A kollektív bűnösség elfogadása

A magyarországi német nemzetiség háború utáni megítélését, a vele szemben alkalmazott eljárásokat a nagyhatalmak állásfoglalásai, az ország kül- és belpolitikai helyzete, valamint a hazai politikai erők törekvései határozták meg.

Még mielőtt azonban a belső politikai viták a felelősség megállapításának módjáról és mértékéről elkezdődhettek volna, a szovjet hadsereg már 1944 novemberében - decemberében végrehajtotta azt a büntetőakciót, amelynek következtében több tízezer magyarországi német került a Szovjetunió lágereibe.

A Szovjetunióban a német munkaerő igénybevételét a jóvátétel egyik formájának tekintették. A szovjet hadsereg által deportált németek tízezreivel az ország munkaerő- szükségletét igyekeztek biztosítani. Ezeket az akciókat tervszerűen, jó előre fölkészülve, az érdekelt országokat és a szövetséges nagyhatalmakat kész tények elé állítva hajtották végre. A romániai és magyarországi események idején semmiféle nemzetközi szerződés vagy megegyezés nem tette lehetővé, hogy a polgári lakosságot idegen országban munkavégzésre igénybe vegyék. Első ízben 1945 februárjában a nagyhatalmak Jaltai Konferenciáján került szóba a német munkaerőnek jóvátételként történő igénybevétele. Roosevelt fölvetését - jellemző képmutatással - Sztálin azzal utasította el, hogy a Szovjetunió még nem készült föl a kérdés tárgyalására. A végrehajtására viszont annál inkább, hisz ezzel egyidőben már jószerivel be is fejeződött a romániai és magyarországi németek elhurcolása. A Szovjetunió - ugyancsak sajátos módon - szövetségesei tárgyalókészségét a birodalmi németek, valamint a közép - európai országokban élő német nemzetiségek elhurcolásához való hozzájárulásként értelmezte.

Magyarországon a német nemzetiségű lakosság 'közvetlen hátországi munkára' történő mozgósítását a szovjet parancsnokság 1944. december 22-én kelt 0060. sz. parancsa rendelte el.[1] 'Az elhurcolást magyar hatóságok, elsősorban a községi és a járási szervek közreműködésével hajtották végre, miután a Teheráni Konferencián a nagyhatalmak abban állapodtak meg, hogy a megszállott országokban nem vezetnek be katonai közigazgatást. A végrehajtás terhe és felelőssége a helyi (községi, városi), valamint a járási közigazgatási apparátusra nehezedett, melyek igen sok helyen az ideiglenesség képét mutatták. A megyei közigazgatás, majd az éppen csak megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány az eseményekről később értesült. A hírközlési hálózat ugyanis a háborús események következtében alig működött. Emiatt, valamint a frontok elhelyezkedése miatt a központi szervekkel a kapcsolat igen hiányos volt. A legfontosabb ok pedig az, hogy a szovjet katonai hatóságok mindezt járási parancsnokaik révén intézték. A települések így magukra maradtak, kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, tág tere nyílt a szubjektivizmusnak, a bosszúnak, illetve a katonai önkénynek.'[2]

Az akció egészét jellemzik a Bács-Bodrog megyében történtek. A szovjet katonai parancsnok 1944. december 28-án élőszóval kérte meg Csonka Bács-Bodrog vármegye azon községeinek névsorát, ahol a lakosság túlnyomó része német volt. A bajai járás főjegyzője által készített kimutatás fölhasználásával azonnal elkezdődött az érintett községekből a svábok elszállítása. A helyi lakosság fölzúdulása, tiltakozása eredménytelennek bizonyult. A katonai önkény következtében nemcsak magyarhű svábok, de magyarok és bunyevácok is bekerültek az Ukrajna felé robogó vagonokba. Ezekben a napokban az Ideiglenes Nemzeti Kormány is tárgyalásokba bocsátkozott a Debrecenben székelő szovjet katonai főparancsnoksággal, és megpróbálta az akciót bizonyos keretek közé szorítani. Nyilvánvaló azonban, hogy Erdei Ferenc belügyminiszter 1945. január 5-én kiadott rendelkezése az eseményekre nem volt hatással. A rendelet a német származású magyar állampolgárok közmunkára történő igénybevételéről írt, elhallgatva a kiszállítás lehetőségét, s még inkább azt a tényt, hogy ez az ország egyes vidékein már folyamatban van. Hivatalosan tudomást sem vettek arról a körülményről, hogy sok helységben mire a névjegyzékek összeállítása, illetve felülvizsgálata befejeződött, már az érintettek elszállítása is megtörtént. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a tények elhallgatásával tovább súlyosbította a kiszolgáltatott helyi társadalom helyzetét.

Baja város tanácsa 1945. január 6-án megtartott ülésén - nem ismerték az előző napon kiadott belügyminiszteri rendeletet - foglalkozott ismét a városban és a környékén kialakult helyzettel. A tárgyaláson elhangzottakból kiderült, hogy a város vezetősége a németek elszállításával kapcsolatos információit nem a kormánytól, hanem a szovjet katonai vezetéstől kapta. A jegyzőkönyv tanúsága szerint bár ' Babics Antal elnöklete alatt az orosz parancsnokságutasítására bizottság alakult annak megállapítására, hogy ki tekinthető németnek, ennek ellenére a bizottság munkáját nem vették figyelembe és színmagyarokat, valamint bunyevácokat is szállítottak el a mai nap reggelén a többszörösen megkísérelt közbenjárás ellenére. A bizottságnak egyébként az volt az álláspontja, hogy aki a magyar néppel végig vállalta a közösséget - az magyar. A falvakban azonban partizánok kezében van a hatalom és így a tehetősebbek otthon maradtak német származásuk ellenére is, a proletárokat azonban behozták. Bár a bizottság igen nagy részben magyarnak minősítette az illetőket, ennek ellenére egyetlen egy beszállított személyt sem engedtek vissza. A bizottság becsületesen dolgozott. Éjjel-nappali munkájának eredménytelenségéért felelősséget nem vállalhat. ... Babics József kiment az állomásra és a csoportból ki akarta emelni legalább a magyarokat, de elkergették. A bizottság magyar és orosz nyelven kimutatást fektetett fel, tehát nem vállal felelősséget a saját megállapítása ellen történtekért.'[3]

Még a kommunista párt vezetői - akik a későbbiekben határozottan a kitelepítés mellett foglaltak állást - is nehezményezték a szovjet hadsereg által tömegesen és brutálisan végrehajtott akciót. Révai József 1945. január 7-én Rákosi Mátyásnak Moszkvába küldött beszámolójában a következőket írja: 'A munkabíró német lakosság elszállítására vonatkozó akció, sajnos, nem járt azzal a hatással, amivel kellett volna járnia. Ugyanis a végrehajtásban megint olyan szerencsétlen peregigek[4] voltak, hogy az eredmény: pánik a magyarok közt is, még a tisztességes, hozzánk közel álló elemek is (pl. Sántha alelnök, sőt maga Erdei is) megvadultak, arról beszélnek, hogy ez ugyanaz, mint amit Hitler csinált a zsidókkal, stb. Az történt ugyanis, hogy a parancsnokságok a családnevekből indultak ki és fix kontingensekből. Ha nem volt elég német, vettek magyarokat. Vettek olyanokat akik egy szót sem tudnak németül, bebizonyítottan antifasiszták, ültek, internálva voltak, mindegy: vitték őket. Előfordult, hogy kommunista párttitkárokat, vezetőségi tagokat, sőt nemzetgyűlési képviselőket vittek, azért, mert német nevűek, sőt vittek tiszta magyar nevűeket is. Szóval kicsit sok volt az ilyen akciónál elkerülhetetlen helyi túlkapás. Azon kívül mindenki sérelmezi, kimondva, vagy titokban, hogy az oroszok ezt a kormány tudta nélkül, előzetes megállapodás nélkül csinálták. (Mezsom námi:[5] még mi sem tudtunk róla előre.) Szóval a dolog visszafelé sült el. Most próbáljuk korrigálni amit lehet. A kormány 10 tanácsadó megbízottat küldött az oroszokkal való megállapodás értelmében a helyszínre, akikkel együtt fogják megállapítani, kit kell németnek tekinteni, kit nem.'[6]

Az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény Magyarországot elvileg független, szuverén államnak ismerte el, de ennek gyakorlati érvényesítését a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) müködése és jelenléte az elkövetkező években jelentős mértékben korlátozta.[7] Magyarország első ízben a fegyverszüneti szerződésben vállalt kötelezettséget a háborús bűnösök felelősségrevonására, illetve a német állampolgárok internálására. Bár az ország helyzete nemzetközi jogi szempontból megváltozott, a szovjet hadsereg visszaéléseivel szembeni föllépések továbbra is eredménytelennek bizonyultak. Nem szűnt meg a magyarországi németség deportálása sem. A tehetetlensége és kiszolgáltatottsága miatt egyre elkeseredettebb társadalom, és a vármegyei vezetők föllépése a minisztertanácsot arra késztette, hogy ismét foglalkozzék a törvényesség kérdésével. Az 1945. február 3-i ülésen Gyöngyösi János külügyminiszter a 'deportálással kapcsolatban megállapítja, hogy a fegyverszüneti szerződés szerint (ellenőrzik az angol és orosz szöveget is!) csakis a német állampolgárokról van szó. Mindamellett a szovjet erők hadműveleteinek biztosítására mindazon német nevűeket is ártalmatlanná teszik, akik a front mögött esetleg káros tevékenységet tudnának kifejteni. A német nevű magyarokat ezen pontra hivatkozva nem lehetne deportálni.'[8] Puskin követ a konkrét bejelentések alapján a panaszok kivizsgálását ígéri.

