Dr. Fazekas Árpád: Szlovákok közül

SZLOVÁKOK KÖZÜL –
TIRPÁKOK KÖZÉ

A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAROK
KÁLVÁRIÁJA (1945-1948)

Az adatokat összegyűjtötte:

KISS VENDEL,

a nyíregyházi
"Felvidék 1947 Egyesület"; titkára.

Akkor voltam 18 éves. Édesapámnak 1947 áprilisában kézbesítették a Fehér Cédulát, hogy május 31-én ki fogják telepíteni: nem vette át a papírt, mert 20 koronát kellett fizetni érte. Azt mondta, hogy ha visznek, akkor én nem fizetek érte!

Kimaradtunk abban az évben, nem került sor a kitelepítésre, de olyat is mondtak, hogy talán azért, mert a Nagypapa nagyon öreg volt és közel állt a halálhoz. Meg is halt 1948-ban, a nagypapát eltemettük, de közben megérkeztek Andódra Békéscsabáról a telepesek, akik között volt még verekedés is, hogy melyik lakásba költözzenek be. Olyan szép nagy lakások voltak kiürítve Andódon, hogy bizony csak nagyot néztek, ők milyen romokat hagytak ott és ahhoz képest ";palotába"; jönnek. Arra emlékszem, hogy a Községházáról jöttek, ez már 1948-ban volt, hogy a csabaiaknak ki volt utalva a házunk és el kell hagynunk a falunkat.

Odaálltak a teherautók, felpakoltak bennünket és még egy másik családot (Kiss János, Pógár János) és be a vagonba. Ott voltunk az érsekújvári állomáson két hétig. Közben beért a termés, eljött a kukoricakapálás ideje (ez május 31-én volt), a csabaiak nem akartak dolgozni, a szép lakásokkal el voltak bűvölődve. Így minket visszavittek teherautókon, hogy a mezőgazdasági munkát el kell végezni, de a mi lakásunk már foglalt volt. Üres volt viszont a Kiss Vendel (Kóró Vendi bácsi) lakása, a Veszeti udvarban laktak, oda raktak le bennünket.

A szülők bele nem nyugvással nézték, hogy mi fog történni, nem pakoltak ki, mert biztosak voltak abban, hogy úgyis el fogják őket vinni. Úgy is volt: a betakarítást elvégeztették velünk, ősszel újból autókba raktak és irány az állomás. Kiss János bácsiék azt mondták, hogy ők nem mennek már vissza, mert nekik nem volt olyan sok dolguk, hogy a földekkel kelljen dolgozni. Velük a vonat elindult, odacsatolták őket a másik szerelvényhez és így kerültek Nyíregyházára.

Minket is hozzácsatoltak az újvári vagonokhoz, mert mi voltunk az utolsók, akik eljöttünk Andódról. Minket Tótkomlósra vittek, olyan lakásba, jó, hogy édesanyám bele nem őrült. Mikor esett az eső, minden edényünkre szükség volt, hogy a befolyó vizet felfogjuk. Így laktunk itt 1949-ig. Tótkomlóson csak 3 andódi család települt le, úgy tudom, abból mindössze egy maradt ott. Mi pedig elköltöztünk.

Édesapám bement az áttelepítési bizottsághoz, hogy mivel az összes andódi Nyíregyházán van, szeretnénk mi is ide költözni. Elintézték hivatalból, hogy a vagonokért nem kellett fizetni.

Ez egy kis könnyebbség volt a szüleimnek. Itt kezdtük az életünket fiatalon, itt se volt jobb lakás, mint Tótkomlóson, itt is földes, nádas, fakilincses házak voltak, itt sem adtak az emberek sokat a lakásukra, mert el voltak foglalva az állattenyésztéssel, földekkel.

Úgy emlékszem arra az időre, hogy 15 éves voltam és nagyon szerettem a lovakat, mert édesapámmal éltem. Édesanyám egészen kis koromban meghalt. Én 1928-ban születtem, ő pedig 1930-ban meghalt. Öt nővérem volt, akik abban az időben elhagyták a szülői házat, szolgálónak, ki hová került, vagy kit hová vetett a sors. Emlékszem, hogy nyár volt 1947-ben, aratás, a határban dolgoztam, apám a sor végén volt. Megállt mellette egy katonai autó, engem kerestek, mert levente korban voltam, összeszedték a fiatalokat Andódon. Közben a gyülekezés a Mackó sarki kocsma előtt volt.

Vitkó Lajos volt a kocsmáros, őt is elkapták, mert mi mindig ketten voltunk együtt. Sorakozás közben a Lajos megszökött, de mivel ő nős volt, a katonák megfogták a feleségét és a gyermekét, beállították a sorba azzal, hogy ha nem jön elő, akkor viszik a családját helyette. Mindenki fel volt háborodva, de szava senkinek sincs, csak a katonának.

A szomszédban lakó idős asszony szaladt a Lajos után, hogy jöjjön elő, mert a feleségét és a gyerekét viszik helyette, így a Lajosnak elő kellett jönni és kicserélték a feleségével és a gyermekével.

Gyalog indultunk el Érsekújvárra, akkor már le volt bombázva. A katonáktól átvettek a hivatalos szervek, azok vittek tovább. Akkor vonatra raktak bennünket, de mi Lajossal megszöktünk és hazamentünk Andódra. Nagyon féltünk, mit csinálnak velünk, ha megtalálnak bennünket. Másnap reggel a félelem csak rávitt, hogy felültünk a vonatra Galántán, utolértük a többieket és csatlakoztunk hozzájuk. Ők észre sem vették, hogy éjszaka nem voltunk ott. Elvittek bennünket Jiklovába, ez a cseh-német határnál van, mi Lajossal megint megszöktünk, de rögtön kerestek, és az állomáson el is kaptak bennünket és onnét elvittek kettőnket Malocka Breszlovába lágerbe.

Egy hétig ott voltunk, le kellett vetkőzni a jó ruhákból és rosszat adtak helyette. Jön egy katonatiszt, kérdezi, hová valósiak vagyunk, mondjuk: Érsekújvárra, Andódra.

Kérdezi tőlünk, hogy ismerjük-e Molnár Józsefet, aki katonatiszt, Andódra való. Válaszoljuk, hogy Andódon ilyen nevű nincsen, és közben közli, hogy a felesége Czuczor Mária. Rögtön tudtuk, hogy ki ő, örültünk, hogy valaki ismer bennünket. Kértük a katonatisztet, próbálja meg elintézni, hogy hazakerülhessünk. Mikor visszajött, azt mondta, örüljünk, hogy van itt egy ismerős, az is sokat jelent.

Közben a százados meggondolta magát és kiállította a hazautazásunkat és elkísért egészen Bresztovtól Érsekújvárig. Hajnal 4 órára érkeztünk meg. Ott közölte velem, hogy ha annyira értek a lovakhoz, Tótmegyerre elvitt engem és vissza kellett szállítani egy vagon lovat Breszlovba, utána megint visszakísért Érsekújvárra, és így hazakerültem.

Édesapám megkapta a Fehér Cédulát, de csak ketten jöttünk el, mivel az öt nővérem szétszóródott, ők nem kerültek a kitelepítendők listájára. Később Magyarország területére került kettő, három pedig Érsekújvárban maradt. Én pedig fiatalon édesapámmal a Rókabokor 20. sz. alá kerültem lakni. Ő 1961-ben meghalt, én pedig megnősültem és gyermekeimnél unokáimmal, mint nagypapa várom az elkövetkező időket. Az öt nővérből már csak egy él Komáromban.

Csehszlovákiából jöttek emberek agitálni, hogy munkaerőre lenne szükségük, jól megfizetik, nem deportálásról, hanem önként jelentkezésről volt szó. Andódról többen jelentkeztünk, még egy családos is, Kiss Lajos, a felesége és két gyermekük. Az agitálók azt mondták, hogy 150 fiatalra van szükségük, ez össze is jött Andód, Naszvad, Imely, Ógyalla községekből. A célállomás Prágához 21 km-re Nagybrandilában volt, amely egy kisebb mezőváros és van egy nagy vasgyár, oda kellett a munkás. Visszatérve Andódra felsoroltak egy pár nevet, akik jelentkeztek: tehát Czuczor Jenő, Vitkó Ernő, Szarka Gyula, Mészáros József, Mészáros Vilmos, Czuczor Kálmán. Naszvadról is volt két családos. Előttünk a németek dolgoztak, de azokat deportálták, és munkanélküliség, ill. munkaerőhiány volt, ezért toboroztak bennünket. Mi akkor 1945-ben 18-25 évesek voltunk, egy ember volt Naszvadról 30 éves. Szállásunkat egy deszka barakk épületben biztosították egy hónapig, míg el nem rendeződünk, utána a barakk épületben hagyták a családosokat, minket pedig a gyár területén volt egy nagy téglaépület, kb. egy helyiségben 50 fő aludt, oda helyeztek el. Eszembe jut, hogy Andódról volt 2 női jelentkező is (Csóka Rozália, Czuczor Julianna, aki akkor özv. Kucsera Ferencné), de ők nem sokáig voltak. Nem csak ők, hanem vagy 15-20 fő felmondott a gyárban, mert nem voltak megelégedve a fizetéssel. Én ott maradtam, mert egy jó helyet sikerült kifognom, pénzem megvolt, és szerettek is. A főnökség cseh szakemberekből állt, mi egy keveset tudtunk szlovákul, így nehezen, de azért megértettük egymást. Nem hajtottak bennünket, napi 8 órát dolgoztunk, szombat-vasárnap nem, csak akkor, ha vagon érkezett és a kötbér miatt ki kellett rakni. Ezt külön fizették túlórában. Minden évben hazaengedtek szabadságra, tehát én jól éreztem magam. Ott, ahol én voltam, deportálás nem volt, mi július hónap folyamán kerültünk oda, és mivel hogy sokan hazamentek ezután – ez 1945 telén történt –, erőszakkal hoztak embereket dolgozni. Őrjöngtek az emberek, mert mindent odahaza kellett hagyni és télen indították útnak az első vagont, majd folytatódott 1946-ban, mert akkor ébredtek fel a csehek, hogy sokan hazamentek az alacsony fizetés miatt, ezért történt a deportálás. Én nagyon jól éreztem magam. Közben 1947-ben megkezdődött a Magyarországra való kitelepítés, az én szüleim is belekerültek. Táviratilag értesítettek, hogy menjek haza, nehogy ott maradjak. Nem jelentem meg, második táviratra sem igyekeztem, majd a harmadik táviratot Andód községháza küldte, ekkor tudatták velem: le kell, hogy számoljak, haza kell mennem. Akkor derült ki, hogy két táviratot, amit a szüleim küldtek, azért nem adták át, mert jól dolgoztam, szerettek, és azt akarták, hogy ne menjek haza.

1947. május 17-én a szüleimet értesítették, hogy a Fehér Cédulával kitelepítik. Megérkeztek a teherautók, felpakoltak bennünket, az érsekújvári állomásra szállítottak. 80 család kapott fehér papírt, azok Magyarországra voltak irányítva. Aki zöld papírt kapott, az Csehországba, aki pirosat, azok odahaza maradtak. Így szórták széjjel a rokonokat, családokat, szülőket egymástól. Jó, hogy sok ember bele nem bolondult, de lehet, hogy az is megtörtént, csak mi gyerekek voltunk, és nem emlékszünk rá.

Amikor 6 nap után megérkeztünk Nyíregyházára du. 16-17 óra között, egy éjszakát a vagonban töltöttünk. Másnap a Kitelepítő Bizottság jött és minden családfőnek a kezébe adták az üres házak címét és megindult a költözködés, mi egy Kispupos nevű tanyára kerültünk. Olyan volt a ház, hogy mivel 8 főből állt a családunk, nem fértünk el, az istállóban is kellett aludni, de majd 1948-ban ismét egy család elment a tanyából és mi minden megkérdezés nélkül átköltöztünk, mert az nagyobb volt, és ott jól elfértünk, egészen 1973-ig ott laktunk. A szüleim meghaltak, testvéreim az ország más részére kerültek, én, a legfiatalabb maradtam Nyíregyházán.

