák kimutatásokhoz megközelítően hasonló adatokat kapunk.[40] Egyértelmű, hogy Pitvaros, Nagybánhegyes, Csanádalberti vagy Tótkomlós lutheránus közösségeinek ezret (ezreket) meghaladó fogyását a lakosságcsere okozta (27. táblázat).[41] Kondoros és Csabacsűd kitelepülő evangélikusait viszont nagyrészt pótolták a (községekben levő nagybirtokok felosztását követő) beköltözések. Többek között Orosháza, Szarvas, Nagyszénás evangélikussága is ingatlanhoz jutott a más vallású földművesek mellett. Előfordulhattak ugyanakkor olyan esetek is, hogy korábban Szarvason élő földművesek Csabacsűdön vagy Kondoroson kaptak földet, és már e települések lakóiként távoztak Szlovákiába.

Az l950. évi közigazgatási rendezés során kialakított Békés megye területén mintegy 6 ezer, Csongrádban pedig alig 2 ezer egykor (l938. márc. l-je előtt) a Felvidéken élő magyart találunk (28. táblázat).[42] A Békési járásban elsősorban Mezőberény, az Orosháziban Tótkomlós, a Mezőkovácsháziban pedig Medgyesegyháza és Nagybánhegyes adott helyet a betelepülő családoknak (16. ábra).[43]

Végül nem hagyható figyelmen kívül térségünk lakossága nemzetiségi (anyanyelvi) összetételének változása sem. A csere keretében a két megye szlovák lakosságának fele távozott, míg a másik fele (kb. 20-22 ezer személy) szülőföldjén maradt. l949-ben közel l7 ezren vallották magukat szlovák anyanyelvűnek, a 3-5 ezer fős csökkenést pedig az eltelt 9 év asszimilációjának számlájára írhatjuk. A válasz azonban korántsem ilyen egyszerű. Egyrészt (mint ezt már előzőekben is jeleztem) a csere keretében nemcsak azok a személyek távoztak, akik az l941. évi összeíráskor szlovák anyanyelvűnek vallották magukat, hanem olyan szlovák eredetűek is, akik a jelzett időpontban önszántukból már magyarként szerepeltek. Továbbá e magyar-szlovák eredetű vagy elmagyarosodott szlovák rétegből többen l949-ben esetleg éppen az 1945-öt követő évek politikai hangulatának hatására újból a szlováksághoz tartozónak érezték magukat. Míg más családok, akik 1941-ben szlovák anyanyelvűként regisztráltatták magukat 1949-ben (saját döntésünk alapján) magyarként kerültek bejegyzésre. A nemzetiségi hagyományaikat őrző Csanád megyei szlovákok ugyan kisebbségbe kerültek a kitelepülések után szülőfalujukban, anyanyelvükhöz azonban továbbra is hűek maradtak (29. táblázat).[44] Hasonló jelenséget tapasztalunk Tótkomlóson is, ahol még a csere után is többségben maradt az őslakosság.

A XX. század első felében az asszimiláció, valamint a nemzetiségi lakosságot ért migrációs hatások jelentősen csökkentették a trianoni határok között élő nem magyar anyanyelvű népességet. A statisztikai kimutatásokban azonban a csökkenés még nagyobb arányú. A németek a második világháború utáni kálváriájának következtében az itthon maradó 220 ezer fős közösségből csak nagyon kevesen (10 % körül) vállalták őseik anyanyelvét 1949-ben. A szlovákok esetében jelentős volt ugyan a visszaesés, de még így is (l949-ben) a statisztikai adatok szerinti legnépesebb hazai kisebbséggé, ez a 25 ezer fős népcsoport lépett elő. A háború utáni első népszámláláskor a Délkelet-Alföld tömörítette (nemzetiségi összetételéből adódóan) a trianoni országterület nemzetiségi lakosságának közel negyedét.[45]

A délkelet-alföldi nemzetiségi települések magyarosodásának folyamata századunk első felében az ország más (magyar többségű) térségeihez hasonlóan ment végbe. Az 19l0 évi népszámláláskor a népesség többsége még nemzetiségi volt, de a magyar "őslakosság" mellett a nemzetiségiek néhány százaléka már magyar anyanyelvűnek vallotta magát. Az 1910. évi és az általunk vizsgált l94l. évi népességösszeírás között eltelt több mint 30 esztendő alatt a nem magyar anyanyelvűek egy töredéke (elsősorban a szerbek és románok) a szomszédos országokba költözött át. Az elköltözők az 19l0. évi népszámláláskor többnyire még a település idegen anyanyelvű lakói között szerepeltek. Az első világháborút követő békeszerződés után a történelmi Magyarország különböző térségeiből érkező magyaroknak csak kis része talált új otthonra a délkelet-alföldi településeken. Az l94l. évi népszámlálás eredményei legtöbb esetben a települések magyarosodását jelezték, amelyet leginkább a nemzetiségi népesség "magyar anyanyelvűvé válása" okozott. Az l94l. évi adatokban még szerepelnek azok a nem magyar anyanyelvű állampolgárok, akiket 1946-ban német anyanyelvű és nemzetiségű személyként kitelepítettek, továbbá azok a személyek, akik a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény keretében önként hagyták el a térséget, illetve az országot. Az évtizedek óta tartó magyarosodást a nemzetiségi lakosság egy részének elvándorlása és a helyükre érkező szlovákiai magyar családok, valamint a romániai és a jugoszláviai magyar menekültek letelepedése fokozta tovább. De nem kis szerepet játszott az a jelenség sem, hogy az itt maradó nemzetiségiek közül nem kevesen 1949-ben magyar anyanyelvűnek és nemzetiségűnek vallották magukat. Természetesen a felvázolt jelenség ebben a formában egyik településre sem illik, de a magyarosodás folyamatának sokoldalú összetevőit jobban megvilágítja.