Néhány nappal később - február 8. - a Minisztertanács ismét foglalkozott Magyarországnak a fegyverszüneti szerződéssel összefüggő kötelezettségeivel. Az egyezmény 8. pontja értelmében Magyarországnak garanciát kellett vállalnia a német állampolgárok vagyontárgyainak, illetve értékeinek elidegeníthetetlenségére. A SZEB e rendelkezés hatálya alá azoknak a magyar állampolgároknak a vagyonát is be akarta vonni, akik Németországban tartózkodtak, vagy korábban a Volksbundnak tagjai voltak. A magyar kormány azonban kitartott amellett, hogy ezek az emberek mindenképpen magyar állampolgárnak tekintendők, s így vagyonuk megőrzése nem tartozik kötelezettségei közé. A német állampolgárok internálásáról intézkedő 302)1945. M.E. sz. rendelettervezetet is - amely kihirdetésére február 27-én került sor - ekkor tárgyalta a testület. Néhány hónappal később került sor a rendelet hatályának kiterjesztésére azokra a volt magyar állampolgárokra, akik magyar állampolgárságukat az SS kötelékeibe való önkéntes, vagy kényszerű jelentkezésük révén vesztették el. Az 1945. május 14-én kiadott belügyminiszteri rendelet értelmében a családtagok, valamint a betegek és öregek internálására is lehetőség nyílt.[9] A Baranya vármegyei főispán május 9-én a miniszterelnökhöz küldött beadványában kifogásolja a rendelet kiterjesztését azokra, akiket éppen a magyar és a német állam között megkötött szerződés révén kényszerítettek az SS-be. Sokan a kényszersorozáson sem jelentek meg, vagy szökéssel, bujkálással igyekeztek a bevonulási kötelezettséget kijátszani. A miniszterelnök válaszában a fegyverszüneti szerződés előírására hivatkozik, amely - szerinte - nem tesz lehetővé egy ilyen jellegű árnyalást. A főispán által fölvetett problémát azonban súlyosnak, valósnak tartja, ezért küldi el a bel-és a külügyminiszternek azzal a megjegyzéssel, hogy kívánatosnak tartaná, ha a kényszersorozás által állampolgárságukat vesztett személyek a 'rendőri őrizet alá helyezésre vonatkozó jogszabályok keretein belül minden lehető könnyítést' megkapnának addig is, amíg a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal a kérdést nem tisztázzák.[10]

A fegyverszüneti szerződés - mint láttuk - önmagában nem jelentett garanciát sem a németek elhurcolásának megszüntetésére, sem egyéb jogi viták automatikus rendezésére. Jelentősége Magyarország jogi státuszának megváltoztatásában volt. Lehetővé tette mind a magyar kormány, mind a helyi közigazgatási vezetők számára a szovjet hadsereggel szembeni határozottabb fellépést. Ennek hatására bontakozhatott ki az a mozgalom is, amely a tavasz folyamán a szovjet hadsereg által elhurcolt lakosok szabadonbocsátását követelte. A Fegyverszüneti Ellenőrző Bizottság 1945. március 18-án kiadott 26. sz. rendelete értelmében végezték el az önkormányzatok a szovjet katonaság által elszállított magyar állampolgárok összeírását. Az eredményesebb eljárás érdekében a nemzeti bizottságok a névjegyzékek összeállításakor a hozzátartozók részére ún. nemzethűségi igazolásokat adtak ki, illetve a névjegyzékeken jelezték álláspontjukat.

A helyi önkormányzatok és a vármegyei közigazgatás szervezetei határozott föllépésért ostromolták a kormányt. A Csanád megyei alispán 1945 márciusában a miniszterelnökségnek írott kérelmében általános panaszokat, és jogorvoslási igényeket fogalmazott meg, amikor azt írja: 'A kiszállított munkások között igen sok olyan személy is volt, aki magyar érzelmeiért az elmult rezsim alatt is üldözésnek volt kitéve, és olyan is akadt, aki németül egyáltalán nem tud. A lakosság között nagy elkeseredést keltett és kelt ez a bánásmód, és az érdekeltek állandóan panaszaikkal és kéréseikkel keresnek fel, hogy elhurcolt családtagjaikat keressük meg és hassunk oda, hogy azok Oroszországból térjenek vissza.

Szükségesnek tartanám, ha egy vegyes bizottság vizsgálná felül az elszállított munkások 1945 előtti magatartását, és amennyiben az németbarátnak nem tekinthető, akkor az illetők elbocsájtatnának, és hazatérésük ellen az orosz hatóságok akadályt nem gördítenének.'[11]

Bizonyára a társadalmi elégedetlenség is hozzájárult ahhoz, hogy a kormány március folyamán két ízben is foglalkozott az internáltak és elhurcoltak kérdésével. A koaliciós partnerek álláspontja abban megegyezett, hogy a közhangulat szempontjából kívánatos lenne az elhurcoltak mihamarabbi visszatérése. Abban azonban már lényegesen eltértek a vélemények, hogy e cél hogyan, milyen eszközökkel képviselhető. Vörös János, aki ekkor az igazságügyminiszteri posztot töltötte be, azt javasolta, hogy az elhurcolt magyarok érdekében az itteni volksbundisták és nácik családtagjait túszként vegyék őrizetbe, aminek végrehajtását a belügyminiszterre bízta volna. Gyöngyösi János is célszerűnek ítélte ezt az óvintézkedést, 'azonban köztudomású, hogy Roosevelt elnök ezeket az eszközöket nem tartja jónak.' Hangsúlyozta: egy ilyen lépés megtétele a SZEB beleegyezése nélkül nem hajtható végre.

A nemzeti bizottságok által kiadott nemzethűségi igazolásokat a kormány nem tekintette mérvadónak. A bizottságok erre irányuló tevékenységét jogellenesnek ítélte, ezért megegyeztek a nemzeti bizottságok hatósági jogkör ellátására irányuló törekvéseinek a pártok által történő visszaszorításában.[12]

A hazai németség felelősségre vonásának kérdése 1945 márciusában - a földreform- rendelet elfogadását követően - került a politikai és a törvényhozási viták középpontjába. Az 1945. március 17-én elfogadott törvény kimondja, hogy 'teljes egészében és nagyságra való tekintet nélkül el kell kobozni a hazaárulók, a nyilas, a nemzetiszocialista és egyéb vezetők, a Volksbund-tagok, továbbá a háborús és népellenes bűnösök földbirtokait.'[13] A rendelet - ami azonos elbírálás alá veszi a fasiszta vezetőket, a háborús bűnösöket és a Volksbund tagjait - maga sem mentes az elfogultságtól, ám különösen a végrehajtás során ezen túlmenően is lehetőséget adott a kollektív megítélésre. Az eredeti elképzelésen túl, amely a parasztság nagy tömegeinek földhöz juttatását tűzte ki célul, ezekben a hetekben kellett megoldani az ismét hazátlanná vált bukovinai székelyek és a szomszéd országokból nagy számban érkező menekültek elhelyezését is. A körülmények hatására a rendelet hatályát olyan német nemzetiségű személyekre is kiterjesztették, akik egy törvényes vizsgálat során aligha kerülhettek volna a vagyonelkobzásra ítéltek közé.

A rendelet a II. világháború után a hazai németekkel szemben hozott jogkorlátozó intézkedések sorában - megítélésünk szerint - különös jelentőséggel bír. Elsősorban azért, mert a kormány és a pártok kollektív bűnösséget és ezzel együtt a kollektív büntetést elhárító nyilatkozatai ellenére ezzel a rendelettel a hazai német lakosság széles rétegeinek vagyoni korlátozása vált lehetővé, tekintet nélkül a személyes felelősségre, és a külön lefolytatott egyéni eljárásokra. Másrészt azért, mert első ízben ennek a törvénynek a segítségével próbáltak teljesen eltérő célokat - nevezetesen a földbirtokreform végrehajtását, és a háborús bűnökkel vádolható német nemzetiségű személyek megbüntetését - összekapcsolni és megvalósítani. A különböző célkitűzések így egymás függvényévé váltak. Az eltérő célok közvetlen, minden előzetes és külön eljárás nélküli összekapcsolását sem szakmai, sem jogi érvek nem indokolták. A törvény megalkotóit direkt politikai szándékok vezették. A magyarországi német nemzetiségű lakosság megítélését nem a II. világháborúban játszott tényleges szerepe befolyásolta, jogkorlátozását pedig nem a személyes felelősségre vonás szándéka vezette. A földrefomról szóló törvény annak a jogalkotási folyamatnak az első állomása, amely során a törvényhozók a német nemzetiségű lakosság különböző jogi, vagyoni, kulturális korlátozását kül- és belpolitikai problémák megoldásaként használták fel.

A hazai sajtóban a földreformrendelet megjelenésével csaknem egyidőben -1945 áprilisában - több terjedelmes cikk jelent meg a németek kitelepítésével kapcsolatban.