Édesapámmal a határban saraboltunk és a szomszéd jött ki, hogy menjünk haza, mert 3 teherautó bent állt az udvarban és feltörték a lakást, felpakolták a bútorokat, hogy viszik az állomásra kitelepítésre. Senki nem volt ott a családból. Bepakolták a vagonba, a hozzátartozókat utólag vitték ki szekéren, hogy a bútoruk be van pakolva. Egy hétig a vasúti állomáson állt a vagon, közben megszűnt a kitelepítés és visszavittek bennünket. Az udvarban két család lakott: testvérek, az egyik szlováknak vallotta magát, azok ott maradtak 10-14 napig.

Gyűrűsi Imre (1918-1992.) feleségével, Koczman Margittal (1923-2000.) 1945-ben deportálták Csehországba. Úgy gondolták a szülők, hogy az akkor egyéves fiukat, Ferencet nem viszik magukkal, hátha később visszaszöknek és könnyebb ott gyermek nélkül ezt megtenni. A gyermeket az anyai nagyszülőknél hagyták, hogy jobb lesz ott neki. Közben a szülők terve nem sikerült, teltek az évek. Mikor Csehországban enyhülés történt 1950-ben, akkor haza lehetett menni mindenkinek a saját falujába. Ekkor lepődött meg mindenki, hogy 1947-ben, mikor a kitelepítést elrendelték, az anyai nagyszülőket Magyarországra telepítették, és a gyermeket elhozták magukkal, mivel nem volt olyan rokon, akinél hagyhatták volna, így magukkal hozták Nyíregyházára, pontosabban Görögszállásra, mert ott kaptak házat.

A szülők majd megőrültek, mikor deportálásuk miatt gyermeküket hátra kellett hagyniuk, s ugyanilyen sokk érte őket, mikor Imelyre visszatérvén gyermekük, rokonaik hűlt helyét találták. 1945-47 között levelezni sem tudtak egymással, abban az időben mindent tiltottak. Mikor végre hazakerültek, azon törték a fejüket, hogy kellene visszahozni a gyermeket Imelyre. A nagyszülők felutaztak Budapestre, hogy a gyermek visszatelepítését elintézzék, jó négy évbe került, mire ez sikerült. S 1952-ben valóra vált, hogy a gyermek hazakerüljön, de azért voltak még problémák, mert akkoriban a határok nem voltak nyitva, nem volt útlevél, és aggódtak, hogyan vigyék vissza a gyermeket. Hiába volt meg a visszatelepítési határozat, akadály bizony így is akadt. A gyermek szüleivel lelevelezték, hogy mikor viszik Ferikét, utazzanak Komárnóba, s a nagyszülők is Komáromban lesznek. Mindenki megérkezett, de a hivatalos szervek még a visszatelepítési okmány ellenére sem engedték át, mondván, hogy magyarok oda nem mehetnek, ide át a szlovákok nem jöhetnek. Addig-addig tanakodtak, hogy már-már elengedték a gyermeket egyedül a határon, hogy odaát majd várják a szülei, de arra is gondoltak, ha mégsem lesznek ott, mi fog történni a gyermekkel. Végül a hivatalos szervek abban egyeztek meg, hogy a Duna-hídon mindkét oldalon elindulnak egymással szemben a nagyszülők a gyermekkel és a magyar határőr, másik oldalról a szülők a szlovák határőrtől kísérve, míg a Duna közepéig értek (tudniillik az igazi határ mégiscsak a Duna közepe). Ott találkoztak, és 2 méter távolságban a nagyszülők elköszöntek a gyermektől, akit saját szülei neveltek tovább. Ferenc a nagypapa temetésére jött vissza 1965-ben, illetve az előző évben még meglátogatta, felidézve az éveket, amikor a szülei helyett nevelték Magyarországon. Tudta a kisfiú, hogy az igazi szülei Csehországban élnek és hogy egyszer visszakerül hozzájuk és egyesül a család otthon, Imelyen.

Az 1950-es évek elején megbeszéltük a férjemmel, hogy ha van rá lehetőség, haza szeretnénk települni, illetve az otthoni anyaföldben megpihenni. Egy kissé a férjem beteges volt, hát én indultam el, hogy elintézzem a hivatalos útját a hazatelepülésünknek, be is adtam az illetékes szervekhez a kérvényt és vártuk a fejleményeket, de olyan lassan ment, hogy a férjem ez alatt az idő alatt – az izgalomtól-e, vagy mert nem győzte kivárni, hogy megkapjuk a visszatelepítési papírokat –, 1953-ban elhunyt és akkor kaptam meg abban az évben a visszaköltözési engedélyt.

Úgy gondoltam, eltemetem a férjem, és az engedély megvan, én egyedül visszaköltöztem. Eladtam mindenemet, mert mire hazaszállítódott volna, a régi bútoraim mind tönkrementek volna. Én vissza-visszajárok Nyíregyházára a férjem sírjához 600 km-ről, Réte községből. Nagyon örülök, hogy még megérhettem azt a napot, hogy visszatérhetek a hazámba.

Férjem Szloboda Kálmán (1873-1953), jómagam Poór Janka (1878) ezt a visszaemlékezést még 1953-54 után írtam meg azt gondolván, hogy valamikor valaki ezt fel fogja használni. Adja Isten, hogy sikerüljön.

Édesapám, Juhász Imre, aki Andódon született (jelenleg Szlovákiában található). Én 1965-ben születtem itt Nyíregyházán. Gyermekoromra úgy emlékszem vissza, hogy az idetelepített emberek másról sem beszéltek, csak arról, hogy majd visszavisznek bennünket. Évekig ki sem pakoltak a szüleim, mondván, hogy úgyis vissza kell rakni. A rokonság, mikor összejött beszélgetni, a haza szót emlegette mindig.

Édesapám, mikor Nyíregyházára megérkezett a szerelvény, és kezébe kapta a kitelepítő bizottság papírját arról, hogy hova költöznek a vagonból, hogy egy bokorba, el tudták képzelni, hogy a szabad ég alatt fognak lakni egy bokor alatt. Mikor megérkezett a teherautó a bútorokkal, hát akkor volt nagy csudálkozás, hogy a bokor egy tanya volt, Púposhalom, távol Nyíregyházától kb. 20 km-re, egy nagy sárfészek, mert se villany, se kövesút, egy romos házat kaptak, amit pár év múlva nem kellett lebontani, mert magától összedűlt. Édesapám azt gondolta, hogy a faluból jöttek faluba és kezdtek beilleszkedni ebbe a környezetbe. Nagyon nehéz volt, de sajnos meg kellett békülni vele, mert más lehetőség nem volt, csak a megbékélés és a megnyugvás. Nagyon sokszor visszaemlékszem a gyermekkoromra, csak sokáig másról az emberek nem beszéltek, hogy haza és csakis haza, ám a Jóisten ezt a hazát adta az ide érkezőknek.

Édesapám még katonaköteles volt, ha valami történik, beviszik katonának, hát bizony 1946 évben volt deportálás Csehországba. Egyedül őt akarták a katonaság miatt deportálni a családból, de elbújt, hogy ne találják meg, mert mi lesz a családjával. Mivel az édesapám bujkált, addig egy katonát egy héten keresztül beköltöztettek hozzánk megfigyelőnek, hogy hátha édesapánk előjön, de elunva a hivatalos szervek abbahagyták a megfigyelést és továbbmentek más falukba, majd egy kis csendesség után előjött édesapám, így elkerülte a deportálást. Így következett el az 1947-es kitelepítés! Mikor a fehér cédulát megkaptuk, hogy kitelepítenek bennünket, nem akarták a szüleim elhinni, hogy ez igaz. Mikor hozzákészültek, 10 teherautó beállt az udvarra, elkezdődött a felpakolás. Kivittek az állomásra, tehervagonokba raktak bennünket és irány Magyarország. Először a határon állt meg a vonat, addig nem tudtuk, hogy hová visz bennünket, másodszor Vácon állt meg, ekkor közölték velünk, hogy Nyíregyháza a végállomás. Mi Gerhátbokorban kaptunk egy olyan házat, amibe nem tudtunk tökéletesen bepakolni. Alacsony, nem olyan szép magasak, mint amit otthon hagytunk. A szüleim sokáig ki sem pakoltak, mert mi biztos haza fogunk menni, de ez sajnos sosem történt meg.

Nagyon nehéz volt az életünk, de azért igyekeztünk beilleszkedni az itteni emberek közé. Sajnos mire eljött az a lehetőség, hogy vissza lehetett volna telepedni, akkorára a szüleink elhunytak.

Úgy emlékszem 1946-ra, mintha ma történt volna, mivel 18 éves voltam akkor. Többen voltunk testvérek, két testvérem már nős illetve férjnél voltak, ők külön családnak számítanak. Úgy értesültem akkor az emberektől, hogy akinek 6 hold alatt volt födje, azokat deportálják, akinek fölötte, azokat telepítik Magyarországra. Mikor hírt kapott valaki a faluban, hogy jönnek deportálni, ki merre tudott elbújni, a gyermekeiket a nagyszülőknél hagyták a testvéreim, így itthon maradhattak, de akiket elkaptak, marhavagonokba rakták, rendszerint éjjel 20 fokos hidegben december és február között, hogy megszenvedjenek az emberek. Csehországból még kérték a létszámot, mert munkaerőhiány volt, megint keresték a fiatalokat faluról-falura, ismét bujkálni kellett. Ez a keresés három hétig tartott, a lakásaikat lepecsételte a hatóság, hogy ne tudjanak bemenni a saját lakásukba, de mivel megunták, mindenki visszament a saját lakásába.

Ezután következett 1947. Édesapámat háromszor felhívatták a Községházára. Csak azt kérdezték tőle, hogy mi az anyanyelve, mire mondta, hogy magyar. Nem szóltak neki semmit, hazaküldték és ez így ment három alkalommal. Mindig azt mondta, hogy magyar. Ha azt mondta volna: szlovák, ott marad!

Ezek után megkapta a fehér cédulát és irány Magyarország. Egy vagont kaptunk, állatokkal együtt aludtunk, mivel május volt, 31-én jöttünk pünkösd napján. Kaszáltunk a tehénnek zöldet, majd vizet vittünk fel, hogy ha majd megáll valahol a vonat, friss vizet veszünk, hogy legyen mit inni mindenkinek. Szolnokon, majd Püspökladánynál állt meg a vonat. A mozdonyvezető jószívű volt, addig nem ment tovább a vonat, míg vizet, zöldet nem szedtünk az állatoknak. Édesanyám így tudott fejni, és mi gyermekek ittuk a tejet, száraz ételen voltunk és a tej pótolta az étkezésünket.

Hogy mi történt útközben? Egy családnak Püspökladányban, amikor a vonat megállt, és kihúzták az ajtót, hogy megnézzék, hol vagyunk (ez Szabó Lipót volt) hát a kutyájuk leugrott a vonatról és nem tudták megfogni. Ott maradt. Mikor Nyíregyházára megérkeztünk, kitolták a vonatot egy mellékvágányra és ott pakoltak fel bennünket teherautókra. Irány Halmosbokor, egy tanya, ahol más nem volt, csak sár és sár, villany nélkül, omladozó házak, mert olyat csinált a kiköltöző, hogy minden második gerendát a padláson kifűrészelt, így összedűlt a ház. A beköltözéskor derült ki, hogy a szobák belseje olyan alacsony, hogy nem lehet felállítani a szekrényeket. Szerencsére a szekrények alsó részén nagy fiókok voltak, amelyeket le kellett fűrészelni, hogy a magassága megfeleljen a szobabelső méretének. Hát ilyen házat kaptak a szüleim, akik kész őrületben voltak, hogy még ezt is háznak lehet mondani. Teltek a hónapok, ebben a nagy bánatban, sárfészekben meg kellett élni, és új életet kezdeni. Egy reggel felkelt édesapám, hát mit adott az Isten, egy kis örömöt, hogy három hónap után a kutya jelentkezett, és ő is megérkezett. Elképzelhető, hogy a vonatvágányon, a szag után talált ránk.

