Földreform és belső migráció[1]

 

A háború időszakára minden progresszív hazai politikai erő egyetértett abban, hogy az agrárstruktúra megváltoztatása immár halaszhatatlan történelmi feladat. A félfeudális nagybirtok fennmaradása, a parasztság jelentős mérvű polarizáltsága miatt jelentkező szociális problémák, de a mezőgazdaság üzemi, termelési és piaci nehézségei is jelezték az elkerülhetetlen változtatást. A termelés beindítása, valamint az agrárnépesség részéről megnyilvánuló határozott és türelmetlen igény a mezőgazdasági tulajdonviszonyok mielőbbi gyökeres átalakítását kívánta. A Dunántúlon még folytak a harcok, amikor az Ideiglenes Nemzeti Kormány március 17-én elfogadta a 600/1945. M.E. sz. rendeletet, amely a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról intézkedett.[2]

A rendelet értelmében teljes egészében elkobzandó a háborús bűnösök, a nyilas és más nemzetiszocialista vezetők és a Volksbund-tagok földje. Megváltás ellenében igénybe kell venni a 100 holdon felüli úri és a 200 hold feletti paraszti birtokokat. Az 1000 holdnál nagyobb birtokok teljes egészében kisajátítandók. Kimondta a rendelet továbbá, hogy a gazdasági cselédek és a mezőgazdasági munkások mellett birtokuk kiegészítésére a szegényparasztok is új területekhez juthatnak.

A földreform végrehajtását az e célra létrehozott népi szervek, az Országos Földbirtokrendező Tanács, a Megyei Földhivatalok és a községi földigénylő bizottságok végezték. A rendelet végrehajtási utasítása értelmében minden községben a földigénylők képviselőiből földigénylő bizottságot kellett alakítani, amely jogi helyzetét tekintve köztestületnek minősült. Legfontosabb feladatai közé tartozott az elkobzás alá eső földek összeírása, és annak eldöntése, hogy mely területeket lehet elkobozni, valamint melyek esnek megváltás alá. Ezzel együtt az igényjogosultak összeírása és elbírálása is az ő dolguk volt.[3]

A községi földigénylő bizottságok először mindenekelőtt a helyi föligénylők jogosultságát voltak hivatottak elbírálni, de ennek az eljárásnak a keretén belül általában az őslakosság igényein túl, az ott tartózkodó, vagy immár ott lakó menekültek föld- és házjuttatásáról is gondoskodtak. Az országon belüli egyenetlen birtokmegoszlás és a nagyszámú igénylő miatt a rendelkezés lehetővé tette azoknak a földigénylőknek az ország más területeire való szervezett áttelepülését is, akiknek igényeit saját lakóhelyükön nem tudták teljesíteni. Ennek következtében egy meglehetősen nagy arányú népmozgás bontakozott ki egyes megyéken belül az ország főként északi és tiszántúli területeiről a németek által lakott falvak, és országrészek felé.

A megyén belüli telepítések a Megyei Földbirtokrendező Tanácsok, míg az ún. csoportos telepítések, amelyek az ország más területeiről áttelepülőket érintette, az Országos Földbirtokrendező Tanács hatáskörébe tartozott. A jelentkezést azonban ezekben az esetekben is a községi földigénylő bizottságoknál kellett megtenni, amelyek ezekben az ügyekben elsőfokú döntési jogkörrel rendelkeztek. Ezek a telepítések, miután szoros összefüggésben voltak a hazai német nemzetiségű lakosságot ért különböző jogkorlátozó intézkedésekkel, majd kitelepítésükkel, időben egymástól elválaszhatatlanul zajlottak le. Ezért az egyes telepítési formákat nehéz elkülöníteni egymástól, 'különösen a helyi, a megyén belüli telepítéseket'.[4] De az országon belüli telepítéseket sem lehetett a németek kitelepítése, illetve a szlovák-magyar lakosságcsere befejezése előtt lezárni, annál is inkább, mert ezeknek a telepítéseknek a bázisát a földreform-rendelet értelmében elkobozható földek és házak jelentették.

A földigénylő bizottságok május végére országszerte megalakultak, és már az első hónapokban a gazdasági érdekérvényesítés legfontosabb színtereivé váltak. Ezért teljesen érthető, hogy a kezdeti időszakban folyamatosan átalakultak, tagjai cserélődtek.