'A kormány egyik legfontosabb és legsürgetőbb feladatának tartja a hazai svábok kitelepítését. Erre vonatkozóan rövidesen rendelet jelenik meg. A miniszterelnökség kisebbségi osztálya már fel is dolgozta a rendelethez szükséges anyagot, amelyből érdekes adatok derülnek ki. Magyarország mai területén a legutolsó népszámlálás idején 540 000 német anyanyelvű lakos élt, akik közül kereken 360 000 vallotta magát német nemzetiségűnek. A statisztika szerint a hazai sváboknak kb. 400 000 hold föld volt a kezükben. A Volksbundnak kb. 340 000 tagja volt, ugyanis csaknem ugyanannyi, mint amennyi magát német nemzetiségűnek vallotta.'- írta a Bajai Hírlap.[14]

A németek kitelepítésének ügyét ezekben a hónapokban nem elsősorban a fasiszta és hazaáruló személyek megbüntetésének igénye, de sokkal inkább a földreform kapcsán településre jelentkezett tiszántúli nincstelenek tömege, a szomszéd államokból érkező nagyszámú menekült és a bukovinai székelyek elhelyezésének problémái tartották felszínen. A menekültek ügyeinek intézésére és ellenőrzésére egy szerv felállításáról - Erdei javaslatára - áprilisban kétszer is tárgyalt a kormány. Az április 27-i minisztertanács a belügyminisztériumot, az igazságügyi és a népjóléti tárcát bízta meg a törvénytervezet közös előkészítésével. Erdei már ekkor is fölvetette, hogy 'addig is, amíg a sváb kérdés nem rendeződik véglegesen, össze kellene néhány sváb falut telepíteni, és az így megürült falvakba kellene a magyarokat letelepíteni. Ez természetesen azt jelenti, hogy a tisztviselőknek le kell számolniuk azzal, hogy itt a határon belül is ugyanolyan állást kapnak, mint ami eddig volt nekik. Telepedjenek le egy faluban, műveljék a földet, ezzel a megélhetésüket mindenesetre jobban tudják biztosítani, mint ha az államtól várnak minden segítséget.'[15]

A menekültek ügyeit intéző, az elhelyezésüket végző Népgondozó Hivatal felállításával kapcsolatos tervet a pártok május 2-án közös értekezleten vitatták meg. Erdei Ferenc a Nemzeti Paraszt Párt május 3-i intéző bizottsági ülésén jelentette be, hogy a pártok megegyeztek egy, a menekültügyeket ellenőrző szerv felállításáról, amelynek vezetőjéül egyhangúlag Antall Józsefet fogadták el. Erdei hangsúlyozta, hogy ez 'a szerv fogja ellátni a svábok kitelepítését is. Ennek a kitelepítésnek azonnal meg kell történnie. A háború előrehaladtával Ausztria helyzete rendeződik, és akkor esetleg az angolok nem fognak belemenni egy ilyen kitelepítésbe Ausztria területére. Erdei a maga oldaláról minden erőt mozgósít, ezt a pártnak is meg kell tennie. Kér tehát egy roham gárdát a párttól, mely ennek a dolognak a gyors lebonyolítását elvégzi.'[16]

Erdei kijelentéseivel ellentétben, az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak a Népgondozó Hivatal felállításáról szóló 1945. május 4-i rendelete csak utalt a 'fasiszta németek' kitelepítésére, és a 'részletesebb szabályozást egy másik, később kiadandó kormányrendeletben ígérte. Feltehetően ez utóbbi körülmény késztette arra a szociádemokrata vezetőket, hogy még a korábbinál is határozottabban foglaljanak állást abban a kérdésben, hogy számukra semmiféle svábkérdés nem létezik.'[17]

A német nemzetiségű lakosság kitelepítését - az ellentmondó, de alapvetően elutasító, tagadó nyilatkozatok ellenére - a szociáldemokrata párt kivételével 1945 tavaszára minden hazai politikai párt támogatta. Eltérések a kitelepítendők körének, az eljárás mikéntjének meghatározásában voltak.

A koaliciós pártok 1945. május 14-i pártközi értekezletének is a svábkérdés, és a kitelepítés volt a témája. A pártközi értekezlet összehívásában vélhetően Bibó Istvánnak és Keszthelyi Nándornak is szerepe volt, akik Bodor György Bonyhád környéki telepítési tevékenységének hírére Erdei Ferenc belügyminiszter elé vitték az ügyet.[18] Erdei meghökkenve fogadta ezt, de azért írásos elemzést kért az eseményről. Bibó ekkor írja meg memorandumát, amelyben áttekinti - erkölcsi, politikai, gyakorlati szempontok mentén - a hazai német kisebbséggel szemben alkalmazott eljárási módoknak a kisebbségre, a társadalomra és az országra gyakorolt hatását. Ennek kapcsán talán leghatározottabban azt a képmutatást ostorozza, amely az egész kérdést körülveszi. A nyilvánosan megjelenő törvények, nyilatkozatok és a tényleges szándékok, eljárások közötti különbséget. Mert igaz ugyan, hogy a hivatalos megfogalmazás a volksbundista és fasiszta svábok kitelepítéséről beszél, ugyanakkor 'a svábkérdéssel kapcsolatos sajtóagitáció és magánakciók mögött, igen sok ponton olyan erők vannak, melyeket nem a fasiszta svábság kitelepítése érdekel, hanem egészében a német kisebbség kitelepítése, és ha lehet mindenfajta kisebbség kitelepítése. Még ez is hagyján volna, ha csak arról volna szó, hogy az egész kelet-közép-európai németség egy szervezett akció keretében Németországba visszatelepíttessék. Itt azonban kezdik sokan hamisítatlan fasiszta stílusban az egész kérdést úgy beállítani, hogy nincs szükség másra, csak gyors elhatározásra, gyors cselekvésre, mindenféle felesleges jogászkodás félretételére, jól tágítható keretfogalmakra, a tárgyilagos fórumok kikapcsolására, és lehetőleg minden felesleges szentimentalizmus és álhumanizmus mellőzésével egyedül a nemzet érdekének hatékony figyelembevételére.' Az erkölcsi megfontolások mellett fontos politikai szempontokra is felhívja a figyelmet. Megítélése szerint a rövidesen megerősődő demokratikus Ausztria 'magáévá fogja tenni a kiutasított németek ügyét, pláne, ha azokat kifosztottan és kiéhezetten pont az osztrák határon kergetjük át.'

Ennél is súlyosabb következményekkel járhat a hazai németek gyors, egyéni akcióval történő kitelepítése a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek számára. 'Azzal, hogy mi nekikezdünk svábjaink tömeges kitelepítésének, nemcsak jogcímet adunk mindenek előtt a cseheknek arra, hogy ugyanezt tegyék az alájuk került magyarokkal, hanem még azonfelül azt az ürügyet is nyújtjuk számukra, hogy a magyarországi svábság kitelepítésével Magyarországon óriási helyek szabadulnak fel, amelyek nagyszerűen képesek befogadni az utódállamok magyarságát.'- írja.

A gyakorlati eljárás előkészítetlensége, az akciót körülvevő elhallgatások, a nyilvánosság kizárása miatt - Bibó szerint - óhatatlanul szubjektív és törvénysértő lesz. Ezeket az amúgy is föllépő tendenciákat csak úgy lehet keretek között tartani, ha a földreform végrehajtását és a belső telepítéseket szakmai szempontok alapján külön szerv végezné.

A svábok esetleges telepítésénél a következő szempontok együttes figyelembe vételét javasolja: Az, hogy valaki a népszámlálásnál magát német nemzetiségűnek vallotta, semmiféle jogkövetkezménnyel ne járhasson. Annál is inkább, mert az akkori magyar kormányok nemcsak bátorították, de egyenesen föl is szólították a svábság vezetőit erre, a Volksbundnak pedig szabad kezet adtak mindenféle agitációhoz, ráhatáshoz. De egyébként se lehet a deportálás egy olyan 'egyszerű közigazgatási nyilatkozatnak a következménye, amelyeknek szabadon való megtétele a demokrácia alapvető vívmányai közé tartozik.' Ebből következően a különböző jogkorlátozásoknak - földbirtokelvétel, telepítés - a Volksbundon, mint elválasztó kritériumon nem szabad túlmenni. Az ezzel összefüggő vagyoni korlátozások az ingóságokat semmiképpen, a házat pedig legfeljebb kényszerű házcsere formájában érinthetné. Mert - mint írja - az 'ingóságok elvételét másnak, mint egész egyszerűen rablásnak, nem lehet minősíteni', ezért 'ha a svábokra nem vagyunk tekintettel, akkor legyünk tekintettel magunkra, és ne felejtsük el azt, hogy a rablott holmival való élés olyan demoralizálást jelent, ami súlyosabb veszteség, mint a rablott holmi gazdasági értéke'. A svábság háborús bűnökkel is vádolható tagjainál is ügyelni kell arra, hogy ellenük se legyen semmiféle külön akció, a telepítési akció részeként bonyolítsák le a velük szembeni eljárást. Rámutatott arra, hogy minden olyan terv, 'amely a svábságot veszi alapul, és azt próbálja definiálni és körülhatárolni, múlhatatlanul valamiféle fajelméletbe fog torkollni, amit el kell kerülni'.[19]