1947-ben, kora tavasszal rettegésben tartották a Felvidék lakosságát, mert senki nem tudhatta, kik maradnak és kiket fognak kitelepíteni. Magyarországról a szlovákok önkén jelentkeztek. Magyar teherautók faluhosszat végig álltak és a listán levőket pakolták kit-kit a saját udvarán. Amit akartak, vihettek. Nagy volt a bánat, sírás-rívás hallatszott faluhosszat. Nem könnyű elválni szülők-testvérek, rokonoktól. De tavasz volt már, a kotlók a tojásokon ültek, a libák kikelő félben voltak, úgy kosarastól rakták a vagonokba. Sajnos ezekből nem lettek csirkék, kislibák, mert a hosszú út rázásától belefulladtak a tojásba, vagy már megzápult tojás korában. Visszajelezték a falubeliek a nagy károkat. Közben jöttek a faluba Pitvarosról a szlovák családok. Nem voltak megelégedve a lakásokkal. Fejük fölött összekulcsolt kezekkel hangosan ordítoztak, hogy miért is jelentkeztek. Szidták azt is, aki erre rábeszélte őket. Már 1-2 transzportot elszállítottak Nagymácsédról. Férjem Jármi községben volt jegyző. Hozzá szerettem volna kijutni, de úgy mondták, csak 20 kg-os csomaggal utazhatunk. Közben az útlevelem után is jártam. Majd édesapámmal felkerestük azt az irodát Pozsonyban, ahol rendezik a kitelepítést. Elpanaszoltam, hogy a két fiamon kívül semmi vagyonom nincs, ha segíteni tudnának, adjanak nekem is egy vagont, hogy el tudjam vinni a bútort, ruhaneműt. 1947. július 14-én a községházára jött egy távirat, hogy 15-én jönnek értünk. Mindent összepakoltunk, és másnap megérkeztek a teherautók. Diószegi állomáson bepakoltak a vagonba. Egy nagymácsédi nyomorék ember megbújt a szekrények között, hogy megy a testvéréhez, akit már korábban áttelepítettek. Szobnál a szlovák ellenőrök észrevették, és nem engedték őt tovább. Amint átléptük a határt, a síneken munkások dolgoztak. Levették a kalapjukat, integettek és kiabáltak: ";Isten hozta magukat!"; Jól esett, hogy szeretettel fogadtak. Az állomáson gulyáslevest főztek fehérruhás nővérek. Nagyon finom volt. Az orvos érdeklődött, nincs-e beteg a vagonokban. Jött az állatorvos is, mert lovat, tehenet, sertést is hoztak a diószegiek. Magyar Béláné, gyermekeim keresztanyja Szobon várt bennünket. Férjemmel Budapesten találkoztunk. Nagy volt az öröm. Gyermekeim futottak elé. Két évig nem látta őket. Nem csak a bánatban, de az örömben is hullottak a könnyek. Lekapcsolták a mi vagonunkat a többitől, és úgy, ahogy kértük, Mátészalka felé irányították. A találkozás július 16-án történt. 4 napig utaztunk, mert hol lekapcsolták a vagont, másnap máshoz kapcsolták. Már az ennivalónk is elfogyott, mert nem számítottunk arra, hogy 4 napot vesz igénybe az utazás. Amikor Mátészalkára értünk, az állomáson gondoskodtak teherkocsiról. Vitt bennünket Jármi községbe. Ez egy szegény falu volt. Csak a fő utcán volt kövesút, egyebütt nagy sár volt egész télen. A házak előtt a lakók deszkákat tettek le, hogy az iskolás gyerekek ne merüljenek el bokáig a sárban. Vettünk petróleumlámpát, mert a faluban még nem volt villany. Összehasonlítani sem lehet Nagymácsédot Jármi községgel. A községben a nép szeretettel fogadott, ami kárpótolt a környezetért, mert úgy éreztük, végre Magyarországon vagyunk, kezdhetünk új életet.

1945 után nagyon szomorú sors várt volna ránk. Haragudtak a csehek, a szlovákok, mert 1938-ban örömmel fogadtuk a Felvidék anyaországhoz való csatolását. Kollektíva büntettek, hazaárulónak bélyegeztek. Fájt nagyon, hogy szüleimtől, testvéreimtől el kellett válni, de én jártam jól, mert magyar hazában élhettem további éveimet. Magyarországon még két fiút szültem, akik magyar iskolába járhattak.

1949. dec. 1-én Jármiból Vitka községbe költöztünk, mert férjemet ide helyezték a községházára jegyzőnek. Életünk nem volt felhőtlen a kommunista diktatúra idején. 1956-ban részt vett a férjem. A falu a Nemzeti Tanács titkárává választotta, ezért januárban kitették az állásából. Itt-ott dolgozott, de végleges állást nem kapott. 1996-ban rehabilitálták, de ezt ő már nem érhette meg. 1961-ben temettük el. Ekkor én voltam a családfenntartó. 1996. január 1-től Nemzeti Helytállásért az én 15 ezer forintos nyugdíjamat 25 ezerre kiegészítették. Ez volt a kárpótlás. A négy fiút felneveltem, becsülettel dolgoznak. 11 unokám van. 81 éves elmúltam, ha sok a bajom, sok gyógyszer szükséges, mégis szeretek élni, mert felvidulok, amikor az unokáimat látom.

Leírtam rövid életrajzomat, a kitelepítés utáni időt. Kívánunk munkájukhoz sok sikert, gazdag eredményeket.

Kiss Vendel megjegyzése: Először 1997-ben szereztem tudomást arról, hogy Hegedűs Mihálynét Magyarországra telepítették. Információim szerint Mátészalkán lakott. Adatgyűjtésemnek köszönhetően megtudtam, hogy Vásárosnamény-Vitán lakik, és levél által tudtam felvenni vele a kapcsolatot. Így készülhetett el a visszaemlékezése.

Második generációs áttelepültnek számítok, hiszen én már Nyíregyházán, az új helyen születtem nővéremmel együtt, de három idősebb tervérem még csecsemő- és iskoláskorban volt 1947-ben. Szüleim elmondásából tudom, hogy soha nem gyógyuló sebként tátong lelkükben Naszvad elvesztése, sokat emlegették a Nyitra folyót, Érsekújvárt mint szűkebb hazát.

Az 1947-es áttelepítés sokkhatásként érte a falut, de a mi családunkat több ok miatt is. Naszvad községbe született már az ükapám is, és mindenki magyarul beszélt, a szlovákot később sem voltak hajlandók átvenni, bár az iskolában a felszabadulás után már kimondottan kötelező nyelvvé vált. A falu színmagyarnak számított és ez lett a veszte. Megmagyarázhatatlan (pontosabban egyesek meg tudták magyarázni), hogyan kerülhették el némelyek az áttelepítést. Egy biztos, azok, akik a fő utca mellett takaros házakban laktak, mindenképpen beleestek az ";utazókeretbe";, hiszen elsőként az ő portájukra vetettek szemet a Magyarországról ";háztűznézőbe"; csoportosan átruccant, magukat szlovák nemzetiségűnek valló önkéntesek. Visszafelé ez a dolog nem működött. A felvidékieknek erőszakos úton kellett elhagyniuk szülőföldjüket. Mehettek a bizonytalanba, az ismeretlenbe, tíz esetből tizen a szegénységbe, vagyonvesztésbe.

Az áttelepítés azért volt az édesapámnak különösen fájdalmas, mert rendes katonai szolgálatát a harmincas években, mint cseh katona töltötte le (Csehül sem értett). Akkor két év volt a szolgálat. Ausztria bekebelezése után Németország Csehországot készült megtámadni, s az ország nyugati határán édesapámnak a cseh államhatárt kellett volna védelmezni. Szerencsére a várt támadás akkor elmaradt, leszerelték, de rövidesen kitört a II. világháború, és az 1914-es születésű apámat ";SAS"; behívóval ";berukkútatták"; (anyám szava) majd később Horthy katonájaként a keleti frontra dobták sokadmagával együtt. Katonahistóriából tudom, hány naszvadi jó pajtás vérzett el idegen földön. Ő maga szerencsésnek mondhatta magát, mert a Don-kanyarnál megsebesült (mindkét lábát átlőtték egy partizán rajtaütéskor), így élte túl a voronyezsi katasztrófát. Zavaros történelmi időket éltek, akkor már magyar katonának tekintették a felvidéki fiatalokat, akiknek Szovjetunióban a németek szövetségeseiként kellett a magyar hazáért a vérüket ontani. Gyakorlatilag a németek kényszerítették őket az együttműködésre. Aki ellenszegült, a helyszínen azonnal főbelőtték. Több mint öt év frontszolgálat után joggal érezhette úgy az én apám, joga van a nyugodt élethez a szülőföldjén. Ezalatt anyám, mint fiatalasszony három karon ülő gyermekkel próbálta átvészelni a háborút a hátországban. Lassan hozzászokott ahhoz, hol a szlovák, hol a magyar katonaság rekvirálja el a jószágot, a téli élelmet, nem törődve a falun maradt éhes szájakkal, gyermekekkel. De hát ilyen a háború, viszont a békekötés utáni időszak sem volt könnyebb.

1947 kora őszén – a kalászosokat már learatták, de a takarmány még lábon állt –jött a pecsétes írás, menni kell. Rá rövid időre teherautók álltak be az udvarba rakodómunkásokkal és pakoltak fel mindent és mindenkit. Olyan fokú volt a döbbenet, hogy senkinek sem jutott eszébe tiltakozni, szervezkedni. Az emberek nem akarták elhinni, hogy ez igaz lehet. Hogy indok és felfogható ok híján egyszerűen kizsuppolják a falu népét, szétszórják a családokat. Szüleimet különösebben soha sem foglalkoztatta, hogy a földjük melyik állam területén fekszik, ők nyugodt életet akartak és gazdálkodni a földjeiken, politikával nem törődve. Akkor egészen más értéke volt a termőföldnek, pláne falun. Ez képezte alapját az évszázados házasodási szokásoknak is. Akinek volt földje, annak biztosított volt a megélhetés, bátran tervezhette a jövőjét. A nincstelenek meg eljártak napszámba, haszonbérbe. Jelentős földterülettel rendelkezett a falusi plébános, az ő földjét is meg kellett művelni. De sokat emlegették a szüleim az idős Wiedermann Károly plébános urat, meg a helybeli kántort... Apámat gyermekkorában beadták a paphoz cselédnek. Ott kapott rendes kosztot és nevelődött is, megbecsülték. Naszvadon a mindennapok szerves része volt a hitélet, a rendszeres templomba járás. Ettől is megfosztották az embereket az áttelepítéssel. Soha többé nem jött létre az az élő közösség, melynek testéből kitépve az új hazában már esély sem volt a régi életmód folytatására. Hol voltak itt fonók, tengeri fosztások?

Maga az áttelepítés úgy zajlott, mint egy háborús cselekmény: erőszak, kényszer alkalmazásával. A családot, jószágot némi élelemmel, bútorzattal bevagonírozták Érsekújváron. Körülbelül egy hétig tartott az utazás. Ritkán állt meg a vonat, hogy megetessék, megitassák az állatokat. Fogalmuk sem volt, hová tartanak. Budapestnél derült ki, hogy az ő szerelvényüket Nyíregyházára irányították. Miután megérkeztek, további talány maradt, hol lehet Alsóbadúr, az új otthon. Lovaskocsival zötykölődve az úttalan poros földutakon végre megérkeztek. A tanya zsebkendőnyi, Isten háta mögötti helyen volt, az épület meg, ami rajta állt, kb. egy naszvadi tyúkistállónak felelt meg. A mi családunk akkor nyolc tagot számlált: az anyai nagyszülők, egy férjhez nem ment nagynéni és apámék ötödmagukkal. Vagy az állatoknak, vagy a családnak nem jutott fedél. Így apám kijárta, hogy egy másik, közeli ingatlan is a tulajdonába kerüljön, inkább kettéosztotta a családot. Arról nem regél a fáma, hogyan élték túl az 1947-es év telét, ugyanis a távozók semmiféle élelmet, takarmányt nem hagytak hátra, a saját maguk termelte kukorica betakarítására meg odahaza nem hagytak időt. Valószínűleg ínséges esztendő köszönthetett rájuk. Azt hallottam, hogy a következő tavaszon az elültetett krumplihéjból bőséges termést szedtek fel, ami isteni csoda, hiszen rendes vetőmagból sem termett soha annyi.