Jegyzetek

[1.] A témakörben az utóbbi időszakban megjelent néhány fontosabb tanulmány: Korom Mihály (l984), Für Lajos (l987), Szabó A. Ferenc (1989, 1991), Stark Tamás (l989, 1995). Szabó A. Ferenc demográfiai és történeti kutatásairól az önálló kötet a közeljövőben jelenik meg Emberveszteségek, népesedési tendenciák és népesedési politika Magyarországon 1941-1990 címmel. A trianoni országterület háborús emberveszteségét Für Lajos (49. o.) 750-900 ezer, Stark Tamás (73. o.) pedig 643-727 ezer közötti lélekszámban jelölte meg.

[2.] Tóth József 1982, 1988.

[3.] 20. táblázat. Forrás: Az 1941. évi népszámlálás 8-9.o., Az 1949. évi népszámlálás III. köt. 324.o.

[4.] 21. táblázat. Forrás: BML-Alispáni iratok 678l/49. (l949. május-június). Egy l945. június 30-án kelt jelentés Békéscsaba veszteségeit a következőkben foglalja össze: "5 ízben légitámadás l84 ember halt meg, 3600 elhurcolt személy, elmenekültek l400-an, nem tért vissza 400 személy." - A jelentés nem tartalmazza többek között a fronton elesett katonák lélekszámát és a harcokban meghalt polgári személyeket sem.

[5.] Az 194l. évi Népszámlálás... 496-497. o., 518-5l9. o.

[6.] Braham, L. Randolph l988. II. köt. 53-6l. o. A Stark Tamás (1995. 63-64.o.) által közölt 1945 júniusi gyors adatfelvétel szerint a deportálásból többek között 1.559 Békés megyei, 1.029 Csanád megyei, 2.345 Csongrád megyei zsidó tért vissza korábbi lakhelyére vagy Magyarországra. A Zsidó Világkongresszus magyarországi képviseletének felmérése szerint Magyarország zsidó lakossága 1946-ban 143.624 fő volt, akik közül Békés megyében 2.224, Csanádban 1.480, Csongrádban (törvényhatósági jogú városokkal együtt) 3.428 személy élt.

[7.] Zielbauer György (szerk.) l990 b. 220. o., Erdmann Gyula l990.

[8.] Zielbauer György (szerk.) 1990 b. 33-5l. o., Erdmann Gyula 1990. 15.o.

[9.] Békés megye története 1944-45-ben 74. o. (Az l944. szeptember 2l-i bombázások következtében 96-an veszítették életüket, kórházba 150 súlyos sérült került.) vö. 4. lábjegyzet.

[10.] Csanád megyei háborús veszteségei (a források hiánya miatt) kizárólag becslésre alapozódnak.

[11.] Zielbauer György 1990 a. 85-86.o.

[12.] BML-Fh. Ir. XXIV. j. 20l/68.

[13.] Az átnézett levéltári források (alispáni jelentések, N.B. iratok... stb.) nem tesznek említést az elmenekültek számáról.

[14.] Az l949. évi népszámlálás 9. köt. 333. o. A jelzett népszámlálás időpontjában 90.668 olyan személy élt Magyarországon, akiknek 1938. március l-je előtt Csehszlovákia területén volt a lakóhelye. Ha az időközben (1938-1949) elhunyt, korábban Csehszlovákia területén élőket is hozzájuk számítjuk ez 3-5 ezerrel növelheti számukat. Ugyancsak hiányoznak a népességösszeírásból azok egykori felvidéki magyarok, akik 1945 és 1949 között Nyugat-Európába vagy a tengeren túlra költöztek. Azok az egykoron Csehszlovákia területén állandó lakóhellyel rendelkezők, akik a Felvidék visszatérése után (1938 őszétől és 1945 tavaszáig) költöztek a trianoni országterületre ugyanakkor szerepelnek az összeírtak között.