A rendelet megjelenését követően a sajtó szinte naponta, nagy terjedelemben foglalkozott a földosztással. A Magyar Kommunista Párt március 31-én tette közzé felhívását a Bajai Hírlapban: ' A Földigénylő Bizottságok kezében a föld! Jól válasszátok meg, hogy kit küldtök oda! Olyan ember legyen, aki nem ijed meg a maga árnyékától, de jegyzőtől, szolgabírótól, sem! Akit sem megvásárolni, sem levenni a lábáról nem lehet, aki kíméletlen lesz a harcban a földesurakkal és lakájaikkal szemben, de hűséggel fogja képviselni a földműves nép ügyét.'

A földosztás is napokon belül elkezdődött. 'Mindenütt lázasan folyik a földosztás munkája - írja a Bajai Hírlap munkatársa. A Földigénylő Bizottságok a község tisztviselőivel vállvetve végzik nemes feladatukat. Amit sohasem hittünk volna - kultúrmérnökök segítsége nélkül - egyszeerű parasztemberek mérik föl a földet, és bátran állíthatjuk, kifogástalanul látják el feladatukat.'[5]

A német nemzetiségű községekben sajátos helyzet állt elő. A törvény nem tett különbséget nemzetiségi hovatartozás szerint a nincsetelen vagy szegényparaszt földigénylők között, így természetesen ők is helyt kaphattak a bizottságokban. Ezt azonban az Országos Földbirtokrendező Tanács saját hatáskörében igyekezett megakadályozni. A földigénylő bizottságok sok helyütt épp csak megkezdték a földjuttatási tervek elkészítését, amikor 1945. május 11-én a Megyei Földbirtokrendező Tanácsok a következő utasítást kapták:

'Közlöm, hogy az Országos Földbirtokrendező Tanács: Budajenő, Budakeszi, Perbál, Telki, Torbágy, Zsámbék, Budaörs, Nagykovácsi, Pilisszentiván, Pilisvörösvár, Solymár, Törökbálint, Dunaharaszti, Üröm, Harta, Hajós, Nemesnádudvar, Soroksár, Ceglédbercel, Budakalász, Csobánka, Dunabogdány, Pilisborosjenő, Piliscsaba, Szigetbecse, Szigetcsép, Szigetszentmárton, Szigetujfalu, Taksony, Pesthidegkút, Békásmegyer községekben megalakult bizottságok működését 1231)1945. számú határozatával fölfüggesztette. Az Országos Földbirtokrendező Tanács kívánatosnak tartaná, ha a Megyei Tanács mielőbb gondoskodnék róla, hogy olyan összetételű bizottságok alakuljanak, amelyek a 600)1945. M.E. szellemének megfelelő felhasználási terveket tudnak készíteni. Természetesen ügyelni kell arra, hogy ezekben a községekben minél több magyar család települjön le és foglalja el a Volksbund-tagok helyét'.[6]

Néhány nappal később, május 22-én újabb körlevél érkezett, amelyben már a korábbiaknál is nyíltabban és egyértelműbben fogalmazták meg a célokat: 'Az Országos Földbirtokrendező Tanács tudomására jutott, hogy azokban a községekben, ahol a lakosság jelentős része német nemzetiségű, a földkiosztás nem a 600)1945. M.E. sz. rendelet szellemében folyik. A Tanács ezért ezekben a községekben a községi földigénylő bizottságok működését - az egész ország területére - azonnali hatállyal felfüggeszti.

Egyidejűleg hatályon kívül helyezi az Országos Tanács azokat az ingatlankiosztásokat, amelyeket a községi földigénylő bizottságok a Vármegyei Tanács jóváhagyása nélkül végrehajtottak. Ez a rendelkezés a magyar földhöz juttatottakra, illetőleg telepesekre nem vonatkozik.

A Megyei Tanács gondoskodjék arról, hogy az említett községekben a földigénylő bizottságok olyan földigénylőkből alakuljanak meg, akik a 600)1945. M.E. sz. rendelet célkitűzésének maradéktalan végrehajtására alkalmasak'.[7]