Alsóbadurra és környékére (beleértve Kordován és Újtelek bokor) valami 10-12 naszvadi és más felvidéki családot telepítettek, de Alsóbadúr vegyes jellegű ma is. Tirpákok, áttelepültek békén megfértek egymással, előfordult vegyes házasság is.

1947-ben meglehetősen hitetlenül fogadták a jövevényeket. Apámnak például megjövendölte a szomszédja, hogy hamarosan éhen fog pusztulni a gyermekeivel együtt, ha nem követi az ő példájukat, és nem kel hajnali 4 órakor, túrva a földet mikulásig. Apám ezermester volt, szőni, faragni, hordót készíteni mesterfokon tudott, ráadásul értett a legfontosabbhoz: a szervezéshez, mely tudomány nélkül csakugyan bekövetkezett volna a tirpák gazda jóslata. Remekül irányította a birtokába került 9 hold földön folyó mezőgazdasági munkálatokat, egyre népesebb családja eltartását fűrészmunka vállalásával biztosította. Szükség is volt erre, mert hamarosan jöttek az emberpróbáló ötvenes évek, siránkozásra, önsajnálatra nem volt idő, a napi gondokat kellett mondani, s egészen a téeszesítésig úgy tünt, nem roppan össze. A föld ";önkéntes"; beadása a közösbe olyan csapás volt számára, amihez képest az áttelepítés is eltörpül talán.

Anyám lelkileg érzékeny alkatú lévén, nehezebben heverte ki az otthon elvesztését. Álmában is a naszvadi temetőben bolyongott, régi történeteket elevenített fel újra és újra, hogy ki ne törölje az emlékezet. Szoros kapcsolatot tartott fenn a sorstársakkal, akik amiben tudtak, segítették egymást. Ízes palóc kiejtése volt, 80 évesen halt meg 1999-ben. Ötven évig vágyott haza, s végül, mikor az unokája már autóval elvitte volna, nem ment, nem akarta látni, mivé lett Naszvad. Olyannak akarta megőrizni, ahogyan benne élt.

A többi család is nehezen tért magához. Voltak, akik hónapokig ki sem csomagoltak, mondván, hamarosan ki kell derülnie, hogy itt valami fatális tévedés történt, és hazatérhetnek. Voltak olyan családok, például Tóth Vincéék, akik a hatvanas években elköltöztek Tátra, Komárom megyébe. Igaz, hogy az még magyar terület, de közelebb volt Naszvadhoz, mint Nyíregyháza. Apám testvéreinek családját a szélrózsa minden irányába telepítették. Egyik testvére Budapesten ragadt, oda is nősült, ketten Szulokra kerültek Somogy megyébe, ketten Sátoraljaújhelyre. Az apai nagyszülőket, akiket soha nem láttak többé, csak a temetésükön, Császártöltésre telepítették. Az a nővére apámnak, aki férjével nem a faluközpontban lakott, Naszvadon maradhatott. Teljesen szétszóródott ez a népes család, elválasztotta őket a földrajzi távolság.

Súlyosbította a kiszolgáltatott, keserű helyzetet az, hogy nyíltan nem lehetett évtizedekig még jajszót sem hallatni. Olyan volt akkor a politikai kurzus, hogy sokkal kisebb dolgokért is börtönbüntetés járt. A háború utáni újjáépítés időszakában szigorú beadási rendszer volt falun szinte az 1956-os fordulatig, tojásszámláló fináncok jártak a kertek alatt, kényszergazdálkodás folyt és szoros ";tervszerűség";. Az akkori hatóságok mesterfokon szervezték meg a közigazgatást: egy fűszál sem nőhetett a tudtuk nélkül. A tervek az elvonás mértékére vonatkoztak, csak a fejadagot hagyták vissza.

Több, mint 20 év kellett ahhoz, hogy kigyulladjon a villany Alsóhadúron, legyen kövesút, buszközlekedés. Akik 1947 -ben érkeztek, zömmel nem élnek már. Egy generáció élete úgy telt el, mintha visszafelé utaztak volna az időben, de mégsem volt hiába, hiszen a 80-as évekre már ezek a kis bokortanyák felfejlődtek Naszvad 1947-es színvonalára. Megállapításaimat saját tapasztalatomra alapozom. 1997-ben az andódi találkozó kapcsán módom volt Naszvadra is ellátogatni, nyomok, emlékek után kutatva. Fényképfelvételeket készítettem a naszvadi templomról és arról az épületről, amely valaha szüleim otthona volt. A rég összedőlt hadúri ház helyén álló épület ma jobb állagú. A Naszvad felé vezető mezőgazdasági dűlőutak hasonlóak, még az akác gyakorisága is. Nincs hátrányban ma az, aki ide született, behozta a lemaradást az a ";hontalan"; nemzedék, amely belakva kényszer szülte új tartózkodási helyét, otthont teremtett ";idegenben"; is.

Számomra, aki már ide születtem, csak egy érdekes eredettörténet csupán az, ami szüleim számára magándráma volt.

Pinke Mihály vagyok, Imelyen születtem 1932. ápr. 30-án. Az én szívemben két haza lakozik, az egyik a szülőföld, ahová magyarnak születtem és 15 éves koromig nevelkedtem, megtanultam írni, olvasni. Itt éltem át a II. világháborút, a nehéz hónapokat, mikor Apám fogságba került. Gyermekkori jó barátaimmal felfedeztük a Nyitra folyó szépségeit, miénk volt akkor az erdő, mező minden madara, virága.

A másik haza a szívemben az a hely, ahol most élek, ahová 1947. aug. 12-én befogadtak, Magyarország, ahol magyar lehetek.

15 éves koromban gyermekfejjel éltem át az áttelepítést, annak minden borzalmával együtt! Nem volt jó akkor a Felvidéken magyarnak lenni. Mivel az őseim mind magyar származásúak voltak, az Apám is annak vallotta magát. Ez volt az egyetlen bűnünk, nem kívánatos személyekké váltunk, hontalanok lettünk. Ezért nemsokára 1947. februárjában meg is kaptuk a fehér lapot. Rettegve vártuk az értesítést, hogy mikor kerül ránk a sor.

Augusztus elején értesítettek bennünket, hogy pakoljunk össze. Jöttek a teherautók, beálltak az udvarra, felpakoltunk és felvittek Érsekújvárra, a bevagonírozásra.

Imelyről több család is áttelepítésre került ez alkalommal. Az egyik családról szörnyű emléket őrzök. Bató István bácsi családja már Érsekújváron volt velünk együtt volt bevagonírozva. Ő otthon maradt, mert az állatokat csak másnap tudták szállítani. Utolsó estéjén elment a kocsmába, ahol egy szlovákkal összeszólalkozott, aki fejbe lőtte! Másnap jöttek Érsekújvárra a családért, visszapakolták őket a faluba. Eltemették a családfőt az imelyi református temetőbe, ő örökre a szülőföld lakója maradt. A család nem maradhatott sokáig, későbbi időpontban Baranyába lettek áttelepítve.

A rokonok, barátok elkísértek bennünket Érsekújvárra, elbúcsúzkodtunk egymástól, azóta elszakítva éljük az életünket, egyre kevesebben. Apám, Anyám testvérei már meghaltak, de az unokatestvéreimmel még tartjuk a kapcsolatot.

Három napig tartott az út az ismeretlenbe. Én a lovakkal meg a tehenekkel utaztam egy vagonban, segédkeztem az etetésnél, itatásnál. 1947. aug. 12-én megérkeztünk Nyíregyházára az esti órákban. A vasútállomáson éjszakáztunk. Másnap reggel teherautóra pakoltak bennünket és Kovácsbokorba Gutyán Mihály házába lettünk irányítva. Az állatokat a nővérem Julianna (17 éves), és az öcsém Kálmán (11 éves) vezették ki. Meglepő látvány fogadott minket, ugyanis a ház romos volt, ajtók, ablakok összetörve. A szomszédban ismerősöket leltünk, Andód községből korábban idetelepített magyar családokat: Szőke Istvánékat és Juhász Alajosékat. ők segítettek, vigasztaltak, összebarátkoztunk velük. Az első estét az öcsémmel az istállóban töltöttük, az állatok mellett az egyik sarokban a szalmán aludtunk.

Lassan a házat is lakhatóvá tettük, és elkezdtünk a megélhetésért küzdeni, dolgozni. A leltár szerint földeket kaptunk, amit megműveltünk. Ki voltunk szolgáltatva, napszámba jártunk, nehéz volt a beilleszkedés az új környezetbe, mert sokáig csak ";új magyaroknak"; szólítottak minket.

Apám 1956. május elején ment először haza Imelyre, a már Nyíregyházán 1948 márciusában született öcsémmel. 1995-ben halt meg, az utolsó éveiben is emlékezett az Apám az áttelepítésre, aug. 12-én minden évben felidézte a múltat.

Én gyakran hazalátogatok, mert erős a kötődésem a szülőföldhöz, a faluhoz. Olyankor végiglátogatom a még élő rokonokat, a temetőben megkeresem elhunyt szeretteim sírjait.

1997-ben részt vettem az 50 éves találkozón. Jól eső érzés volt, hogy nem felejtettek még el bennünket. A templomban az üresen maradt helyek vártak ránk, és nem hiába, mert mi mentünk, és menni fogunk, amíg élünk. Emlékezünk minden évben Nyíregyházán is a temetőben felállított emlékműnél gyermekeinkkel, unokáinkkal együtt. Örökül hagyom nekik az emlékeimet, a szülőföld szeretetét és egy kívánságomat. Ha meghalok, egy marék Imelyi földet tegyenek a zsebembe.

Franczel Andrásné, szül: Asztalos Irén, Asztalos Sándor és Paluska Erzsébet leánya vagyok. Nyíregyháza, Füzesbokor 34 sz. alatt lakom. Születtem Naszvadon 1939. 04. 13-án. Ott is éltem 1947. aug. 16-ig, mígnem kitelepítettek vagy inkább áttelepítettek Csehszlovákiából Magyarországra. Szörnyű volt. Fel volt bolydulva az egész falu. Csomagoltunk, készülődtünk. Anyám oda volt a plébánián a szlovák nyelvű anyakönyvi kivonatért, házasságlevelükért és még csak azt sem tudta, mi van ráírva. Jöttek idegenek, mérték a házat, írtak, kérdeztek, jegyzeteltek. Apám mogorván felelt nekik, anyám sírt. Nem értettem az egészet. Szüleim halála után találtam meg a jegyzőkönyvet ingóságainkról, és az otthon maradt ingatlanokról. Volt egy nagy fészer deszkából. Abból csinált ládát a ruháinknak, edényeknek és más mozdítható holmiknak. Egy pici ládában volt a cica, olyan idős volt, mint én. Azon kívül egy tehenet hoztunk és két malacot. A marhavagon egyik végében az állatok, mi a másik végében. Szüleim azt mondták, két hétig utaztunk.

Csomagolás közben apám szétszedett egy rézsűből (fűzfagally) épített színt. Csak a fát hoztuk el belőle, a többit a szomszédok vitték el. De csak addig jöhettek be az udvarba, amíg mi ott voltunk. Ismeretlenek ott álltak a kapuban, és bezárták a portát. Örökre elhagytuk a sajátunkat.

Anyám sógora vitt Érsekújvárra a marhavagonba. Útközben mondta, hogy szerencsétek van, hogy nyár van. Az ő szomszédját novemberben vitték el. A tűzhelyet úgy tették fel a kocsira (lőcsös szekér), hogy még meleg volt. A gyermekeket ráültették, hogy meg ne fagyjanak a 12 km-es úton. Apjuk nem volt velük, elbujdosott a határba. Megtalálták és börtönbe zárták. Olyan sírás volt a faluban, mintha mindenkinek egyszerre temették volna el a hozzátartozóját. Anyámat alig lehetett a nővérétől elszakítani. Én pedig nem értettem, hogy a Juliska mért nem jött velem, hiszen mi mindig együtt voltunk. Most Szorosadon lakik, tőlem 400 km-re.