A pártközi értekezleten Erdei elnökölt, aki bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a svábkérdés átfogó rendezését igazából az tette akuttá, hogy 'a határokon magyar népesség került át, akiket el kell helyezni, és az ország túlnépesült agrár vidékeiről a földhöz juttatandó agrár szegény népet földhöz kell juttatni és letelepíteni', valamint 'a fasiszta németek kitelepítése, mint politikai követelmény általánossá és sürgetővé lett a magyar közvéleményben.' Ismertette a kormány által eddig tett intézkedéseket, amelyek közül az összeköltöztetésre, illetve községek kiürítésére tett belügyminiszteri utasításait, valamint a Népgondozó Hivatal szervezésére tett erőfeszítéseket említette. Kiemelte, hogy a Népgondozó Hivatal máris kész a lebonyolítás megkezdésére, erre technikailag is felkészült, csupán az eljárás alapelveinek tisztázására vár. A kérdés megoldásával kapcsolatban hangsúlyozta, hogy sikeres és gyors megoldás csak a svábok kitelepítése lehetne, de ezt a külpolitikai körülményeink - a szomszéd államokban élő magyarság helyzete, a SZEB magatartása -, s a technikai nehézségek, ('hová és hogyan bonyolíthatnánk ezt le') nem teszik lehetségessé. Ezzel szemben tehát egy 'bizonyos mértékben leplezett és részleges' megoldás előtérbe helyezését javasolja. Amely valójában azt jelentené, hogy jogilag a volksbundistákra, az SS kötelékébe belépettekre, a nevüket visszanémetesítőkre és a nemzetellenes cselekményekben elítélhetőkre terjesztenék ki, de a végrehajtást ' ki kellene szélesíteni, hogy a németség legnagyobb része mégis kitelepíthető legyen'. A technikai akadályok azonban itt is fönnállnak. Ezért ezzel szemben olyan megoldást javasol,' melyet a magunk körében a magunk eszközeivel különösebben exponált feltételek nélkül végrehajthatunk.' A javaslat lényege, hogy a földreformmal összefüggő telepítésekkel együtt kellene a svábok kimozdítását, széttelepítését, egy részének internálótáborban való elhelyezését biztosítani. Kitelepítésükre majd később kellene lehetőséget találni.

Gyöngyösi külügyminiszter, aki közvetlenül Erdei után kért szót, az ügy nemzetközi vonatkozásaira hívta fel a figyelmet. Hangsúlyozta, hogy a nagyhatalmak részéről még nincs egységes állásfoglalás atekintetben, hogy a német nemzetiségek sorsának a kérdését külön választják-e a többi kisebbség ügyétől, és ez mennyire tekinthető az adott országok belügyének. Ez természetesen a mi számunkra a szlovákiai magyarság helyzete miatt sem mellékes. Éppen ezért nekünk 'a szövetséges hatalmak álláspontja nem közömbös azért, mert lehetőleg igyekszünk abba a politikai gondolatkörbe beilleszkedni, amelyet ők képviselnek, de nem közömbös a felelősség szempontjából, mert az természetes, hogy ha egyezik a szövetséges nagyhatalmakkal a mi intézkedésünk, az bennünket a felelősség alól nagymértékben mentesít.'

A jelen lévők[20] gyakorlatilag az Erdei által tett javaslatokat tekintették át. A vita egészére jellemző volt az a kettőség és képmutatás, amelyet Bibó az egész kérdés kapcsán leginkább kifogásolt. A pártok képviselői megegyeztek a kitelepítés tényében, és tulajdonképpen abban is - az SZDP kivételével -, hogy ezt lehetőleg úgy kell megvalósítani, hogy a németség minél szélesebb körét érintse. A nagyhatalmi állásfoglalás bizonytalanságait, kész helyzet teremtésével - svábok tömeges internálása, táborokba telepítése - kívánták befolyásolni. Még nem volt megegyezés a pártok között sem a telepítésről magáról, s legfőképpen pedig a módjáról, amikor a kormány felállította a Népgondozó Hivatalt, mégpedig oly módon, hogy az egy nagyobb arányú telepítés lebonyolítására is alkalmas legyen. Ezek a tendenciák egymást erősítették, hisz a kitelepítés tárgyalásakor - mint ahogyan ezt Erdei meg is tette - már lehetett arra hivatkozni, hogy technikai akadálya a kitelepítések elkezdésének nincs. A kitelepítendők körének megállapításakor az igazolási eljárások megkezdése az SZDP javaslatára nyert elfogadást. A politikai vezetők magatartására igen jellemző Gyöngyösi külügyminiszter megfogalmazása, aki a nagyhatalmi állásfoglalástól a saját felelősségének az átháríthatóságát remélte. Ugyanakkor politikai vakságra vall, hogy a csehszlovákia magyarok és a hazai németek kitelepítésének összekapcsolását egyszerűen lehetetlennek tartják. Gyöngyösi információi szerint a nagyhatalmak a kisebbségi kérdést belügynek kívánják tekinteni, és a németekre, mint háborús bűnösökre vonatkozóan külön eljárást engedélyeznek. Tulajdonképpen az egész terv nemzetközi vonatkozásait a Szovjetunióval és a Vorosilovval folytatott tárgyalásokra alapozták. Mert mint Gyöngyösi mondta: 'Ezeket az intenciókat ma csak a Szovjetunió kormánya részéről sikerült lerögzíteni.'[21]-- A tárgyalás végén leszögezték, hogy 'itt nem a magyarországi svábság elintézéséről van szó, hanem a magyarországi hitleristáknak a felelősségre vonásáról', ezért a volt SS-tagok és a német állampolgárságot szerzettek kitelepítését kell kezdeményezni a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál. A német kisebbséget igazolási eljárásnak vetik alá, s azokat akiknek politikai felelőssége, vagy Volksbund-tagsága bizonyítást nyer, összeköltöztetik, illetve kitelepítésre - a SZEB beleegyezésének megszerzéséig - előkészítik. Az így felelősségre nem vonható németeknek az önkéntes kitelepülést fogják felajánlani, vagy az ország különböző vidékeire költöztetik át őket.[22]

A magyar kormány május 26-án szóbeli jegyzékben kéri a Szovjetunió kormányát, hogy járuljon hozzá 200-250 000 fasiszta németnek Magyarországról Németország olyan területeire telepítéséhez, amely szovjet megszállás alatt van. A pártközi értekezletet követő - május 16-i - Gyöngyösi-levéllel ellentétben tehát, amely Erdei belügyminiszter véleménye alapján még 300 000 németet tartott kitelepítendőnek mint volt Volksbund-tagot, a körültekintőbb mérlegelésből adódóan lényegesen csökkent a létszám. Figyelembe véve azonban a háborús veszteségeket, a kiürítési parancs hatására az országot elhagyó németek számát, akkor még ezt az adatot sem tekinthetjük reálisnak.[23]

Az Amerikai Egyesült Államok politikai missziójának vezetője június 12-én nyújtotta át a Csehszlovák Köztársaságból kitelepítendő németek kérdésében kormánya emlékiratát, amelyben kifejezésre juttatják, hogy egy etnikai csoport kollektív megbüntetését nem tartják igazságosnak. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány június 19-i válaszában határozott tiltakozásának ad hangot a szlovákiai magyarság kollektív eljárás alapján való üldözése ellen, ugyanakkor meg kell büntetni azokat, 'akiket háborús bűnök és atrocitások terhelnek. Hasonlóan meg kell büntetni a fasiszta és náci ideológia terjesztőit, továbbá mindazokat, akik ilyen szervezetekben tevékenyen részt vettek.'[24]

Ezek után a belpolitikai egyeztető viták és diplomáciai lépések után 1945. július 1-jén jelent meg a kormány 3820)1945. M.E. sz. rendelete, amely a Népgondozó Hivatal hatáskörének kiterjesztéséről és a hazai németek múltbeli politikai magatartásának felülvizsgálatáról intézkedett. E rendelet szerint azokban a járásokban, ' amelynek községeiben a lakosság számottevő része az elmúlt években hitlerista (volksbundista, fasiszta, nyilas) magatartást tanúsított ... nemzethűségi szempontból való megvizsgálása céljából egy vagy több járási bizottságot kell felállítani'.[25] A bizottságok összetétele: elnök, s a helyi viszonyokat jól ismerő két tag. A feladat háládatlan voltát jelzi, hogy több község egyáltalán nem tudott a bizottságba tagot delegálni, és gyakoriak voltak az állandó személycserék is.

A bizottság a rendelkezések értelmében az eljárás alá vont személyt négy kategóriába sorolhatta, aszerint, hogy Volksbund -vezetőnek, -tagnak, -támogatónak, vagy kivülállónak minősítettte. Az eljárás minden tizenhatodik életévét betöltött személyre kiterjedt, nemre, foglalkozásra, és életkorra való tekintet nélkül. A különböző minősítések különböző szankcókat vontak maguk után. A törvény értelmében a Volksbund-vezetőnek minősített személyek vagyonát a földreform-rendelet értelmében teljes egészében el kellett kobozni, és internálásukról lehetett intézkedni. Minden ingó és ingatlan vagyonukat zár alá vették, az élelmiszer és gazdasági felszerelések kivételével, amit a Népgondozó Hivatalnak kellett rendekezésére bocsátaniuk. Súlyos rendszabályokat alkalmaztak a Volksbund-tagokkal szemben is, akik vagyonjogilag azonos elbírálás alá estek a vezetőkkel, de ezen kívül munkaszolgálatra, illetve másokkal történő összeköltözésre kötelezhették őket. Azok, akikről azt állapította meg a bizottság, hogy ugyan egyik kategóriába sem sorolhatók be, de 'nemzethűségükről és demokratikus érzelmükről' sem tettek tanúságot, azok is kötelezhetők arra, hogy az el- vagy összeköltöztetetteket házaikba befogadják. Bár a törvény kimondta, hogy a 'bizottság a helyi körülmények figyelembevételével, a vizsgálat alá vont személy egész magatartásának, egyéni helyzetének és az összes rendelkezésre álló adatoknak tüzetes és lelkiismeretes mérlegelése alapján' hozza meg ítéleteit - a körülmények miatt ezt sem betartani, sem betartatni nem lehetett. A rendelet pozitívuma, hogy megpróbálta árnyaltan, jogi keretek közé szorítva megítélni a németek háború alatti magatartását.