A földreform végrehajtása során tehát lényegesen korlátozták a német nemzetiségű községek autonómiáját. A törvény csak az egyénekkel szembeni eljárást tette lehetővé, míg ezekben az utasításokban - nem is titkoltan - a német nemzetiséghez tartozás már önmagában elegendő volt a joghátrány elszenvedéséhez. A németek által lakott községekben a Földigénylő Bizottságok működésének felfüggesztése nemcsak azt a célt szolgálta, hogy az egyébként jogosult, ám német nemzetiségű családokat a juttatásból kizárják, hanem egyben biztosítani kívánták a Kommunista Pártnak azt a törekvését, amely a tiszántúli agrárproletár családokat az Alföldön, illetve a Dunántúlon kívánta letelepíteni. Eme eljárással elsősorban - az őszi választásokra tekintettel - a párt szavazóbázisának növelését kívánták elérni. Ezt támasztja alá a kiválasztás módja, hisz a telepítés egyedüli kritériuma a jelentkezők pártpolitikai megbízhatósága volt. Nagy számmal jelentkeztek olyanok is, akik a földhöz nem értettek, korábban soha ilyen jellegű tevékenységet nem folytattak, és sok esetben néhány hónap elteltével, a sváb vagyonok felélése után, vissza is költöztek eredeti lakóhelyükre. Az önkéntes településre jelentkezettek a földigénylő bizottságokban túlsúlyra törekedtek. Ez főként a vegyes lakosságú községekben az 'őslakosság' és a betelepülők közötti konfliktushoz vezetett.[8]

Az első hónapokban sok bizonytalanságot okozott a rendelet országon belüli települést-telepítést lehetővé tevő paragrafusa. A gyakorlati végrehajtás szabályozatlansága miatt teljesen szervezetlenül, különböző hatóságok, politikai pártok segítségével, illetve egyéni tevek szerint indult meg a település. Az önkormányzatok, a járások vezetői tehetetlenül álltak az önkéntes-önkényes föld- és házfoglalókkal szemben.' Méltóztassék - írja a monori járás főjegyzője hivatali felettesének - a járás területén lévő német községek (Vecsés és Ceglédbercel) betelepítési kérdését nyitva hagyni. Ugyanis a járás területén több népes magyar ajkú község van és egy községben sem nyert a földigénylés - igényelhető birtok híján teljes kiegyenlítést. Tegnap az történt, hogy a gyömrői járás területén lévő Péteri községből néhány honfoglaló az ottani község rendőrsége és a kommunista párt vezetőségének kíséretében máris elindult Ceglédbercelre, hogy ott az uratlanul maradt volksbundista birtokokat és házas ingatlanokat elfoglalják.'[9]

A tavaszi hónapokban azonban a belső migráció csak elkezdődött, mértéke még nem volt jelentős. Az ország különböző területeiről az Alföldre és a Dunántúlra történő telepítés a Népgondozó Hivatal, illetve az Országos Földbirtokrendező Tanács Telepítési Főosztályának május-júniusi fölállítása után vált számottevővé.

Ezekben a hónapokban a helyi közigazgatás figyelmét és erejét inkább a szomszéd országokból érkező menekültek és a bukovinai székelyek elhelyezése kötötte le.[10]

A magyar és a román kormány 1941. május 11-én írta alá a bukovinai székelyek hazatelepítéséről szóló megállapodást. A magyar kormány döntése alapján a visszacsatolt Bácskába, az elűzött dobrovoljácok helyére telepítették őket.[11] A front közeledtével 1944 őszén azonban újabb 'honfoglalásra' kényszerültek. A kormány 1944. október 6-án adta ki a hadműveleti terület kiürítéséről szóló rendeletét. Ezekben a napokban mozdult el lakóhelyéről Dél-Bácska lakossága, köztük a székelyek csoportja is. Új letelepedési helyül Zala és Vas megye volt kijelölve számukra. Gáspár Simon Antal így vall erről. ' 1944. október 8. Hirtelen jött a parancs előkészítés nélkül: székely telepesek meneküljetek! Két hétig tartott ez a keserves menekülés a repülőgépektől kísérve szüntelen bombázva és gépfegyverezve. Keserves két hét életemnek legszomorúbb időszaka... 1944. október 22-én végre megállapodtunk, Zala megyében... Nemesszentandráson.'[12]

A gyalog, vagy fogattal érkező menekültek általában kétségbeejtő körülmények között éltek. Legtöbben alig tudtak valami élelmiszert, ruhát magukkal hozni, felszerelési tárgyaik nem voltak. A községek, ahol ideiglenesen elhelyezkedtek, maguk is csak korlátozottan tudtak segítségükre lenni, hisz az emberáradat nőttőn-nőtt. Tolna megye rendőrkapitánya 1944. október 10-én közli az alispánnal, hogy a Duna-Tisza közti terület kiürítésre kerül. A falvak néha több helyről - alispán, főszolgabíró, járási gazdasági felügyelő -, egymásnak ellentmondó utasításokat kaptak a 'hátravonással' kapcsolatban.