Aztán félnapi ökrös szekerezés után megérkeztünk a marhavagonokhoz. Én csak a cicával törődtem, meg a fél zsák krumplival, aminek lemállott a haja.

Aztán elindult velünk a szerelvény. A síró hozzátartozóinkat elkergették a vagonoktól. Azok fegyveres egyenruhások voltak. Olyanok, mint akik fegyverrel verték ki a kenyeret a kezemből a ";felszabaduláskor";. Még ma is futkos a hideg a hátamon. Egy örökkévalóságnak tűnt az út. Néha egy állomáson megálltunk. Apám vízért ment, hogy inni tudjunk. Hogyan tisztálkodtunk, nem tudom. Szalmazsákon aludtunk. Anyám megfőzte az út alatt a zsák krumplit. Hogy min és mivel tüzelt alatta, azt nem tudom. Az egyik állomáson cukrozott kakaót osztottak az apácák.

Szeretettel megsimogatták az arcomat, más idegentől csak durvaságot kaptunk. Azt kérdezték szüleimtől, hogy minek jöttünk Magyarországra, ha otthon jobb volt. Persze ők nem tudták, hogy rákényszerítettek bennünket, hogy elhagyjuk hazánkat. Megfosztottak állampolgárságunktól. Kollektív bűnösnek kiáltottak ki a benesi dekrétum értelmében. Bűnünk, hogy magyarok voltunk a szlovák államban. A sors fintora nyomban rácáfol az élet ennek a szörnyűségnek helytelenségére, mivel az itteni szomszédunk alig tudott magyarul, ugyanis szlovák nemzetiségű volt. Tirpák! Jószívű és nagyon dolgos.

Hosszú zötykölődés után megérkeztünk Nyíregyházára. Szüleim segítséggel felrakták holmijaikat valami járműre, teherautó lehetett. Elindultunk az ismeretlenbe. Megálltunk egy pici ház előtt és ott akartak lerakni bennünket. Emlékszem anyám úgy sírt, hogy a környékbeliek odasereglettek. ők mondták, hogy a közelben van egy nagyobb ház, oda vigyenek bennünket. Úgy is lett. Ott éltünk pár hónapig, mígnem a Füzesbokor tanyabírája eljött értünk, hogy költözzünk oda. A tanya nagy volt, csak a ház még istállónak is rossz lett volna. Egyik végében mi laktunk, a másikban az állatok. A szomszédok nagyon kedvesek voltak és segítőkészek. Apám sokat dolgozott nekik, ezermester lévén. Ők anyagiakkal viszonozták.

Sokáig keresgettük rokonainkat. Az egész országba szétszórtak bennünket. Jártak hozzánk a többiek és mindig egy volt a téma: Mikor megyünk haza? Sajnos ezt már nagyon sokan nem érték meg. Szegény apám a halálos ágyán mondta, hogy ő már nem fog a szülőföldjén nyugodni. Hoztam neki két zacskóval, hogy a kívánsága, ha részben ugyan, de teljesüljön.

Én viszonylag könnyebben beilleszkedtem az új miliőbe. Sok gyermek pajtásom volt. Szerettem őket és ők is engem. Volt egy nagyon megértő, a helyzetünket átélni tudó tanító bácsi. 1948-ban az első évzáró ünnepségen Kisfaludi Károly: Szülőföldem széphatára című versét szavaltatta el velem. Ő biztosan jót akart, sajnos visszájára fordult a dolog, mert anyám olyan sírógörcsöt kapott, hogy ápolásra szorult. Fájó emlék, de a múltat meg nem történtté tenni nem lehet. Együtt kell élnem vele. Mesélek gyermekeinknek, unokáimnak. Imádkozom az Istenhez, hogy velük ez soha meg ne történjen.

Amikor a Felvidék 1947 Egyesület titkára: Kiss Vendel megkeresett apám halála után 24 évvel a kitelepítések, illetve az áttelepültek adatainak összeírása kapcsán, azonnal igent mondtam a visszaemlékezés elkészítésére. Nemcsak azért, mert apám Nyíregyházán árván, nincstelenül és ";áttelepültként"; élt, hanem mert úgy éreztem, hogy most alkalmam van elmondani tapasztalataimat. Szerintem a kitelepítés egyenlő az árvasággal és a nincstelenséggel! Nagyon nagy bűn az emberek életébe ilyen kegyetlenül beavatkozni! A kitelepített emberek duplán vagy triplán hátrányos helyzetűek, amit soha nem lehet teljesen kiheverni, elfeledni, és főleg megbocsátani. A megkülönböztetés, ";megbélyegzés"; az oka minden későbbi, népek közötti ellenségeskedésnek.

De vajon mit mondanának, és hogyan állnák meg a helyüket az egykori kitelepítők, ha ők is kitelepítésre kerülnének? Ha ezt nézem, akkor az én apám sajnos rossz időben született, és rosszkor volt rossz helyen? Talán ezért is ment el közülünk 57 évesen? De előtte azért felnevelt 3 gyermeket, sohasem panaszkodott, mindig vidám volt és mindig vigasztalt, buzdított minden kesergőt, sőt mindenkin segített. Kérem, olvassák el a történetét!

Sajnos a dátumok esetenként pontatlanok, mivel csak hallomásból illetve a saját gyermeki tapasztalataim alapján, és a későbbi (felnőttkori) felismerések alapján írom ezt az egyszerű, emberi történetet.

Apám a felvidéki Kamocsán (Komocán) született 1919. 02. 27-én. Nagyapám id. Lukács Ferenc az 1800-as évek vége felé született és 1963-ban halt meg ugyancsak Kamocsán, ők még tizenketten voltak testvérek. De nagyapám már csak 3 gyermeket nevelt fel, talán a korán elhalt felesége emléke miatt nem nősült meg újra.

A gyermekek nevelésében nagyapám leánya: Gizi néni segített és a többi nagynéni. Talán emiatt, talán anyja elvesztése miatt, de apám nagyon kötődött a nővéréhez és, nagynénjeihez. Apám a családját nagyon szerette és őt is nagyon szerették. A II. világháborúban az orosz frontra került, majd hadifogságba, és a háború vége felé harmadmagával megszökött és bujdosva igyekeztek hazafelé. De csak Napkorig illetve Levelekig jutottak el. Itt egy magyar család óva intette őket, hogy még ne induljanak tovább, mert a portyázó orosz katonák összeszedik a fiatal férfiakat, újra hadifoglyok lesznek, vagy életüket vesztik.

Apám Lajos nevű barátja nem bírt tovább várni és útnak indult a Felvidékre, de szinte azonnal elfogták és az oroszok főbe lőtték. Apám türelmesebb volt, várta a háború végét és így ismerkedett meg anyámmal.

Anyám Zempléni Julianna 1922. 01. 03-án született Nyíregyházán. 6 éves korától árva. A gyermektelen nagybátyja: Kozák Ferenc és felesége Dobos Erzsébet nevelték, igazán mostohaként. Kicsi korától dolgoztatták (bár ez faluhelyen megszokott), de mindig és mindenkor kihasználták az árvát, napszámát, cselédbérét elszedték és gyűjtötték a pengőket. Anyámat rossz ruhákban, mezítláb járatták, pedig már eladósorban lévő szép lány volt, aki gyönyörűen énekelt. Természetesen nem tanították, pedig telt volna erre.

Megfizettek a gonoszságukért, mint a mesében: devalválódott a sok-sok pengő a dunyha aljában, s nem lett meg az ily áron áhított újabb szőlőföld. Anyám mesélte, hogy a nevelőapja majd beleőrült a pénz elvesztésébe, és ő csak ekkor tudta meg, hogy milyen jómódúak voltak.

A félárva apám és a teljesen árva anyám a háború vérgőzös zivatarában egymásra találtak! Mire apám haza tudott volna települni a feleséggel és az 1946. 03. 10-én született Etelka lányával, már lezárták a határokat és itt maradtak Nyíregyházán egy-egy öltözet ruhával. A nagy szegénység ellenére én igazi szeretetben nőttem fel.

Apám nem ivott, nem dohányzott, imádta a családját és mindent megtett annak érdekében, hogy boldoguljanak. Még két öcsém született: Ferenc 1948. 03. 29-én és László 1951. 11. 06-án.

Amikor már lehetett meghívóval hazamenni, szoros lett a kapcsolat a ";kinti"; családjával. Nagyapa 1963-ban meghalt, de mi a kis család továbbra is minden évben utazunk Kamocsára nyaralni. Volt olyan is, mikor ősszel utaztunk és én Kamocsán pár hétig iskolába is jártam. Gizi nénire nagy teher hárult az évenkénti nyaraltatással, de tiszta szívvel fogadott bennünket. Mi gyerekek élveztük a família meleg szeretetét és most már felnőtt fejjel, tudom igazán értékelni azt a meleg fogadtatást, ahogy vártak és fogadtak bennünket.

Itt Nyíregyházán szűk család vagyunk: apa, anya és a 3 gyerek. Apám árván, nagyon-nagyon egyedül (nincstelenül) magányosan a gondokkal, de én soha nem hallottam panaszkodni. Inkább mi gyerekek, ahogy nőttünk és éreztük a társadalmi különbségeket, adtunk hangot elégedetlenségünknek, de ő csodálatosan optimista ember. Otthon Kamocsán (szándékosan írom hogy otthon, mert így is érzem) egymást segítő, szerető óvó-féltő testvérek, nagynénik, nagybácsik unokatestvérek szomszédok stb. Pedig ők sem álltak túl jól.

Az 1960-70-80-as években még valóban szerették és támogatták egymást a rokonok! Volt összetartás, összetartozás. A nagy család, az úgynevezett família egyes tagjai pozitív, esetenként negatív tulajdonságaival mutatták a példát, adták a jót és kijelölték az utat. Szoros volt a kapcsolat: összejártak, őrizték a hagyományokat, közösen megoldották a gondokat és összetartottak: a Lukács, a Gál, a Nagy, és a többi beházasodott családdal. Azt, hogy mi a család, a haza, mit jelent magyarnak lenni, milyenek a dalaink, gyermekfejjel észleltem, és felnőtt fejjel alkalmaztam a saját gyermekeim nevelésénél.

Minden évben, amikor hazamentünk a még élő nagynénik és nagybácsik másról sem beszéltek, csak a kitelepítésről, ami szörnyű élmény és megrázkódtatás volt a részükre! Eleinte fel sem fogtam, hogy mi benne a tragédia. Nekem az is természetes volt, hogy az iskolában, ahová ha rövid ideig is, de jártam, magyarul tanítanak. Csak később tudtam meg, hogy milyen harcok árán.

A kétnyelvű táblákat eleinte szórakoztatóak silabizálni, de amikor a közeli újvárban nem akarnak magyarul felelni a kérdésre, az már ijesztő.

Lassanként tudatosul bennem a tragédia, ami apám nővérét és családját érte: a II. világháború idején Kamocsáról kitelepítették őket Csehországba. Többek között Lukács Gizellát, férjét Lukács Benőt és fiát, Lukács Jánost. A beteg Lukács Benő összeroppant a csehek gyilkos ellenségeskedése alatt és öngyilkos lett. Nagynéném a fiával később visszatelepült, de a keserűsége örökre megmaradt: elvesztette a férjét!

Az anyagi javak elvesztése emellett nem bírt jelentőséggel. Mennyivel lehetne egy férjet megfizetni? Soha nem ment újra férjhez. A Lukács família többi tagjait is kitelepítették, de mindenki visszatelepült, ahogy arra mód adódott. Kamocsán a fél falu, így vagy úgy, de rokon. És boldogan írhatom, hogy igazán szerető rokon, még az is, aki ";csak"; elvett egy unokatestvért, vagy benősült egy szlovák vagy cseh családba.