A potsdami határozatok nyilvánosságra kerülését követően a pártok májusban kialakított törékeny konszenzusa szertefoszlani látszott. Az NPP a megváltozott nemzetközi körülmények hatására, a hatályos törvények alapján ugyan, de radikálisabb megoldást követelt a svábokkal szemben. Hasonló álláspontot képviselt a Kommunista Párt is. Az SZDP továbbra is hangsúlyozta az átgondolt döntések szükségességét, míg a Kisgazdapárt korábbi aktivitásával ellentétben - már inkább fékezte a probléma bármifajta megoldását.[26]

A SZEB vezetője, Szviridov altábornagy egy héttel a potsdami értekezlet után továbbította Dálnoki Miklós Bélának, az Ideiglenes Nemzeti Kormány elnökének azt a moszkvai utasítást, amely 400 000-450 000 német kitelepítésére szólította föl a kormányt. A miniszterelnök a megkeresésről augusztus 10-én értesítette a koalíciós pártokat, augusztus 13-ra pedig rendkívüli és kibővített minisztertanácsot hívott össze. Szviridov 3-4 napon belül egy tervezetet kért, amelynek tartalmaznia kellett, hogy mely területekről, hány személy kitelepítése lehetséges, hogyan oldható meg koncentrálásuk, és ehhez hány tábor felállítása szükséges. 'Az altábornagy úr - hangsúlyozta Miklós Béla - ...kívánatosnak tartja a magyar közvélemmény alapos előkészítését a kitelepítéssel kapcsolatban, nehogy félre-értsék, vagy elégedetlenség keletkezzék a lakosság körében. Kifejezte továbbá, hogy magától értetődően a kormány saját hatáskörében dönti el a sváb lakosság közül kiket tekint kitelepítendőnek. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság segítségére lesz a magyar kormánynak a felmerülő esetleges nehézségekkel kapcsolatban, mert az a felfogása, hogy a telepítés az egész magyar nemzet érdekében áll, és a magyar demokrácia fejlődésének ügyét, segíti elő.'[27] A belügyminisztérium álláspontját a kérdéssel kapcsolatban Kiss Roland államtitkár ismertette. Az előterjesztés az eddigi eredmények számbavételekor megállapította, hogy a nemzethűségi igazolások október 1-jére a 'hazai német nemzetiségű népcsoportok felszámolását' eredményezik. Szám szerint mintegy '100 000 személy kerülne így internálásra, ugyanennyi munkaszolgálatra és kb. 50 000 főre becsülhető az áttelepítésre kerülők csoportja.' A 200 000 politikailag megbélyegzett német nemzetiségű lakost is előkészítik a kitelepítésre.[28] Erdei értékelése szerint a magyar kormány ezen eljárása méltányos, politikailag korrekt és hosszadalmas. A potsdami határozatok azonban lehetőséget adnak számunkra, 'hogy Magyarország teljesebben és gyorsabban megszabaduljon attól a nemzetiségtől, amelynek nagy része van abban, hogy az ország mai állapotába jutott.'[29] A megadott létszám gyakorlatilag az 1941. évi népszámlálás során magukat német anyanyelvűnek vallók teljes körét jelentette, ezért Erdei is indokoltnak tartott bizonyos kivételezési lehetőséget.[30] Az előterjesztő a 'német anyanyelvűek alapulvételével és a kivételek leszámításával, valamint a nem magyar állampolgárságú német nemzetiségűek hozzáadásával kb. 400 000 német nemzetiségű személy' kitelepítésével számolt.

Előkészítésére a kitelepítendők lakóhelyükhöz közeli, vasút melletti táborokba gyűjtését javasolta, ahonnan a szállítás technikailag később könnyen megoldható. Az érintetteknek személyenként 60 kg poggyász elvitelét engedélyezné. Az előkészületek - a belügyminisztérium szerint - szeptember 1-jére befejezhetők, s utána a kitelepítések azonnal megkezdhetők.[31] Gyöngyösi János külügyminiszter hozzászólásában - az előterjesztővel szemben - arra figyelmeztetett, hogy a hazai németség nemzetiségi hovatartozás szerinti megbüntetése, valamint a kollektív büntetés elfogadása a faji alapon álló hitlerizmus elveivel egyezne, s precedenst teremthetne a szomszéd államokban lakó magyar kisebbségekkel szemben. Hangsúlyozta továbbá, hogy az 1941-es népszámlálás adatai semmiféleképpen nem vehetők alapul, hiszen a magukat német anyanyelvűnek vallók között számos zsidó volt, míg a német anyanyelvet, de a magyar nemzetiség vállalása az akkori viszonyok között komoly kockázatot jelentett, így a népszámláláson tanúsított magatartásuk a magyarság melletti kiállásnak értékelhető.[32]

A kormány kommunista miniszterei és a párt részéről jelen lévő Rákosi Mátyás, valamint az NPP-t képviselő Kovács Imre a teljes kitelepítést, míg a vita többi résztvevője más-más okokból, de a létszám csökkentését szorgalmazta. Végül a minisztertanács a hazai német nemzetiség kitelepítésének szükségessége mellett foglalt állást, mégpedig 'a magyarság akaratából.'[33] Az ily módon kitelepíthetők - mintegy 303 000 német nemzetiségű - létszáma még mindig nem érte el a Moszkva által megállapítottat. Ezt Erdei a nemzetiség fogalmának újraértelmezésével oldotta fel, eszerint ' a községekben az a lakosság telepítendő ki, amely német nemzetiségűnek, városban pedig, amely német anyanyelvűnek tartja magát'. A minisztertanács a javaslatot elfogadta.[34] A minisztertanács döntését nem hozták nyilvánosságra, de annak természetére a megindult sajtóhadjáratból következtetni lehetett. A Magyar Kommunista Párt titkársága augusztus 21-i ülésén hozott határozatot a Szabad Népnek a svábok kitelepítésével kapcsolatos kampányáról. Ezzel együtt megbízták Rákosi Mátyást, hogy a kitelepítések ügyét előbb beszélje meg Vorosilov marsallal, utána pedig Erdei belügyminiszterrel.[35]

A minisztertanács határozata nem az egyéni felelősség elvén alapult. A kitelepítést a német nemzetiséget vállalók körére terjesztették ki, függetlenül az egyéni bűnöktől. Ezzel összhangban készült az a kimutatás is, amelyet Vorosilov marsall október 13-án a Magyarországról kitelepíthető németek számáról, kor, nem, foglalkozás szerinti megoszlásáról s vagyoni helyzetéről kért. A kitelepítésre kerülők között több mint 60 000 12 éven aluli gyermeket jelölt meg, akiknek életkoruk miatt semmiféle politikai szerepük az elmúlt évek eseményeiben nem lehetett. Jelentős a 60 éven felüliek aránya is: 37 091 fő. Az eltartottak a kitelepítendők több mint felét jelentették: 172 868 személyt.[36] A magyar kormány válasza azt tükrözi, hogy formálisan is elállt az egyéni bűnök büntetéseként végrehajtandó kitelepítéstől. Lemondott arról, hogy személyes eljárások keretében határozzák meg a kitelepítendők körét. Minden olyan bűnösség- büntetés-meghatározás, amely nem a személyes felelősséget tartja az eljárás alapjának, kollektivitást tükröz. S a nemzetiség vállalása csak a kollektív bűnösség elfogadása révén válhat bármiféle jogkorlátozásnak, jogfosztásnak az alapjául. Ebből a szempontból mellékes, hogy ez a határozat a magyarországi német kisebbség milyen körét érintette. Az elv elfogadását követően már csak a körülmények és a végrehajtás függvénye, hogy milyen körre terjesztik ki valójában az eljárást. A valódi folyamatokat sem a kollektivitás elutasítása, sem a jogszerűség betartásának hangoztatása nem tudta elfedni...

Nem számolt a realitásokkal a belügyminiszter azon terve sem, amely a kitelepítések előkészítését ősz elejére prognosztizálta. A következő hetekben ugyanis ezen a téren gyakorlati előrehaladás nem mutatkozott. A pártok figyelmét az őszi választási csatározások kötötték le.

A kormánynak a német nemzetiségűek kiutasítását elhatározó döntése nem érintette a járási nemzethűséget igazoló bizottságok tevékenységét. A német nemzetiségű személyek háború alatti magatartásáról a bizottságok által kiadott minősítések alapján különböző - vagyonelkobzás, összeköltöztetés - szankciókat lehetett alkalmazni. Az általuk ezekben a hónapokban végzett munkát az elkobzott föld- és házingatlanokban mérték. Annál is inkább, mert a földreform nyomán igénybe vehető ingatlanok elégtelennek bizonyultak a tiszántuli és szomszéd országbeli nagy számú telepesnek az ellátásához.