Ezekben a napokban érkeztek az első székely menekültek Tolna megye területére. A menekültügyek intézését a kinevezett államtitkár, Schell Péter nem győzte, ezért október 30-án a belügyminiszter helyi bizottságok alakítását rendelte el. A dr. Boronkai Károly menekült polgármester által vezetett bizottság - tagja volt még egy szociális előadó és egy számvevőségi tanácsos - segítette az alispánt a menekültek ügyeinek intézésében.[13] De megmozdult a helyi lakosság is a menekültek ellátása érdekében. Páriban a székely telepesek részére élelmiszereket gyűjtöttek azzal, hogy az ellenértéket az elöljáróság téríti meg. Bonyhádon dobszó útján jelentették be az asszonyok által szervezett gyűjtést. A megyei hivatalok november 28-án beszüntették tevékenységüket, és a székely telepesek a következő hónapokban minden szervezett segítség nélkül, kiszolgáltatottan, védtelenül bolyongtak a hadszíntérré vált ország útjain.[14]

A szovjet csapatoknak a Dunántúl déli részét elfoglaló harca után, 1944 decemberében kezdődhetett el ismét az élet legfontosabb mozzanatainak, a közigazgatás újraindításának a megszervezése. Az első hetekben telefonösszeköttetés híján megyeszerte lovas küldöncökkel továbbították a különféle rendelkezéseket és a szovjet parancsnokság kívánalmait.

A földreform-rendelet megjelenését követően, Tolna megye községeiben is március végére, április elejére megalakultak a községi földigénylő bizottságok. A bizonytalanság hatására a sváb községekben nem, vagy csak nagyon kevés földigénylő jelentkezett. Így sok helyütt a földosztó bizottságok sem alakultak meg. A Völgységi járás 28 községe közül - a bonyhádi főszolgabíró március 29-i állapotokat tükröző jelentése szerint - csak 22-ben alakult meg a földigénylő bizottság. A főszolgabíró jelentésében azonban több olyan községet is fölsorol, ahol csak néhányan jelentekeztek földért, így vélhetően ott sem működött a bizottság. Az egyes községek földigénylőinek száma: Nagyvejkén 20, Bátaapátiban 1, Bonyhádon 31, Cikón 6, Mőcsényben 4, Kétyen 84, Murgán 34, Kakasdon 3, Izményben 2, Kisdorogon 79, Bonyhádvarasdon 6, Tabódon 9, Kisvejkén 96, Lengyelben 100, Závodon 39, Majoson 1, Mázán 13, Györén 4, Mórágyon 7, Tevelen 38, Váralján 33, Zombán 239.[15] A földigénylők jelentős része idegenkedett attól, hogy az általa ismert személyektől elvett területekre jelentse be igényét. Erre utal, hogy a földért jelentkezők száma ott volt magasabb, ahol a birtok gazdája nem helyben lakott, így őt az igénylők személyesen nem ismerték.

A megye kommunista főispánja március 31-én kelt jelentésében tett javaslatot a Megyei Földbirtokrendező Tanács vezetőjének a bukovinai székelyek csoportos letelepítésére.

 

A telepesek elhelyezésére vonatkozó főispáni tervezet

 

JÁRÁS	KÖZSÉG	CSALÁD	SZEMÉLY
Dombovári	8	129	528
Dunaföldvári	1	88	435
Tamási	4	52	222
Simontornyai	2	52	?
Völgységi	1	?	?

 

A főispáni kezdeményezés nyomán a székelyek valószínűleg megkapták a földeket, bár a részletek megállapítása még további kutatásokat igényel. A kezdeményezés ugyanakkor bizonyítja, hogy nem Bodor György volt az első, aki a székelyek földhöz juttatásával és összetelepítésével foglalkozott. Erről tanúskodik Várhegyi György és Horváth József május 9-i jelentése is, amelyben a Magyar Kommunista Párt vezetőinek számolnak be tevékenységükről:

'Ezért gyakorlatban az elkobzást úgy oldottuk meg, hogy akinek házában egy bundos, vagy háborús bűnös SS katona van, az e házban lakókat mind kitelepítettük. ...Hogy a kiürítést gyakorlatban el tudtuk végezni legnagyobb mértékben köszönhettük a völgységi járás rendőrkapitányának, aki teljes mértékben hozzásegített bennünket, hogy ez végbe mehessen. Húsz rendőrrel kezdtük meg a munkát. Naponta két falut ürítettünk ki, mégpedig a gyakorlatban a következőképpen: a rendőrség hajnalban megszállta ezeket a falukat, és a falu népét dobolás útján egy rétre összegyűjtötték. ... Ez idő alatt a pécsi Volksbund-listáról a FIB -el megállapítottuk, hogy teljes-e. A falu népéből kiválasztották a listán szereplő bundosokat és hozzátartozóikat, és ezek részére összeállítottak a nekik szükséges holmikból és élelemből egy nagy csomagot, és kocsikkal elindították őket Lengyel községbe, ahol egy nagy kastélyba lettek ideiglenesen elhelyezve. Mikor ott több ezer bundos össze lett gyűjtve, a munkabírókat a rendőrség kiválasztotta, s ezeket a vármegye különböző helyein használják fel munkára. A munkaképteleneket kb. 70 km-re lévő Györköny, Bikács, Németkér sváb községekbe szállították. A megérkező székelyekből azonnal megalakítjuk a nemzeti bizottságot és a földigénylő bizottságot. Munkánkban támogatást nem nyertünk sem a közigazgatás, sem a pártok részéről. Egyedül a Völgységi járás rendőrségének volt köszönhető, hogy ezt végre lehetett hajtani.