Famíliánk kevés kivételtől eltekintve tisztességes, dolgos, családsegítő, összetartó, békés ember, becsülettel neveli gyermekeit, unokáit. Sok híres ember (pl. színésznő) is volt közöttük. Természetesen akadt italszerető, kikapós, vagy nőbolond stb. is, de alapjában ők is békés családszerető emberek, rossz tulajdonságokkal.
Én gyermeki szemmel imádtam őket, tetteiket, meséiket, dalaikat, csínyjeiket, felnőtt fejjel pedig megértem, tisztelem és becsülöm őket, szorgalmukat, kitartásukat, helytállásukat, sőt dicsekszem a rokonaimmal, mert büszke vagyok arra, hogy közéjük tartozom.

Megadták nekem azt, amit nélkülük soha nem érezhettem volna: a nagycsalád értelmét, melegét, szeretetét, összetartozását, és azt a tudatot, hogy magyarok és emberek vagyunk minden körülmények között.

Először is leírom a családomat, hogy mennyire szét akartak szakítani egymástól

Először a szüleimet kereste meg a hatóság, hogy mi az anyanyelve. Mondta, hogy magyar. Rögtön a kezébe adták édesanyámnak a fehér cédulát, irány Magyarország.

József testvérem nős volt, és Szímőn lakott. Őt nem telepítették ki. Mária testvérem férjnél volt, ő Gúgon lakott, őt is elkerülte a kitelepítés. Kálmán testvérem hadifogságban volt, ő ennek köszönheti, hogy nem kellett kiköltöznie.

Én is férjnél voltam, (férjem Csulik József) így minket sem telepítettek ki. Így csak a szüleim maradtak ketten. A férjemmel megbeszéltük, hogy idős szüleinket egyedül nem engedjük el a nagyvilágba. A Községházán kértünk egy kitelepítési engedélyt, hogy a szüleinket elkísérhessük. Nekünk akkor már megvolt a Tibor nevű fiunk, aki 1946-ban született. Így indultunk el az ismeretlenbe, hisz csak út közben tudtuk meg, hogy Magyarország, Nyíregyháza lesz a végállomás, és azon belül is a tanyavilág, a bokortanyák.

Mivel Kálmán öcsém hadifogságban volt, 1948-ban elindultam a Vöröskereszthez, hogy megkereshessem őt. Hála a Jó Istennek, meg is találták. Mivel mi a férjemmel házat kaptunk Kovácsbokorban, a szüleink házától kb. 10 km-re. Így a szüleink egyedül éltek, és ezt figyelembe véve Kálmán öcsémet hazaengedték a hadifogságból. Így éltek ők hárman, míg öcsém 1949-ben meg nem nősült, és 1950-ben megszületett az első gyermekük. Sajnos édesapánk 1956-ban elhunyt.

Mi, amikor betelepültünk Kovácsbokorba, bizony nagyon nehéz volt az életünk. A férjem 1949-ben elment dolgozni a vasúthoz, és ott dolgozott 18 éven át. 1954-ben megszületett a második gyermekünk. Így én otthon dolgoztam a ház körül, és neveltem a gyerekeket. 1957-ben ismét gyermekáldásnak örvendhettünk. Az életünk még ekkor sem lett könnyebb az ismeretlen hazában. Jövedelmünket a megtermelt zöldségeket piacon történő árulásával igyekeztünk kiegészíteni. Ez sem volt könnyű, hisz komolyabb közlekedési eszköz nem lévén, kerékpáron vittük be a városba a portékát.

A tanyavilágba több helyről kerültek sorstársak. Pl.: Andód, Imely, Naszvad, Taksonyfalva községekből. Összeismerkedtünk egymással, és egymásnak sírtunk, egymásnak panaszkodtunk. Azt gondoltuk, hogy vissza fognak vinni bennünket, de ez sajnos nem valósult meg.

Aztán 1966-ban lehetőség nyílt a visszatelepülésre. El is indítottam a kérvény beadását, és 1967-ben meg is kaptam a visszatelepülési engedélyt. Egy fogadó rokon kellett, aki a Gugon élő testvérem volt. Majd Andódon találtunk egy olyan házat, ahol ismét meg tudtuk kezdeni saját életünket. Így 30 évet éltem Andódon, 20 évet Nyíregyházán a Kovácsbokorban, majd ismét 33 évet Andódon. Most, 83 évesen így emlékszem vissza, ezt írtam le az utókornak.

Kiss Vendel megjegyzése: Mivel Csulik Józsefné visszatelepült, elutaztam Andód községbe (Szlovákiába), hogy a visszaemlékezését elkérjem.

1946 őszén, úgy október közepén két teherautó megjelent a faluban, és ezek íirkálták fel a házszámokat, hogy melyik ház tetszik nekik. Ezután 1947. februárban jött a népszámlálás, ki a magyar és ki a szlovák. De hát a férjem a fogságból magyarul írta a kis tábori lapot, így nem mondhatom, hogy szlovák vagyok, mikor magyarnak születtünk.

A férjem volt 1947-ben már fogságban volt a Krím félszigeten. Egy vasgyárban dolgozott, 1000 fokos kemencénél. 1948. november 17-én jött haza Nyíregyházára, és amilye volt, földje, az is ott maradt, meg ami volt, kis pénzem, az is ott maradt az érsekújvári Illavik féle bankban.

Ezek után, 1947 februárjában kiosztották a fehér lapokat. Én a 7-es számú lapot kaptam. Volt 8-as számú is, de azt a gazdagoknak adták, mert azt mondták, azokat 50 kilós csomaggal fogják hozni Magyarországra, de ez elmaradt.

Amikor megkaptuk a papírt, ugyanúgy dolgoztunk tovább, mint ha semmi sem lett volna igaz az egészből, de bizony igaz lett.

1947 augusztusában a földekről, munkából mentünk haza, már ott volt a fehérlapos kiutasító levél, meg a cseh katona, hogy senki el ne szökjön. Három napot kaptunk az összepakolásra. Én meg a testvérem felmentünk a községházára, de hiába sírtunk, hogy a férjeink nincsenek idehaza, oda vannak a Szovjetunióban, hadifogságban. Bizony nem kegyelmeztek. Így elhoztak bennünket. Bejöttek az udvarba a teherautók, felpakoltak bennünket, és elvittek az érsekújvári állomásra. Bepakoltak bennünket, mint a marhákat a vagonokba.

A vonat elindult velünk Párkány felé, Budapest érintésével. Mindenki kétségbe volt esve, hogy hová visznek bennünket.

1947, augusztus 9-én, szombat este állt meg a vonat velünk Nyíregyházán. Vasárnap reggel arra ébredtünk, hogy mindenki vagonjára rá volt írva, hogy kit hová visznek.

Bizony nagyon sok megrázkódtatás ért bennünket. Szegény édesapám 65 éves volt. Én 30 éves voltam. A két gyermekem: Tibor 8, Irénke 6 évesen élte át ezeket az eseményeket.

Bizony szomorú események voltak ezek, és senki nem gondolta, hogy ez valaha is megtörténhet.

Igen ez valóság, kis falucska, a Cérgát (Kanális) vize zárja körül, s újvár határában találkozik a Cérgát a Nyitrával s mint ahogy két régi ismerős, ha összefut egymással, s egy mederbe simulva, míg elérnek a Vágba lágyan együtt csobognak.

Nagyapám mesélte valamikor régen, mocsár és nád borította e vidéket. A mi dolgos őseink termőfölddé változtatták e vidéket. Emberemlékezet óta dolgos nép lakik e tájon, s bár őseink sorsa nem volt könnyű akkor, a terméketlen tájon. Szorgos munkával termővé tették a földet, és építettek itt templomot, iskolát és családi házak egész sorát.

Temetőink sírkövei is igazolják, hogy e tájat már akkor is magyarok lakták. 1945-ben betiltották a magyar szót, később 1947-ben a magyar családokat elhurcolták, deportálták, én is a deportáltak közé tartoztam.

Így emlékezett: Pöfögött a mozdony a kegyetlen zimankós télben, vitt bennünket a vonat az ismeretlenbe. Csehország határában sokáig vesztegelt a vonat, a vagon ajtajánál szuronyos katonák álltak, s a vagon hézagjain át bevilágított rám a hideg téli holdsugár. 1948-ban már elvették szülőfalunk ősi nevét.

De bíztunk és reménykedtünk, hogy egyszer majd a visszatértek közössége visszaszerzi falunk ősi nevét, a dolgos emberek becsületét, hisz most már a munkabíró magyaroknak Csehország is tudja hírét.

Előszóban annyit, hogy a történet része most már az is, hogy felkeresett Kiss Vendel Nyíregyházáról, Imely község polgármesterével azzal a céllal, hogy elmondjam rövid, de annál egyedülállóbb életsorsom azon részét, melyet öreg szüleimmel éltem meg Magyarországon – Puposhalmán 1947- és 1951 között, mint nem kitelepített, de odakerült az áttelepítés idején, és aki még azelőtt szüleivel részese volt a Csehországba való deportálásnak.

Öregszüleim apai részről, Gyűrösi Lajos, meghalt 1957-ben, felesége Csontos Júlia tragikus körülmények közt 1926-ban meghalt, mikor édesapám csak 8 éves volt.

Öregszüleim anyai részről, Koczman Ferenc, meghalt 1965-ben, felesége Sukola Margit, meghalt 1975-ben Magyarországon, Görögszálláson. S voltak a kitelepített nagyszülők, kiket Imelyről Magyarországra - Púposhalmára telepítettek és az én rövid történetem közös velük.

Szüleim: Apám – Gyűrösi Imre, 1918-ban született, 1985-ben munkahelyén érte a halál. Anyám – Koczman Margit, született 1923-ban, meghalt 2000. május 26-án.

Szüleim első fiúgyermekeként születtem 1944. Június 6-án. 23.45 órakor, de az öregapám az anyakönyvbe 1944. Június 7-ét íratott. Öt testvéremből három –- Vilmos, Franciska és Szilveszter – meghaltak, az imelyi temető őrzi emléküket. Két húgom Komáromban él, Magdolna 1947-ben született, két fiúgyermek édesanyja, és Anna, született 1954-ben, egy leánygyermek édesanyja.

Feleségem Mátyus Mária, született 1946-ban Naszvadon, már nyugdíjas. Házasságunkból kettő gyermek született – Attila 1967-ben, nős, három gyermek édesapja – Attila, Enikő és Evelin. Leányunk Gabriella egy kislány édesanyja.

Nehéz, de izgalmas gyermekkorom volt. Az első három évemet nagyjából az öregszüleimmel éltem, mert szüleim a bajcsi uradalomnál dolgoztak látástól vakulásig, ahogy ezt mondani szokták. A történet annak a Dekrétumnak a hatályával kezdődött, melyet a köztársasági elnök 88. Sz. törvényben 1945. Okt. 1-vel adott ki, az általános munkakötelezettségről, mely 12 hónapra szólt, de 25 hónapra hosszabbították. Szüleim is megkapták a dekrétumot azzal, hogy 1947. január 21-én 7 órakor az érsekújvári vasútállomáson jelentkezzenek vagonírozásra, úti cél a csehországi Cáslav (Császlav) város.

Elmondásokból tudtam, hogy az út hosszú és nehéz körülmények között telt el. A vagonban még egy imelyi – Cseh Gyula volt, tüzelőanyag viszont nem, tehát azt mindenféleképpen próbálták biztosítani, beleértve a lopást és a csereberét. Az állomáson meleg ételt és kávét osztottak. A célba, Cáslavba, január 25-én érkeztünk, ahol a helybéli gazdák válogatták az embereket családokkal mezőgazdasági munkára. Mivel apám kis ember volt, vézna, sokáig nem került el. Végül is megszánt bennünket Parez Jozef Olsaniból, akinek szüleim mezőgazdasági munkát végeztek. A gazda családja szüleimet megszerette, mert jól végezték dolgukat. Vilmos testvéremet, aki 1946 végén született a hosszú hideg utazás megviselte, átfázott és meghalt. Csak anyánkat engedték haza Imelyre eltemetni, félve, hogy apám és én is otthon maradunk. Csak a rendőrség engedélyével lehetett elhagyni a települést.