Az eredeti elképzelések szerint ezeknek a bizottságoknak a besorolását vették volna alapul egy korlátozott áttelepítési akciónál is. A nyáron megindult igazolási eljárások azonban meglehetősen lassan haladtak. A 68 járási bizottság 1945. novenber 10-ig 96 községben fejezte be működését, amely 69 520 személyre terjedt ki, akiket az alábbiak szerint minősítettek: [37]

Volksbund-vezetők, SS-katonák (3820/1945. M. E. 4.§ 1.p.)	6 952	10%
Volksbund-tag, Hitlerjugend (4.§ 2.p)	19 465	28%
Volksbund-támogató (4.§ 3.p.)	22 246	32%
Sem vezető, sem tag, sem támogató ( 4.§ 4.p.)	20 857	30%

 

Vorosilov marsall november 30-án küldte meg a magyar miniszterelnöknek a Tanács által elfogadott elvi tervezetet. Ennek értelmében az egyes országokból a következő nagyságrendű telepítések hajthatók végre:[38]

 

	Amerikai zónába	Angol zónába	Francia zónába	Szovjet zónába
Ausztria	-	-	150 000	-
Csehszlovákia	1 750 000	-	-	750 000
Lengyelország	-	1 500 000	-	2 000 000
Magyarország	500 000	-	-	-

 

'Ezen elvi tervezet elfogadása után lehetségesnek látszik, hogy haladéktalanul megkezdődjék a német kitelepítettek befogadása a fenti államokból'. A téli hónapokban 5-10%, míg tavasztól 15-20% a havonta kitelepíthetők számaránya. Természetesen az időjárás és a szállítási lehetőségek függvényében változhat a telepítések üteme, csakúgy mint 'ha pontosabb adatokat kapunk a kitelepítendő lakosság számáról'.

A Németországi Szövetséges Tanács november 20-i ülésén tehát bizonyos területeken a potsdami határozatokat pontosította, értelmezte. Ennek ellenére nem tartalmazott határozott állásfoglalást a németek kollektív felelősségre vonásával kapcsolatban, hisz a nagyhatalmak most sem fogalmaztak egyértelműen a németek megítélésének kérdésében. A deklaratív jelleg mellett a megfogalmazás - úgymint elvi tervezet, a számadatok esetleges pontatlanságára való utalás - azt érzékelteti, hogy a probléma kezelésében továbbra is szabad kezet enged az érintett országok kormányainak. Ugyanakkor a nagyhatalmak azt is érzékeltették, hogy a fenti eljárás erkölcsi felelősségének terhétől ők is szabadulni szeretnének.

A magyar külügyminisztérium december első napján a Szovjetunióhoz küldött jegyzékében ismételten leszögezte, hogy Magyarországról a 'főhatalmak által elfogadott elvek szerint ' csak alig több mint 200 000 német nemzetiségű személy telepíthető ki. Ismételten hangsúlyozta a kollektív bűnösség elutasítását .[39]

A SZEB 1945. december 10-i ülésén vitatta meg a svábok kitelepítésével kapcsolatos gyakorlati tennivalókat. Az amerikai képviselet elnöke, Key vezérőrnagy azokat a feltételeket ismertette, amelyeket a Berlinben lévő amerikai hatóságok támasztanak a kitelepítést végrehajtó országokkal szemben. E szerint csak az amerikai hatóságok felhatalmazása alapján, a vonat indulás-érkezés időpontjának, az utazók számának, valamint név, kor, nem, nemzetiség, lakhely feltüntetésével, csak egészséges emberek telepítése kezdődhet el. Szállításkor a megállapodás az építési, szállítási, közhasznú munkások és családjaik előnyben részesítését kérte.[40]

A magyar kormány december 22-i ülésének napirendjén a kitelepítések konkrét előkészületei, valamint az azt szabályozó rendeletek szerepeltek.[41]

A belügyminiszter expozéjában a svábok kitelepítésének végrehajtását a magyarság történelmi feladatának és egy nemzetközi szerződés kötelezettségének nevezte. A tervezet szerint teljes vagyonelkobzás mellett Magyarországról a német anyanyelvűek és a német nemzetiségűek is kitelepítendők. Némi kivételezésre a vegyesházasságokban élők és az ellenállási mozgalomban aktívan résztvevők számíthattak.

A rendelettervezet ismertetését követően heves vita bontakozott ki annak jogi, erkölcsi, gyakorlati következményeiről. Többen a tárgyalás elhalasztását kérték a megfelelő információk hiányára hivatkozva. A vitáról készült jegyzőkönyv tanúsága szerint éles ellentétek, szemléletbeli különbségek fogalmazódtak meg a résztvevők között.

Gyöngyösi János külügyminiszter ismét hevesen támadta a kollektivitáson alapuló telepítési tervezetet. Hangsúlyozta, Magyarország nemzetközi megítélése szempontjából rendkívül káros lenne egy ilyen rendelet elfogadása. Annál is inkább, mert az összeegyeztethetetlen egy demokratikus ország törvénykezésével. Gyöngyösi elismerte, hogy a magyar kormány maga kérte a kitelepítés lehetőségét, de az csak a svábság magyarellenes rétegére vonatkozott. A tárca adottságaiból következően valószínűleg ő már hosszú hónapok óta pontosan érzékelte azokat a külpolitikai körülményeket, amelyeket minisztertársai vagy nem tudtak, vagy nem akartak figyelembe venni. A szlovákia magyarság ügyében a kollektivitás elvetését és a hazai svábokkal szemben annak alkalmazását nem lehetett különválasztani. Éppen ezekben a napokban érte újabb kudarc, hiszen december 3-6. közötti prágai tárgyalásai megint csak nem vezettek eredményre. Így aggályos volt azoknak a békecéloknak a képviselete is, amely a szomszéd országok területén élő magyarság kisebbségi jogait, az etnikai határok figyelembevételét kérte a nagyhatalmaktól. Rámutatott arra, hogy - értelmezése szerint - nincs egyértelmű utasítása a magyar kormánynak a németek kitelepítésére. Figyelembe veendőnek tartotta, hogy az Amerikai Egyesült Államok eddigi megnyilatkozásaiban kifejezetten elzárkózott a németek kollektív felelősségrevonása elől. Ezért a Szövetséges Ellenőrző Bizottság írásos és konkrét - a kitelepítendők körének meghatározásával - utasítását a telepítés elhatározásához elengedhetetlennek tartja.

A vitában tulajdonképpen két álláspont ütközött. A párton kívüli, a szociáldemokrata és a kisgazda miniszterek továbbra is csak lehetőségként értelmezték a nagyhatalmi állásfoglalást és nem utasításként. A kitelepítés tényét magát elfogadták, de a kitelepítendők körét mindenképpen egyéni felelősségre vonás keretében kívánták meghatározni. Ehhez kapcsolódóan elfogadhatatlannak tartották a rendelet azon paragrafusát, amely a kivételezettek számát előre rögzíti, és azt 10%-ban adja meg. Osztották a külügyminiszter külpolitikai aggodalmait, ezért írásos és egyértelmű SZEB- utasítás mellett voksoltak. Ezt a kormány saját védelme és morális okok miatt is szükségesnek tartották. A kollektív kitelepítést elfogadók a külpolitikai veszélyek hangoztatását túlzottnak vélték, a nagyhatalmi állásfoglalást határozott utasításként értelmezték. Rákosi Mátyás a következőkkel érvelt: ' A németek kitelepítését nem mi találtuk ki. Ennél fogva mi most azon az úton vagyunk, hogy a demokratikus nagyhatalmak és a demokratikus közvélemény határozatát elutasítsuk, óriási tapasztalatlanságot mutatva külpolitikai vonalon, ha a magyarság megtagadná a német nép kollektív felelősségrevonását. A határozatot úgy kell végrehajtani, ahogy az a magyar nép érdekeit legjobban szolgálja'.

A vitában a külpolitikai vonatkozások kerültek előtérbe, de Antall József újjáépítési miniszter azt is hangsúlyozta, hogy 'nemzetpolitikai szempontból nem kétséges, hogy Magyarországnak érdeke, minél nagyobb számban hagyják el a németek az országot. Soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a németektől. ... Ma még egy csomó igényjogosultnak nem tudunk földet adni.'

A minisztertanács végül is túlnyomó többséggel névszerinti szavazáson elfogadta a kollektív bűnösség elvén alapuló rendeletet.[42]

Ezekben a napokban több neves szakember is tiltakozott a kormánynál a készülő rendelet elvi, jogi, erkölcsi buktatói miatt.