Két héttel a munkánk elkezdése után leérkezett az FM-ből Bodor telepítési megbízott.'[16]

A kommunista kiküldöttek egyébként beszámolójukban Bodor tevékenységét negatívan értékelték, mert ' ő is székely ember és egy nimbusszal veszi körül a csángókat', továbbá a pártharcoktól függetleníteni akarja őket. Hasonlóan elítélő véleményt fogalmaztak meg a székelyekről, akik 'nagyon elmaradott állapotban vannak, teljesen korumpálódtak, a lopás mindennapos náluk, és azt hangoztatják, hogy az itteni településük csak ideiglenes jellegű'. Éppen ezért javasolják a párt vezetőinek, hogy nagyobb létszámú katonaságot vagy rendőrséget - mintegy 200 főt - küldjenek a járásba, mert ezt a területet úgy kell kezelni, 'mintha frontvonal lenne'.[17]

Miután a Völgységi járásban lévő nagybirtokok felosztása megtörtént, 1945 áprilisában már nyilvánvaló volt, hogy további telepítéseket csak a volksbundista birtokok igénybevételével lehet végrehajtani. Erre a járás azért is alkalmasnak látszott, mert lakosságának 75%-a német nemzetiségű volt, továbbá az ott lakó agrárnépesség életmódja hasonlított a székelyekéhez. Ebbe a telepítési akcióba kapcsolódott bele a Bajcsy-Zsilinszky politikai köréhez tartozó Bodor György, aki a Nemzeti Parasztpárt támogatásával - melynek maga is tagja volt - egy székely szervezetet akart létrehozni a fővárosban. Ehhez azonban szükség volt a szétszórt székelyek egy tömbben való letelepítésére. Kerék Mihály[18] az Országos Földhivatal újonnan kinevezett vezetője támogatta barátja javaslatát. Kovács Imre segítségével Erdei Ferenc belügyminiszter hozzájárulását is megszerezték, bár 'látszott - írja Bodor -, ő sincs tisztában azzal, hogy ennek a kérdésnek súlyos belügyi vonatkozásai vannak'.

Bodor György április 25-én érkezett Bonyhádra. Itt azonnal lefoglalt egy irodát, kinevezte magát kormánybiztosnak, és munkához látott. Április 29-ig, tehát négy nap alatt, tíz községet ürített ki, és mintegy 1500 családot (6000 fő) telepített le. A 'székely vármegye' szervezésének híre gyorsan terjedt, és napokon belül útnak indultak a zalai, a bakonyi falvakban maradt székelyek is. A Tolna megyében történő gyülekezés tervét alátámasztotta erős összetartozás-érzésük, egymást erősítő hitük, és a németek kitelepítéséről szállongó hírek. A székelyek folyamatos áramlása miatt a megnövekedett feladatokat a Telepítési Hivatal nem tudta ellátni, ezért egyre szélsőségesebb megoldásokat választottak. Bodor már április 29-i levelében ezt írta feleségének: ' A lengyeli Apponyi kastélyt koncentrációs tábornak neveztük ki.' A táborban uralkodó állapotokról egy panasztevő május 11-én írt levelében a következőket olvashatjuk: ' A népeket kihajcsák a legelőre és azt viszik a gettóba akit akkarnak... És a Lengyeli kastélyba vagyis gettóba egypár dolgot említenek a Tekintetes Főispán urnak. Ott van külön szoba ahol csak toll van és oda visznek be akit ök akkarnak és össze vissza verik és [hempergetik]. Nappal és északa ép ugy mint öreg vagy fiatal a dolgukat csak a szobában végezhetik... Kivételes esetek is előfordulnak, például önekik megfelelő lányokat, az örzésükre örszobába visznek.'[19] A Lengyelben létesített tábor ügye többször foglalkoztatta a Bonyhádi Nemzeti Bizottságot. Sorozatosan tiltakoztak a rendőrség fellépése ellen. Ezek hatására Bodor György ígéretet tett hathatós intézkedésekre, annál is inkább, mert az alispáni helyszíni szemle és a foglyok vallomása - a nemi erőszak kivételével, amit valószínűleg nem mertek bevallani - igazolta a vádakat.[20]