Hogy ne hátráltassam a szüleimet a mindennapi munkában, júniusban anyám Imelyre hozott öregszüleimhez. Majd augusztus elején eljött meglátogatni, és augusztus 8-án, 1947-ben talán Érsekújvár és Pozsony közt utazhatott, mikor Koczman öregszüleim előtt megállt a teherautó, ment a rakodás és elkezdődött az áttelepítés. Szegényeket váratlanul érte, úgy beszélték, valaki helyett nekik kellett menni. Itt kezdődik második történetem újból az érsekújvári vasútállomásról.

Az az igazság, hogy Koczman öregszüleim az öregapa testvéréhez, Maris nénihez vittek, olyasféle megőrzésre, míg szüleim Csehországból eljönnek értem. De mikor az autók elindultak, Maris néném tartott, mert menni akartam, én a kezébe haraptam, mire ő elengedett, és futás az autó után. Ezt meglátta az öreganyám, és könnyező szemeivel zörgetni kezdte az autó kabinját megállásra szólítva azzal, hogy fut az ő fia. Felvett az autóra és velük együtt Magyarországra kerültem. Többször mondta, hogy még mielőtt a vonat átment volna Magyarországra, forduljak meg, és nézzem meg szülőhazámat, amely kitoloncolt az ismeretlenbe.

Megérkeztünk Nyíregyházára, és ott tudtuk meg, hogy új otthonunk Puposhalma, a Csutkasor utcai utolsó ház, nagy udvarral, gyümölcsössel, földekkel. Szőlőt is kaptunk, de az 18 km-re volt, és így dolgoztunk benne, de nem szüreteltünk, mert ellopták. Két év után a szőlőt elhagytuk.

A tanyákon az élet nehéz volt, és a szegénység nagy, nem tudtak venni hosszú nadrágot, és így rövidnadrágban, harisnyában jártam. Megfáztam, és csak a szerencsének köszönhetem, hogy a tüdőgyulladásból felépültem.

Magyarországon kezdtem iskolába járni Nyíregyházára – Görögszállás általános iskola 1 osztályába, 1950-1951, a tanító néni neve Ferenci Béláné.

Az általános iskolát 1951. December 21-én fejeztem be, mikor visszatértem Csehszlovákiába. Öregszüleim sokszor meséltek szüleimről, hogy messze élnek innen, és hogy született leánytestvérem, családi fényképeket mutogattak. Öregapám sohasem nyugodott bele abba, hogy kitelepítették, három nyelvet beszélt – szlovák, magyar és német. Imelyen cipész volt, 3,5 ha földje, valamint szőlője volt. Három esztendeig, mint vasutas dolgozott. Nem volt semmilye párt tagja, nem tudott okot találni kitelepítésére.

Szüleim a kitelepítésről azonnal tudomást szereztek a rokonságtól. Apám azonnal a hivatalokhoz fordult, hogy visszakerüljek. Ez négy évbe került.

Szüleim Csehországból 1949. Február 22-én tértek haza, ugyanolyan körülmények közt, mint oda. Januárban született Franciska, az úton átfázott, és ő is meghalt, a sors az oda és visszautat gyermekhalállal sújtotta. A családi házba vissza nem kerülhettek, mert el volt foglalva, és így otthontalanok lettek. Hogy legyen hol lakni, elmentek a hajcsi birtokra, Csalavárra dolgozni, ahol lakást is kaptak.

Szüleim még nyugdíjaztatás előtt Komáromban vettek egy házat, hogy öregségüket saját otthonukban élhessék. Nekem is sikerült visszatérni szüleimhez, és ez egy cseppet sem ment nehézségek nélkül. Intézkedések sokasága, a két ország megegyezése, és 1951. December 22-én sor kerülhetett visszatérésemre.

Ezt nem lehet elfelejteni. Öregapámmal Komáromba utaztunk, majd a Duna hídjára kellett mennünk. A túloldalon apám, anyám és Magdolna testvérem álltak. Majd egy fél óra telefonbeszélgetések sorozata után két fegyveres határőr kíséretében elindulhattunk az országhatár felé. Szemben ugyanúgy apám két fegyveres határőrrel, anyámat és testvéremet nem engedték. Útközben öregapám magyarázta, hogy az a te apád és húgod. Ezt mind hallgattam, de mind jobban arra gondoltam, hogy örökre búcsúzom öregszüleimtől, akiket annyira szerettem. A híd közepén az öregapámnak és apámnak 10 percet engedtek beszélgetni. Hát talán az egész időt átsírták. Nem is értettem nagyon, hogy az apám mikor átölelt, mindketten miért sírtak. A katonák valamilyen papírt írattak velük alá és 10 perc után el kellett búcsúzni. Azután apámmal mentem tovább anyám és húgom felé. Többször visszanéztünk távozó öregapám után, az pedig ránk.

Estére megérkeztünk szüleim házába, ahol összejöttek a major kíváncsiskodó lakói. Emlékszem, énekeltem nekik, és mesét is mondtam méghozzá Petőfitől – Arany Lacit. Azt sem felejtem el, hogy először életemben ettem csokoládét és narancsot.

Anyalán kezdtem, vagyis folytattam a II. osztályt. Tallósi Imi mellé ültettek, és a tanító néni mindjárt olvasni parancsolt. Én szlovákul egy szót sem értettem, csak regisztráltam, hogy mindig hangosabban kiabált, és ezt egy fejbeütés követte, mire sírni kezdtem. Társam megsúgta, hogy olvassak, én ahogy a betűket ismertem nekiálltam, azután pedig azért kaptam, hogy az előbb miért truccoskodtam. Apámnak elpanaszoltam, aki elment az iskolába, és kérte, hogy ezt velem ne csinálják, jó is volt, mert aztán rendesen bántak velem. Sikeresen fejeztem be alapiskolai tanulmányaimat, majd Bernolákovón középiskolai végzettséget szereztem mezőgazdasági melioráció szakon, majd Pozsonyban érettségi utáni felsőbbfokú végzettséget Vízügyi építkezések szakán. Gyakorlatilag 1962-től a vízgazdálkodás területén dolgoztam. Jelenleg a komáromi kórház víztisztítójának vezetője vagyok.

Történetemet azért is írhattam, mert idős emberek, szüleim és nagyszüleim is – -mikor már találkozhattunk sok év után újból – mindig mesélték a történteket, és ebből már én is valamit megőriztem emlékeimben. Az én történetem is csak azt igazolja, hogy a lakosságcsere, vagy akárhogy is nevezzük, törvénytelen volt, erőszakos, sok fájdalmat és megpróbáltatást, újrakezdést követelt, hogy az emberek az új hazában otthont is leljenek.

Meszthelyi Dezsővé, Erdős Angéla vagyok. 1921-ben születtem Szucsányban, Túróc megyében. Édesanyám Felsőkulini Meskó Andéla (1894), az egész család Árvából származik.

Két bátyám Dezső és György Ruttkán születtek, 1921-től 1932-ig Szucsányban laktunk. Két bátyám Kassán járt magyar gimnáziumba, s 1932-ben Pozsonyban folytatták tanulmányaikat. Én 1941-ben elvégeztem a magyar tanítóképzőt, s 1942-től 1976-ig tanítottam.

Keszthelyi Dezsővel 1945. januárjában ismerkedtem meg, aki később a férjem lett. Sok magyar katona Pozsonyban rejtőzködött, mert nem akartak nyugatra menni, a bombázások miatt. A front elől ingóságainkat Kubinba menekítettük.

Húsvétkor édesanyámmal és vőlegényemmel Kubinba akartunk menni, de Árva megyében már az oroszok voltak. Egyheti utazás után Prágában kötöttünk ki. Vőlegényem a prágai magyar konzulátuson jelentkezett, és beosztást kapott. A magyar katonák (mert sokan voltak Prágában) lerakták fegyvereiket, mert már elegük volt a háborúból. Amikor Prágában kitört a forradalom, a vőlegényem közvetítésével a felkelők kezére jutottak ezek a fegyverek, elsőként a rádiót vették birtokukba. Amikor a háború véget ért, Benes megjött, és a mikrofonba üvöltötte, hogy nem akar sem németet, sem magyart látni. Ekkor kezdődött a két nép üldözése.

Az első vonattal már elmentünk, célunk Pozsony volt. Férjem, illetve vőlegényem zsebében már ott volt az írás a Prágai Nemzeti Tanácstól, hogy védelmük alatt áll. Sok viszontagság után hazaértünk. De már akkor csak suttogva beszéltünk, mert a hajsza megindult a magyarok ellen. Sok viszontagság után 1945-ben házasságot kötöttem Keszthelyi Dezsővel Pozsonyban, majd itt, Nyíregyházán telepedtünk le. László fiam 1947-ben, Angéla lányom 1951-ben született. De akkor már bekövetkezett a kommunista hatalomátvétel és a terror. Házkutatás, majd a férjemet az utcáról elvitte a rendőrség, illetve az Á.V.H. Néhány nap múlva elengedték.

Ezek után úgy láttuk, hogy jobb lesz Pozsonyba költözni. Így 1953 nyarán megkaptuk a reemigrációs útlevelet, és saját költségünkön Pozsonyba költöztünk (Férjem Sáros megyében született). Az új körülményeket nem tudtuk megszokni. (Pozsonyban megszűnt a háromnyelvűség). Férjemet felszólították, hogy szlovákosítsa a nevét. Miután mezőgazdászként dolgozott, sok helyre vitték a mezőgazdaságot rendbe szedni. Közben én már intézkedtem, hogy Magyarországra visszatérjünk. Miután Rákosi eltűnt, azt reméltük, hogy Kádár ígéreteit betartja, és 1961-ben visszajöttünk.

Egy darabig csend volt. De egy-két éven belül hasonló helyzetbe jutottunk, mint annak előtte. Piszkálódás, házkutatás, bírósági tárgyalásban is volt részünk.

Végül nyugdíjba mentünk 1976-ban. Persze akkora nyugdíjjal, hogy csak az éhezéstől mentett meg.

De legalább nyugodtan járhattam templomba, mert nem kellett attól tartani, hogy figyelnek az ateisták, mert az iskola vezetése ezt is megtette (a borbányai 10. Sz. iskolában).

A gyerekeimet sem kímélték. Üldözték az iskolában, később a munkahelyen. Végül 1990-ben özvegy lettem.

1945 májusában történt, hogy Jászó községből, a Kolostorból deportálták a papokat (kb. 10 pap tartózkodott ott akkor). Voltak az egyháznak lovas fogatai, be kellett fogni a lovakat a szekérbe, és 15 kg-os csomaggal útnak indították őket a határig, majd onnan gyalog a határon túl. Ott vonatra ültek: Budapest, Horánszki u. 28. alatt volt az Egyháznak egy Anyaháza.

Az én családom hogyan is került a deportálás alá? Úgy, hogy a Nagy-Magyarország területén, Nyíregyházán volt szabótanuló a férjem egy Bánszki nevű szabónál a Búza téren. Most is megvan az a ház. Mikor azt kitanulta, utána bevonult katonának. Azt hozzá kell tennem, hogy az ő családja akkor Tokajban lakott. Mikor leszerelt, elkerült Gödöllőre, mint szabó és ott ismert meg egy papot, aki Jászóba való volt, és mivel 1938-ba vissza helyezték Jászóba, hozta a férjemet is magával.

Férjem: Rékó Mihály 1913-ban született, én, Bacsó Erzsébet 1923-ban születtem. 1939. Október 14-én kötöttünk házasságot. Mivel férjem Magyarországról került Jászóra, ezért 1943-ban ismét behívták katonának. 1945. június 13-án szerelt le. Másnap, 14-én éjjel 3 órakor felzörgetett bennünket két csendőr. Nem tudtak magyarul, ezért hoztak magukkal egy milicistát is, aki tudott tolmácsolni.

Közölték velünk, hogy a Csehszlovák törvény alapján deportálnak bennünket 15 kg-os csomaggal. Semmit nem vihetünk magunkkal: papírokat, iratokat, aranyat sem. Mindent a lakásban kell hagyni, mert azt lepecsételték. Semmit nem lehetett elvinni, csak amit magunkra vettünk, és a két gyerekünket. Gabriella lányom 1940-ben, Erzsébet pedig 1943-ban született.