[15.] A Magyarországra menekültek ingóságainak hazahozataláról" a 6. véghatározat rendelkezett. (In A magyar-csehszlovák lakosságcserére vonatkozó jogszabályok 1948. 20-24. o.) Az ún. cserekvótába 1949-ig 26.138 felvidéki menekültet számítottak be, jóllehet a Népjóléti Minisztérium 38.458 főt tartott nyilván. (Szabó Károly 1986. 6-7.o. A Magyar-csehszlovák lakosságcsere pénzügyi, gazdasági lezárása)

[16.] 22. táblázat Forrás: Új Otthon 1949. február 13., Az 1949. évi népszámlálás 3. köt. 331.o. és ÚMKL-MÁK XIX-A-15-d/117. d. adatai alapján

[17.] 11. ábra Forrás: Új Otthon, 1949 február 13-i adatai alapján szerkesztve.

[18.] ÚMKL-MÁK XIX-A-15-d/117. Jelentések - Kimutatások vármegyék szerint és Bobák, Ján 1982. 85. o.

[l9.] BML-MÁK XXIV. 2/3. 448-3-K l947. május 28.

[20.] Lásd 26. táblázat.

[21.] 12. ábra. Forrás: UMKL-MÁK XIX-A-15-d/99. Kimutatások... adatai alapján szerkesztve.

[22.] A Válasz c. folyóirat (Tószódy József: Áttelepítetteink) cikkét közli az Új Otthon, l949. január 22. A felvidéki magyarok beilleszkedésének nehézségeiről többek között Albert Gábor 1983. 220-250.o., Gáspár Gabriella (l986)

[23.] Új Otthon, l947. szeptember 27.

[24.] ÚMKL-MÁK XIX-A-15-d/99. Kimutatások

[25.] Új Otthon, l948. január 24. A szlovákok visszamaradásával kapcsolatosan BML-Fh. Ir. XXIV. 201h/l40., 141., l42. Kitelepítési jelentések

[26.] 23. táblázat. Forrás: BML-Fh. Ir. XXIV. 20lh/138. BML-MÁK XXIV. l/2., 1/3., 2/l., 2/2., 3/2. adatai alapján. A felvidéki tájakra vonatkozóan pedig Kósa László-Filep Antal (1975) szolgáltatott hasznos információkat.

[27.] 13. ábra. Forrás: Az1941.évi népszámlálás 490-495., 524-525., 554-561., 576-579. o.

[28.] 14. ábra. Forrás: (lásd 20. ábra)

[29.] 24. táblázat. Forrás: BML-Fh. Ir. XXIV.201h/138.

[30.] BML-Fh. Ir. XXIV.201h/l38.,(i. sz. 1139.) Telepítési bizottsági jegyzőkönyvek

[31.] Az l949. Népszámlálás 3. kötet. 372-379. 0.

[32.] A Felvidékről áttelepített földműves családoknak kb. 2/3 része 10 kat.hold feletti ingatlant hagyott vissza, akik Magyarországon legfeljebb csak 10-l5 kat. holdas juttatásban részesültek. (BML-Fh. Ir. XXIV. 20lh/l38.,139. Betelepítési jelentések

[33.] TSK 2. köt. 18-19.,44-47.,64-65. 0.

[34.] 25. táblázat. Forrás: Az 1949. évi népszámlálás III. köt. 89-91.,97-98. o.

[35.] Viharsarok,1946. április 20., május l5.

[36.] Szabó István 1976. 116-l24. 0.

[37.] Tóth József 1989. 38-46. 0.

[38.] 15. a., b., c., d. ábra. Forrás: Az 1980. évi Népszámlálás 4. köt. 510-513. 0.,6. köt. 510-513. 0.

[39.] 26.táblázat. Forrás: Az l949. évi Népszámlálás 9. köt. 333. o. KSHL-NO Az l949. évi Népszámlálás A. 47-A. 49/42. d.

[40.] Bobák, Ján l982. 85. o. A szlovák kutató a három délkelet-alföldi körzetből 27.083 kitelepülőt mutatott ki. Ez a lélekszám azonban nemcsak Békés és Csanád megye, hanem Csongrád, Jász-Nagykun-Szolnok és Bihar megyék kitelepülő szlovákságát is magában foglalja.

[41.] 27. táblázat. Forrás: Az 1941. évi Népszámlálás 494-497., 5l8-519. o. Az l949. évi Népszámlálás 9. köt. 89-9l., 97-98. o. KSHL-NO Az 1949. évi Népszámlálás A. 44/29-30. d.

[42.] 28. táblázat. Forrás: Az 1949. évi Népszámlálás 9. Inöt. 89-9l., 97-98. o. KSHL-NO Az l949. évi Népszámlálás A. 47-49/42. d. vö. l0-l2. és a 23. táblázatokkal

[43.] 16. ábra. Forrás: Az 1949. évi Népszámlálás 9. köt. 89-9l. és 97-98. o. szereplő közigazgatási beosztás alapján szerkesztve.

[44.] 29. táblázat. Forrás: Az l949. évi Népszámlálás 9. köt. 314-3l5., 320-32l. o. KSHL-NO Az l949. évi Népszámlálás A. 44/29-30. d.

[45.] Az 1. táblázathoz felhasznált források alapján