A telepítés minden mozzanatát törvénytelen módon intézték. Az egyes községeket karhatalommal körülzárták, és a kizavart svábok helyére azonnal székelyeket telepítettek. 'Ebben a kényszer helyzetben az egyedül lehetséges megoldást választottam. - írta Bodor jelentésében. Megkértem a járási politikai rendőrséget, hogy állapítsa meg a német fasiszták névsorát. ...Megkönnyítette a politikai rendőrség munkáját az is, hogy a Bund pécsi irodájában a Kommunista Párt megtalált egy sajnos hiányos listát. Ez volt a kiindulási alap. ...A politikai rendőrség e névsor alapján közölte velem, hogy egy községben hozzávetőleg mekkora terület és hány ház áll rendelkezésre. Ehhez mért számban telepítettem be az elhelyezésre váró magyarságot. E magyarság megalakította azután a földigénylő bizottságot, s a rendőrség által készített lista szerint benyújtotta a kobzási javaslatot'.[21] A vagyonelkobzások elleni fellebbezéseket két nap alatt tárgyalta meg a Megyei Földbirtokrendező Tanács.

A karhatalom tevékeny közreműködése nélkül - mint ahogyan beszámolójában írta - Bodor nem tudta volna elképzeléseit megvalósítani. Szekszárdon három, önálló hatáskörű - politikai, bűnügyi, polgári - osztály működött. A politikai osztály vezetőinek kinevezéséhez a főispán és a szekszárdi szovjet parancsnokság hozzájárulása kellett. A nagyobb községekben és a járási székhelyeken a kommunisták vezetésével alakult meg a rendőrség. Tolnán, Bonyhádon, Dombóváron nemcsak a vezetők, de a személyzet is a Kommunista Párt soraiból került ki.[22]

A tényleges kitelepítéseket végrehajtó karhatalom kegyetlenkedései, a visszaélések elleni lakossági tiltakozások hatására az orosz 'controll Comissio' is írásbeli tájékoztatást kért Bodor Györgytől, aki kitérően válaszolt: 'A telepítéskor a rendőrség ideiglenes őrizetbe vette a német fasiszták egy részét. Azért tette ezt, hogy a telepesek beköltözésekor az összeütközést és rendbontást megakadályozza.'[23]

A kormánynak is tudomása volt az atrocitásokról. Az egyre nagyobb méretű társadalmi nyomás hatására a május 14-i pártközi értekezlet foglalkozott a bukovinai székelyek elhelyezésének problémájával. Erdei Ferenc belügyminiszter a kérdés exponálásakor leszögezte, hogy 'a minisztertanács és azt megelőzőleg a pártok központi értekezlete is úgy határozott, hogy ezekkel kapcsolatban elsősorban a hazajutást kell elősegíteni, azonban a székelyek közül is marad fönn egy rész, amely szintén a letelepítendők közé tartozik.'[24]

Azt Erdei is elismerte, hogy 'Tolna megyében, egészen pontosan 22 községben a földművelésügyi minisztérium, illetve a földhivatal bizonyos mértékű megbízása alapján és részben az én tudomásommal is néhányan, különösen Bodor György nevezetű megbízott, a 22 sváb községnek a lakosságát mozgosította, hogy helyet csináljon a magyaroknak, és a svábokat gyűjtőtáborokban tartják együtt, és megoldásra vár a sorsuk.'[25] De az értekezlet azon túlmenően, hogy a székelyekről általában negatív véleményt fogalmazott meg, és az egész korábbi telepítési akciót elhibázottnak ítélte, Bodor György tevékenységének fölfüggesztését nem szorgalmazta. Nem kínált megoldási alternatívát sem a székelyek - akiknek a minél nagyobb számú hazatelepítése mellett foglalt állást -, sem a törvénytelenségek elszenvedői számára. Jogorvoslatról, vagy törvényességi felülvizsgálatról az értekezleten nem esett szó.