Bibó István, a rendelet kidolgozásakor a belügyminisztérium közigazgatási osztályának volt a vezetője, s így súlyos vétséget követett el, amikor az azzal kapcsolatos álláspontját a minisztertanács több tagjának is megküldte. Bibó ismét hangsúlyozta a jogi buktatókat, a rendelettervezet túlzott egyszerűségét, a gyakorlati végrehajtás veszélyeit, az eljárás precedens értékét, és annak az 1944-es zsidódeportálásokra emlékeztető momentumait.[43]

Élesen bírálta a tervezetet Keszthelyi Nándor, a belügyminisztérium nemzetközi osztályának a vezetője is. 'Lehetetlen a magukat német anyanyelvűeknek vallóknak a kitelepítésbe való belefoglalása (1§). Lehetetlen, hogy ... a mentesítés kérdésében kiküldött bizottság jogorvoslat nélkül, végérvényesen határozzon (3§). ... Feltétlenül elvetendő a 3§ 2. bekezdése, amely a mentesítendők arányát községenként 10%-ban maximálja. Minden ilyen megkötés képtelenség.' Kifogásolta a 4§-t is, amely nem rendelkezett az ingatlanokra vonatkozó zárlat telekkönyvi keresztülviteléről, a leltározás pontos szabályozásáról. Elfogadhatatlannak tartotta továbbá azt a paragrafust, amely értelmében a mentességről szóló jegyzéket a többi jegyzékkel egyidejűleg kellene elkészíteni, s nem rendelkezik a mentességet utólag elnyerők esetében a kitelepítendők jegyzékéről való törlésről.[44]

Kertész István a külügyminisztérium békeelőkészítő osztályának vezetője még élesebben fogalmazott: 'A magyarországi német lakosságnak Németországba való kitelepítéséről készült rendelettervezet magyar szempontból a legmesszebbmenő aggodalomra ad okot.' - írta. Hivatkozott a kormány december elsejei, az angol, amerikai és szovjet kormányok budapesti képviselőinek átadott jegyzékére, amelyben leszögezték, hogy 'meggyőződésével ellenkeznék magyar állampolgárok etnikai származási ok miatti kitelepítése. Úgy azt, mint a kollektív büntetésnek mindenféle faját helyteleníti. (...)

Eltekintve az ily módon ... határozottan leszögezett és elv feladás nélkül nehezen megváltoztatható álláspontuktól, a rendelet egész konstrukciója és szelleme hű másolata a zsidóellenes magyarországi rendeleteknek. Valószínű, hogy a végrehajtása sem lehetne más.

Nemzeti szempontból azonban a legnagyobb veszélyt az rejti magában, hogy a rendelet mintául és precedensül szolgálhat a szomszéd államokban élő magyarság elleni eljárásra. Ez a veszély ma csak Csehszlovákiában immanens, de holnap fenyegethet Jugoszlávia és Románia felől is. Erkölcsi alapunk sem lenne többé a védekezésre, minthogy a rendelettel magunk teremtenénk precedenst a tisztán nemzetiségi és anyanyelvi kritériumok alapján történő telepítésre. (...)

Az anyanyelv már csak azért sem lehet kritériuma a kitelepítésnek, mert a német anyanyelvűek között, kiváltképpen városokban, számos más nemzetiségűek, így különösen zsidók is vannak.

Eltekintve a rendeletnek most nem részletezendő jogászi fogyatékosságaitól (pl. nincs jogorvoslat a mentesítés kérdésében a helyi bizottságok által hozott határozat ellen; magyar anyanyelvű magyar állampolgárok is kitelepítendők volnának, ha az SS-nek vagy a Volksbundnak tagjai voltak; lehetetlen a községenkénti 10%-os megkötése a mentesítendők arányának; a kitelepítendők vagyonának zárlatát szabályozó 4§ egészen pongyola és hiányos) majdnem biztosra vehető, hogy a közlekedési eszközök, továbbá az élelmiszer és fűtőanyag hiánya miatt a kitelepítés nem volna olyan humánus módon eszközölhető, ahogyan ezt a potsdami határozatok előírják. Az ilyen eljárásnak az ódiuma természetszerűleg kizárólag a magyar kormányra hárulna. Nem volna többé erkölcsi jogosultságunk sem tiltakozni a világ közvéleménye előtt a csehszlovákia kiutasítások miatt.

Fenti szempontokra tekintettel, a rendelet 1§-a a következőképpen szólna: Németországba kitelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálás, népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát és önkéntes jelentkezés alapján tagja volt

a.) Voksbundnak vagy

b.) valamely német fegyveres alakulatnak

c.) a hitlerista eszméket magáénak valló bármely pártnak vagy egyesületnek, vagy

d.) a hitlerista szervezeteket bármi módon támogatta. Feltétlenül kitelepítendő az is, aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta.'[45]

Közvetlenül érintette a kitelepítési rendelet a Központi Statisztikai Hivatal törvényes tevékenységét is. Az előzmények ismeretében azonban nem meglepő, hogy az intézmény vezetőinek véleményét a törvénytervezettel kapcsolatban a kormány nem kérte ki. Ezért a törvény megjelenését követően Elekes Dezső, a Központi Statisztikai Hivatal vezetője kéretlenül fogalmazta meg az azzal kapcsolatos szakmai, jogi, morális aggályait.

Az 1929. XIX.tc., amely az adatszolgáltatás rendjét meghatározza - írja Elekes Dezső -, az egyéni adatoknak hivatalok, hatóságok részére történő kiszolgáltatását nem engedélyezi. Ezzel szemben az 'ország felszabadítását közvetlenül követő hónapokban különböző helyi hatóságok' tömegesen fordultak a Központi Statisztikai Hivatalhoz, hogy készítsen névjegyzékeket az 1941-es népszámlálás alapján a német nemzetiségű, illetve anyanyelvű lakosokról. A Statisztikai Hivatal kezdetben elzárkózott a kérések teljesítése elől. Eljárását a belügyminisztériumtól kért törvényértelmezési kontroll is megerősítette.

A tavasz folyamán azonban a miniszterelnökség utasította a Hivatalt, hogy a bizalmasság hangoztatásával, de a politikai rendőrség számára adja ki a kért adatokat. Ezt az intézmény teljesítette is, de erről minden esetben jelentést tett a miniszterelnöknek. A különböző hatóságok - nemzeti bizottságok, földigénylő bizottságok, községi elöljáróságok, a politikai rendőrség, vagy a Népgondozó Hivatal - részéről növekvő nyomás késztette arra a Központi Statisztikai Hivatalt, hogy szeptemberben szakértői értekezlet összehívását kezdeményezze. Az 1945 október 24-én a miniszterelnökségen megtartott értekezlet, amelyen a belügy-, igazságügyminisztérium, a miniszterelnökség és a Központi Statisztikai Hivatal munkatársai vettek részt, a következő megállapodásra jutott: ' A törvény rendelkezéseitől eltérően a német nemzetiségűek névjegyzéke kiadható, de csak olyan hatóságoknak, melyeknél nem forog fenn a visszaélés, rosszhiszemű vagy téves felhasználás (egyéni érdek, egyoldalú pártszempontok stb. érvényesítése), vagy éppen a Hivatalra történő hivatkozással a publikálás veszélye'. Ezért úgy döntöttek, hogy névjegyzékeket helyi hatóságoknak nem lehet kiadni. A belügyminisztériumnak azonban jogában állt a névjegyzékek kiadhatóságát engedélyezni. Ezzel ő maga élt elsőként, amikor is a német nemzetiségűek névjegyzékének összeállítását kérte, arra való hivatkozással, hogy a járási igazoló bizottságoknak a kétes esetekben valamilyen támpont álljon a rendelkezésére. Mint ahogyan azonban Elekes Dezső hangsúlyozta, az általuk összeállított névjegyzékeket a végrehajtás egyedüli okmányszerű bizonyítékaként kezelni több szempontból is elfogadhatatlan.

Az előzmények ismertetésénél leszögezte, a magyar kormányt a terjeszkedő német birodalmi propaganda késztette arra, hogy a nemzetiség és anyanyelv szerinti bevallást, ellentétben a korábbiakkal, külön válassza. Teleki törekvése - 'nem akarunk papír magyarokat' - arra irányult, hogy a magyar kormánynak mindenképpen tisztán kell látnia nemzetiségi kérdésekben, még akkor is, ha az eredmény minden részletében nem lenne kedvező a magyarságra nézve. ' Ezért a népszámlálást előkészítő staisztikai kiküldöttek a számláló biztosokat a 'kendőzetlen igazság kutatására' biztatták, a lakosságot pedig avval, hogy a 'bármilyen nemzetiségnek, vagy anyanyelvnek az adatszolgáltatók által történő teljesen szabad bejegyzése utóbb semmiféle politikai vagy egyéb hátránnyal nem fog járni.' Most ezeknek az adatlapoknak a kitelepítésnél történő felhasználása a bizalom általános megrendülésével fog járni, ami a jővőbeni statisztikai felvételek valóságosságát veszélyezteti.

 A szakmai, jogi érveken túl számos gyakorlati körülmény is az adatlapok fölhasználása ellen szólt. A számlálólap-anyag az ostrom alatt jelentékeny károkat szenvedett, azok egy része elégett, egy része pedig megsérült. Így az adatbázis hiányosságai és keveredései miatt az eseteknek talán egy nem nagy, de számszerűleg meg sem becsülhető arányában azokat amúgy sem lehetett fölhasználni. Meglehetősen sok esetben fordult elő - bár mindenkinek az aláírásával kellett hitelesítenie a számlálólapot -, hogy az egyén távollétében annak családtagja tette meg a nyilatkozatot, s ilyenkor esetleg az anyanyelvi vagy nemzetiségi bejegyzés nem egyezett meg a távollévő szándékával. Ezen túl az erőszakos német propaganda is éreztette hatását, amely a gyakorlatban többször visszaélésekre vezetett. Erről a helyszínre kiküldött szakértők jelentéseiben bőséggel találhatunk példákat.