A szüleim a harmadik házban laktak, oda kellett mennünk, míg kerítettek szekeret. Először azt akarták, hogy gyalog menjünk a határig, ami kb. 30 km-re volt, aztán összefutott a falu, hogy mi történik. Így aztán a papok lovait hozták, két deszkát tettek fel az oldalnak, egyet aljának, erre kellet felszállni. A kocsis Baranyi János volt.

Reggel 6-kor érkeztünk a szlovák határ melletti utolsó faluba, Jánokra. Ott megmutatták, hogy a Magyar oldalon Perecre a határfalu.

Jöttek velünk szembe a magyar határőrök, kérdezték, hogy hová megyünk? Majd bevittek az őrszobára, mondtuk, hogy Jászóból csak egy családot deportáltak, és azok mi vagyunk. A bűnünk, hogy a férjem Magyarországon született, és 1938-ban települt át Csehszlovákiába.

Az őrszobán megkérdezték, hogy mi a tervünk. Bevittek bennünket Perecre községbe egy üres házba, hogy pihenjünk meg. A hatóság felkérte a lakosságot, hogy adjanak nekünk enni, de abban az időben olyan szegénység volt, hogy még nekik sem volt mit enni. Azért mégis hoztak, megsajnáltak bennünket a kisgyermekekkel.

A falu bírója intézkedett reggel, hogy egy tehenet fogjanak be egy szekérbe, és ezzel vigyenek át a következő faluba. Így haladtunk faluról-falura, mindig a helyi bíró segítségével, mert Szikszóra szerettünk volna eljutni.

Ahogy mentünk a falukon keresztül, mindenki segített rajtunk, mert hát szokatlan dolog két gyerekkel étlen-szomjan elindulni. Mindig kiabálták a falu emberei, hogy van-e mit enni, de bizony nem volt, így menet közben segítettek a szekérre egy-két darab élelmet feladni.

Mikor Szikszóra értünk, eszembe jutott, hogy van egy vadászismerősünk, aki Jászóba való. Ők segítettek tovább, elvittek Zsolcára, és ott szálltunk fel a vonatra. A gyerekeket bevették a vagon ablakán, mi pedig a vagon tetején utaztunk. Így jutottunk el Gödöllőre. A vonat ott állt két napig. Akkor ettünk először főtt kukoricát. Két nap múlva jutottunk el Budapestre. A férjemmel együtt mentünk az egyházhoz, ott kaptunk egy szobát, de a papoknak sem volt mit enni, nem még nekünk. A lisztet megpirítottam szárazon, mert se zsír, se olaj nem volt, felengedtem vízzel, tettünk bele kenyér darabkát, és azt ettük. Másnap a férjem kiment a piacra, hogy valamit hozzon. Egyik-másik eladótól kapott valamit, így éltünk. Már utoljára a papoknak is tudtunk adni, mert éhen haltak volna.

Majdnem elfelejtettem, hogy mosdási lehetőség sem volt. A ruhákat nem tudtuk kimosni, mert akkor nem tudtunk volna felvenni. Így életünk a két gyerekkel, borzalom volt, csak sírni és ríni lehetett, sosem volt öröm, csak bánat.

Édesapám Jászóba kapott egy Sas behívót 1944-ben, és ott hallotta, hogy mi történik Szlovákiában. A magyarokat deportálják, arra gondolt, hogy érdeklődik az egyháztól. Közölte vele valaki, hogy Budapesten van a családjának egy része. Megszökött a katonaságtól, és felkeresett bennünket Budapesten. Ott látta, hogy mi van velünk. A férjemmel nadrágot cseréltek, mert apámé tisztább volt. Apám azonnal indult haza, Jászóba, hogy meg van a Rékó család! Miskolcig elment vonattal, onnan gyalog, mert nem volt közlekedés akkor Kassa felé. Azzal hagyott Budapesten, hogy hozd haza a gyermekeket, mert éhen fognak halni.

Így elindultunk haza. Miskolcig jutottunk a vonattal, onnan gyalog Pereclénybe. Este mentünk egy sötét erdőn keresztül, szakadó esőben. Bőrig voltunk ázva. A határőrök meghallották a gyerekek sírását, bevittek az őrszobára, s ott egy fűrészporos kályha mellett melegedtünk. Míg a katona lefektette a gyerekeket, én nagyon sírtam, de később a katonák is, hogy egy anya mit meg nem tesz a gyermeke életéért. Éjjel kettőig voltunk az őrszobán. Ekkor elengedtek bennünket, elmagyarázták merre menjünk, és nem bántottak bennünket.

Elindultunk. Az első faluban, Jánokon bezörgettünk egy házba, hogy engedjenek be, hogy megpihenjünk. Kértem hogy segítsenek rajtunk. Kaptunk enni, és megbeszéltük, hogy el visz bennünket kocsival Jászóba, a szüleim megfizetnek érte, ha megérkezünk. A falu népviseletébe öltöztetett a felesége, úgy ültem a férje mellett, a gyerekek pedig a kocsiban letakarva aludtak.

Megérkezéskor a szüleim megfizették a megígért adottságot, s a kocsi elment. Alig tudtam odahaza lenni, mert jött a szomszéd, hogy meneküljek, mert jönnek értem a csendőrök. Neki a nagyerdőnek. Édesanyám este megkeresett. A gyerekek ott maradtak náluk. Hozott egy paplant, egy párnát, néhány ruhadarabot, és ismét elindultam a határ felé. Szerencsére nem találkoztam katonákkal, sikerült vissza mennem a határsávon Miskolcra, mert a férjem ott várt.

Nem mentünk vissza Budapestre. Eszünkbe jutott, hogy van egy ismerősünk Sárospatakon, és úgy döntöttünk, hogy oda megyünk. Sikerült felkeresni, ott voltunk egy-két hétig, majd 1946-ban Kenézlőre mentünk gyalog, mert nem volt vonatközlekedés. Férjem ismerősénél kaptunk lakást minden ellátással, mert dolgoztunk neki érte. Ott voltunk egy évig azért, hogy a környéket megismerjük. Otthont tudtunk magunknak teremteni, de én haza-haza szöktem a gyermekeimhez, szüleimhez, hogy el tudjak hozni dolgokat, amire szükségünk volt. Mindig a zöldhatáron mentem-jöttem.

1947-ben Debrecenbe költöztünk, egy ismerősöm adott szállást és munkát, mert bolgárkertész volt, és ott dolgoztunk az ellátásért. Egy évig voltunk ott.

Majd 1948-ban Nyíregyházára utaztam, hogy széjjelnézzek, hátha van más munkalehetőség. A debreceni állomáson összefutottam egy vasutas ismerősömmel, aki Nyíregyházán lakott. Kérdezte, hová megyek. Mondom, hogy hová. Akkor mondta: gyere hozzám egy beszélgetésre. Elmondtam, hogy mi történt velünk. Megbeszéltük, hogy hozzájuk költözünk. Gyerektelenek voltak, és 6 évig lakhattunk náluk, míg lábra nem álltunk. Az egész családja segített nekünk. Alkalmi munkát mindig találtunk, abból éltünk. Egy kicsit könnyebb volt, hogy a gyerekek nem voltak velünk, csak egy anyának nagyon fáj, hogy ha távol vannak a gyermekei.

Azért jártam haza, hogy láthassam a gyermekeimet, szüleimet. Mikor a gyermekeket haza vittem Jászóra, édesapám Prágába utazott, hogy a tartózkodási engedélyt megkérje a gyerekeknek. Meg is kapta, de olyan feltétellel, hogy havonta 80 koronát kellett értük fizetni.

1948-ban hivatalosan küldtek egy levelet, hogy menjünk a gyerekekért, mert a hatóság nem engedélyezi tovább az ott tartózkodásukat. Azt is írták, hogy ha most nem visszük el a gyereket, soha többé nem kapjuk meg őket. A hivatalos visszatelepítési papírokat elintézték, a nagypapa elhozta őket Hidasnémeti határig, de csak a férjemet engedték, én addig az állomáson vártam. A hatóság átadta a visszatelepítési papírokat és a gyerekeket. Azóta itt élünk Nyíregyházán. Közben a férjem meghalt 1984-ben. Jelenleg gyerekeim és unokáim szeretetében élek.

Nemrég megkeresett bennünket Kiss Vendel, aki 1997 óta foglalkozik a felvidéki emberek adatainak gyűjtésével, az áttelepültek összefogásával. Mint elmondta, 1998-ban már kiadtak egy könyvet, és most egy újabb kiadványt szerkesztenek. Nagyon örülök neki, hogy van még ilyen ember, aki ennyire a szívén viseli a mi közös sorsunkat, és munkájának köszönhetően az utókor is megtudhatja, hogy mi is történt velünk valójában, hogyan űzték ki őseiket a szülőföldjükről. Ez a visszaemlékezés is Kiss Vendel felkérésére íródott.

Én Hidaskűrtön láttam meg a napvilágot. Férjemet, aki Taksonyfalván született 1915-ben, 1940-ben ismertem meg. Házasságkötésünk 1941. március 12-én történt. Taksonyfalvára költöztünk, és ott kezdtük el közös életünket. Én hamarosan teherbe estem, viszont a családi fészek boldogságát megzavarta a II. világháború. Férjemnek 1942. február 5-én be kellett vonulni. Sorsomban megnyugodva neveltem egyedül a gyermekünket, s bíztam abban, hogy szeretett férjem hamarosan leszerel. Ez viszont nem így történt.

1947-ben kezdődött a kitelepítés. Én abban bíztam, hogy mivel a férjem nincs idehaza, engem elkerül ez a borzalom. Sajnos ebben is tévedtem, és a kitelepítés vihara engem is magával sodort.

Hidaskűrtről csak én, és az 5 éves gyermekem kerültünk ide. Nagycserkesz – Siposbokorba kerültünk, ahol több kitelepített sorstársammal vigasztaltuk, segítettük egymást. Nem bírtam belenyugodni ebbe a helyzetbe. Állandóan jártam a Vöröskeresztet, hogy a férjem után érdeklődjek, hátha megtalálták, vagy esetleg fogságból szabadul. Végül 1950-ben hivatalosan is értesítettek, hogy férjemet halottá nyilvánították. Mai napig is őrzöm ezt az írást.

Ezek után férjhez mentem Hrotkó Istvánhoz, aki Taksonyfalváról származott. Ebben is az Isteni gondviselést érzem, hogy nem idevalósi férjet találtam.

Még a Nagy-Magyarország idején Zsuzsa testvérem Győrbe került, egy csendőrhöz ment feleségül. Mikor férjhez mentem, idehívtam a testvéreméket, hogy lakjanak itt. Az én házam úgy is megüresedett, és így a család is közelebb került egymáshoz. Azóta már csak egy lánya él, és 4 unoka, akiket szinte a magaménak érzek.

Nekem az első házasságomból egy gyerekem és három unokám született, a második házasságomból két gyermekem és négy unokám van. Férjemmel szépen élünk, bár az idő már kissé eljárt felettünk.

Szerkesztői megjegyzés: az Olvasók szíves emlékezetébe idézem itt is, hogy a Felvidék magyarságát 1945-1948 között megfosztották az iskolai anyanyelvi oktatástól. Csakis a Családban tanulhattak meg írni - olvasni a gyerekek. Mindez természetesen nem érinti az adatok hitelességét. Köszönettel tartozunk minden egyes Visszaemlékezőnek!

	Lukács Gizella 1915. 01. 05.
ifj.	Lukács Ferenc 1919.02.27.
	Lukács Kálmán 1929. 07.18.

Szüleim:	Faragó József	1886 - 1956
Felesége:	Czabany Irma	1888 - 1972
Gyerekek:	Faragó József	1910 -
	Faragó Mária	1912 -
	Faragó Ilona	1917 -
	Faragó Kálmán	1922 -

Vásárosnamény-Vitka, 2000. febr. 11.
	Tisztelettel: özv. Hegedűs Mihályné, szül: Miklós Teréz.

Nyíregyháza, 2000.10.10., Füzesbokor.
	Tisztelettel: Franczel Andrásné

Nyíregyháza, 2000. 10. 13.
	Rohály Tiborné szül: Lukács Etelka