A tömeges tiltkozások hatására a Lengyelben fogvatartottak egy részét hazaengedték. Az eredeti tulajdonosok és a betelepítettek közötti összeütközések napirenden voltak. 'Kérem, hogy a házamból a telepeseket méltoztassék ki teni vagyis máshová hejezni, amennyiben nem hejesen járolnak el velünk, a saját tehenemet minden további nélkül kivezetik az istálóból és oda adták rokonaiknak gabonámat le aratták szénáimat stb mindent magukénak tulajdonitanak[26] - írja Michler Ferencné hőgyészi lakos.

 Bodor május közepén Budapesten tett látogatása során maga is érzékelhette a tevékenységével és személyével kapcsolatban kialakult fenntartásokat. 'Erdei - írja visszaemlékezésében - hűvös volt, úgy látszott, hogy kellemetlen már számára ez az egész székely-telepítési ügy.' Bodor György május 28-án kapta meg a megbízásának visszavonásáról szóló írásbeli parancsot, azzal a szóbeli kiegészítéssel, hogy a megkezdett községekben a földbirtokpolitikai teendőket fejezze be. Visszautazva Bonyhádra, a hátralévő 4-5 napban lázas ütemben még keresztülhajszolta az elkobzásokat és betelepítéseket.[27] Néhány nappal később a következőket jelentette:' A német fasiszták vagyonára a földreformot hivatalunk az alábbi községekben bonyolította le:

 

KÖZSÉG	ELKOBZÁSRA ÍTÉLT CSALÁDOK SZÁMA	bETELEPÍTETT CSALÁDOK SZÁMA
Aparhant	149	80
Bátaszék	661	232
Bonyhádvarasd	193	95
Cikó	363	157
Duzs	89	85
Györe	45	40
Hidas (Baranya vm.)	395	202
Hőgyész	184	90
Izmény	129	90
Kalaznó	120	100
Kéty	110	104
Kisdorog	204	149
Kisvejke	52	30
Kakasd	169	154
Kismányok	129	60
Lengyel	293	60
Mőcsény	99	45
Majos	144	110
Mucsfa	118	60
Nagyvejke	68	50
Nagymányok	151	40
Tabód	130	40
Tevel	240	163
Závod	104	90
Zomba	241	120
ÖSSZESEN	4 350	2 446

 

Lélekszám szerint úgy az elkobzásra került németek, mint a magyarok 12 500 főre becsülhetők.'[28] A következő hetekben a Megyei Földbirtokrendező Tanács az elkobzásokat és juttatásokat újra tárgyalta. Ennek köszönhetően néhány elkobzott földbirtokot visszaadtak. A Népgondozó Hivatal által 1945 novemberében készített jelentés szerint Bodor György Tolna megye 26 községében 2712 családot, Baranya megye 7 községében 588 családot telepített le. A letelepítettek származás szerinti megoszlása: bukovinai székely 3000, moldvai csángó 110, boszniai és horvátországi magyar menekült 190 család. [29]

A bukovnai székelyek egy kisebb csoportja 1944 őszén Jugoszláviában maradt. A hadikfalviak, istensegítsiek, andrásfalviak egy-egy csoportja csak október 8-án, illetve 9-én kezdte meg a menekülést, s a hadiesemények miatt már nem tudtak átjutni Magyarországra. Súlyosbította a helyzetet, hogy a késve indulók Tótik Károly telepfelügyelő javaslatára Szabadka felé mentek, ahol ekkor már utcai harcok folytak. A szeghegyi táborba összegyűjtött székelyeket 1945 februárjában utasították ki az országból. A vonatokat Szegedre irányították. Egy család összesen 4 kg-os csomagot hozhatott magával. A rajtuk lévő ruhával s 3 napi élelemmel érkeztek meg Magyarországra.

Pálfy György, Szeged polgármestere a város elviselhetetlen leterheltsége miatt - a helyi lakosságon kívül mintegy százezer személy ellátásáról és lakásáról kellett gondoskodni -, központi, kormányzati intézkedést kért, illetve a menekültek azonnali Bajára irányítását javasolta.[30]

Az 1945 február második felében Jugoszlávia területéről érkező menekülteket - belügyminiszteri utasításra - Bács-Bodrog vármegye németek által lakott községeiben kellett elhelyezni. Az utasítás - szükség esetén - a németek összeköltöztetését, valamint bútorok, ágynemű igénybevételét is lehetővé tette. A menekültek ellátásáról az érintett községeknek közellátás keretében kellett gondoskodniuk.[31] A határon 'áttett' bukovinai székelyek letelepítésével Tótik Károly telepfelügyelőt bízta meg az alispán. Az utasítás elsősorban az elhagyott tanyák és lakóházak igénybevételét szorgalmazta.