'A hivatalos statisztikai szolgálatot érintő célkitűzésekkel és alapelvekkel alig áthidalható ellentmondást jelent, hogy egyes esetekben nem nemzetellenes, hanem nemzethű német anyanyelvű állampolgárok jóhiszemű, és az akkori kormány által kívánt őszinte adatvallomását, most a kormányzat azok ellen fordítja vissza, akiket a népszámlálás idején a jövőbeni bántatlanság felől a Központi Statisztikai Hivatal miniszterelnöki utasításra, de a statisztikai adatgyűjtések lényegének megfelelően is, minden erővel biztosítani igyekezett.' - zárta sorait Elekes Dezső. A különböző szakmai bírálatokat, véleményeket azonban mind a kormány, mind az egyes minisztériumok figyelmen kívül hagyták. De ez az előzmények ismeretében egyáltalán nem meglepő.

A december 22-i minisztertanácsot követően éles vita bontakozott ki a Szociáldemokrata Párton belül is. Szalai Sándor a párt Külpolitikai és Nemzetiségügyi Osztályának vezetője megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy a karácsony előtti utolsó minisztertanácson nemcsak tárgyalták, de el is fogadták a kollektív bűnösség elvén alapuló kitelepítési rendeletet. Különösen nehezményezte, hogy szociáldemokrata minisztertársai Osztálya véleményét a rendelettervezettel kapcsolatban nem kérték ki. Egészében az egész eljárást elfogadhatatlannak, a szociáldemokrácia alapelveivel összeegyeztethetetlennek ítélte. Véleménye szerint mindazok az érvek amelyeket a kormány a maga mentségeként hangoztat, csupán a felelősség áthárítását célozzák. A potsdami határozat - mint írja - kötelezően nem írja elő, milyen módszerekkel történjék a németséghez tartozás megállapítása. Mélyen sérti továbbá saját külpolitikai érdekeinket, és 'teljesen megingatja az egész szomszéd államokkal szemben folytatott nemzetiségi politikánk alapjait.'[46]

De hiányoznak a gyakorlati lebonyolításnak nemcsak a technikai, az emberi feltételei is, ami 'a rablásnak, fosztagatásnak és zsarolásnak újonnan feléledő példátlanul zűrzavaros' korszakát fogja eredményezni. Véleménye szerint nem menthető politikus társainak eljárása sem, mert - mint megjegyzi - a rendelet elfogadását az ő ellenzésük ugyan nem befolyásolhatta, tiltakozásuk révén viszont legalább a párt morális magatártása kifejeződhetett volna. Mert, ha 'valami megkülönböztetett bennünket a KP-tól, akkor az éppen az, hogy politikai elveinket aktuális politikai taktikai szükségletek miatt nem adjuk fel.'[47]

Elengedhetetlennek tartja, hogy a párt lépéseket tegyen a rendelet utólagos korrekciója érdekében. Mint javasolja, Rónai Sándor és Szakasits Árpád távollétére való hivatkozással a rendelet újratárgyalását kellene kérni. Ismereteink szerint ennek kezdeményezésére nem került sor. A német nemzetiség megítélésében - mint ahogyan azt Szalai Sándor föllépése jelzi - a Szociáldemokrata Párton belül is éles ellentétek voltak. Többek között - véleményünk szerint - ezzel magyarázható, hogy a párt, bár többször tett kísérletett arra, hogy a németek kollektív bűnösségen alapuló kitelepítését fékezze, valójában ezek az akciói eredménytelenek maradtak. A párton belüli, e kérdésben meglévő megosztottság ugyanis nem tette lehetővé az egységes, és határozott föllépést.

Nem maradt azonnali hatás nélkül a rendelet külpolitikai vonatkozásban sem. Az Amerikai Egyesült Államok magyarországi missziójának válaszjegyzéke, amit a magyar külügyminisztérium december 15-i érdeklődése előzött meg, 1946. január 2-án érkezett meg. A jegyzék leszögezi, hogy 'az USA kormányának nézete szerint a Németországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945. november 20-án megállapított irányvonala nem tekinthető a magyar kormánnyal szemben támasztott oly követelésnek, hogy Magyarországról az ott lévő összes német vagy pontosan 500 000 német telepíttessék ki. Ellenkezőleg, ennek a számanak a magyar kormány kezdeményezésére történő leszállítása kedvezőbb fogadtatásban részesülne .... minthogy csökkenne a kiterjedt népmozgalmakkal kapcsolatos emberi szenvedés és gazdasági bomlás.'[48]

Ugyancsak hasonló véleményt tolmácsolt pártja főtitkárságának amerikai diplomatákkal folytatott megbeszélését követően Szalai Sándor is. Az amerikai álláspont szerint - hangsúlyozza - egyetlen nagyhatalmi állásfoglalás sem tartalmazott kötelező előírást a magyar kormány számára, a számadatok pedig csupán a felső határt jelölték. Utalt arra is, hogy Gyöngyösi külügyminiszter december eleji prágai tárgyalásainak kudarca - amikor a kitelepítendő magyarsággal együtt területeket is kért -, valamint a SZEB és a Kommunista Párt december közepi, a németek teljes kitelepítését követelő erőteljes föllépése között összefüggés van. A szlovákiai magyarok kitelepítésének kérdésében a Szovjetunió beleegyezését és támogatását élvező cseh diplomácia közvetlen érdeke volt a magyarországi németek teljes kitelepítése. Éppen ezért javasolja, kezdeményezzenek koaliciós tárgyalásokat, 'itt ama pontok egyike, hol nekünk kell irányt szabnunk a Kommunista Pártnak, és nem fordítva, mert a Kommunista Párt - ha nem is tudatosan - nem a magyarság világos érdekeit képviseli, hanem egy világpolitikai játszmába vitt bele bennünket.'[49]

A magyar történettudomány hosszú ideig azt a véleményt képviselte, hogy a magyarországi németek II. világháború utáni kollektív kitelepítését a magyar kormány mindenekelőtt a nagyhatalmak kötelező érvényű előírása miatt rendelte el, illetve hajtotta végre.

A hazai németség jogkorlátozását, jogfosztását, az egyes törvények kapcsán kibontakozott politikai vitákat, valamint a társadalom különböző rétegeinek véleményét nyomon követve azonban megállapítható, hogy a magyar politikai pártok és a kormány kevésbé volt megosztott ebben a kérdésben, mint a magyar társadalom.

Kétségtelenül, a magyar társadalomnak is voltak olyan csoportjai, melyek elfogadhatónak tartották a nemzetiségi problémák kitelepítéssel történő megoldását. Ugyanakkor emellett létezett a közigazgatás tiszviselőinek, a helyi társadalom széles rétegeinek az a törekvése, amely a központi rendelkezések és az azokat végrehajtó szervek igazságtalanságait fékezni igyekezett. Az elhurcoltak érdekében 1945 tavaszán föllépők, a kitelepítések során a törvénytelenségek ellen tiltakozók, a rendeletek hiányosságait föltáró közigazgatási alkalmazottak a társadalom jelentős csoportjainak véleményét képviselték. Föllépéseik során sokszor ők maguk is egzisztenciális fenyegetettségben éltek, s ezt vállalva tették amit tettek.[50]

A pártok és a kormány döntéseit a hazai német lakossággal kapcsolatban elsősorban azok a politikai törekvések, és külpolitikai kényszerek - a földosztás kapcsán a belső telepítések, bukovinai székelyek, szlovákia magyarok letelepítése - motiválták, amelyet a jogfosztásuk, kitelepítésük révén el akartak érni. Így az állampolgári jogok korlátozásánál - egyesülési, gyülekezési, választói - sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak a vagyoni korlátozások.

Kétségtelen, hogy a kormány cselekvési szabadságát, szuverenitását, és döntéseit a SZEB jelenléte, illetve jogköre erőteljesen befolyásolta. Ugyanakkor a törvényelőkészítő viták azt is tükrözik, hogy épp a fent említettek miatt a magyar politikai erők jelentős hányada a kitelepítést nemcsak elfogadta, de szorgalmazta is. Ezért kezdeményezte májusi jegyzékében a magyar kormány maga a kitelepítéseket. A kitelepítendők körét pedig igyekezett mindig is oly módon meghatározni, hogy a keret a 'körülmények' szerint tágítható legyen. Kifelé - elsősorba a szomszédos országokban élő magyarság miatt - a kollektív bűnösség elvének határozott és egyértelmű elutasítását képviselte, ugyanakkor folyamatosan napirenden tartotta és lebegtette ezt a problémát. A belpolitikai feszültségeket pedig a kisebbség rovására oldotta meg.

A magyar kormány felelős azért, mert saját hatáskörében sem járt el a hazai német kisebbséggel szemben egyértelműen. A tényleges lépések és a verbális, deklaratív politizálás között jelentős különbségek mutatkoztak. Nem tett semmit a felelősség megállapítása és annak kifelé történő megjelenítéséért. Nem tette nyilvánvalóvá sem a magyar társadalom, sem a nemzetközi közvélemény számára, hogy mi az, amit saját elhatározásából, és mi az, amit a SZEB nyomására tesz. Pedig ezt nemcsak saját erkölcsi védelme, de a szomszéd országok magyarságának helyzete is így kívánta volna.

 Elháríthatatlan a felelőssége a végrehajtás során történtekért. Az egyébként is jogi hézagokkal, sebtében meghozott törvények már maguk is számtalan visszaélésre adtak alkalmat, amit a végrehajtás ellenőrizetlensége tovább súlyosbított.