A községek mindenütt nagy áldozatokat vállalva tettek eleget a kérésnek. A háború alatt megrongálódott malmok miatt minden községben gondot okozott a gabona őrlése, illetve a liszt biztosítása. Garán a szovjet katonai parancsnokság a dunántúli harcok elhúzódása következtében katonai kórházat rendezett be, így az éppen csak elszállásolt székelyeket a házakból ki kellett költöztetni. A község határában üresen álló tanyákat viszont a megromlott köz - és vagyonbiztonság miatt nem lehetett igénybe venni.

Bács-Bodrog vármegyében Csátalján, Garán és Vaskúton a következő megosztásban került sor a székelyek letelepítésére:

 

HOVÁ	HONNAN	CSALÁD	SZEMÉLY
Vaskút	Fogadjisten	73	325
Gara	Andrásfalva	28	118
	Andrásnépe	31	105
	Hadikszállás	31	112
	Hadikliget	52	253
	Hadiknépe	3	6
	Szórványosok	18	59
	Istenes	85	390
Csátalja	Adjisten	45	228
	Istenáldás	6	33
	Istensegíts	5	19
	Istenföldje	4	15
	Hadikliget	1	5
ÖSSZESEN		382	1683

 

Észak-Bácskában nem volt nagybirtok, így itt a földigénylő bizottságok sehol sem számolhattak földbőséggel. A felosztható földek 1945 áprilisára gazdára találtak, s csak kisebb területeket tartalékoltak a hazatérő katonáknak. Azokban a községekben, ahová a székelyeket telepítették, a földosztás kezdetétől feszült volt a hangulat. Különösen Csátalján alakult ki súlyos helyzet, mert itt a telepesek és a község lakossága között éles ellentét alakult ki. A községben a földigénylő bizottság elnöke előbb Magdoli Gergely, majd Tusa Ambrus székely telepes lett. Sem a község elöljárósága, sem a lakosság nem tudott velük együtt dolgozni. A földigénylők közül csak a székely telepesek kaptak földet. Számukra 1758 kat.h. földet osztottak ki. Vaskúton a 416, Garán a 278 földigénylő közül 139, illetve 190 székely telepes részesült juttatásban. Ezekben a községekben elsősorban a helyi bunyevácokat elégítették ki. Vaskúton 3500 kat.h., míg Garán 3700 kat.h. földet osztottak ki. A juttatási átlag 8 kat.h. volt. A fölosztott földeket a Volksbund-tagoktól történt elkobzás útján biztosították.

A háború nemcsak a bukovinai székelyeket tette az országutak vándorává. Nagy számban tartózkodtak az országban az 1937. december 31-i határon kívül eső területekről érkezett menekült közalkalmazottak, önként vagy egyéb okokból távozott magyarok, deportáltak, idegen állampolgárok és hadifoglyok. Ellátásuk, elszállításuk érdekében, valamint a 'fasiszta németek kitelepítésének' végrehajtására hozta létre a kormány 1945. május 10-én a Népgondozó Hivatalt. A kormány 1945. május 4-i ülésén tárgyalta az előterjesztést. Erdei Ferenc belügyminiszter már bevezetőjében is hangsúlyozta, hogy a rendeletnek fontos része a 'svábság kitelepítése', de esetleges visszahatásai miatt csak a fasiszta németek kitelepítéséről 'beszéljenek', illetve ne szabályozzák pontosan a Népgondozó Hivatal kitelepítési tevékenységét. Ennek megfelelően a kezdeti időszakban a Hivatal kifejezetten szociális feladatokat látott el. Hatáskörének kiterjesztéséről az 1945. július 1-jén kiadott 3820)1945. M.E. sz. rendelet - amely a német nemzetiségű lakosság nemzethűségi szempontból történő felülvizsgálatát is rábízta - intézkedett.[32]

A vizsgálatot bizottságok végezték, amelyek elnökből és a helyi viszonyokat jól ismerő két tagból álltak. A bizottságok tényleges munkájukat szeptemberben kezdték meg. Annak függvényében, hogy az illető milyen minősítést kapott, a Népgondozó Hivatal internálhatta, az ország más területére telepíthette, összeköltöztethette, vagy vagyonelkobzással sújthatta az érintetteket. Az egyes önkormányzatok az eljárások folyamán statiszta, illetve kiszolgáló szerepre kényszerültek. A belügyminisztérium július 16-án utasította a főispánokat, hogy Iványi Jenő - a Népgondozó Hivatal Telepítési Főosztályvezetője - részére tegyék lehetővé az 'összes közigazgatási szervek hatékony segítségét, különös gonddal és azonnal vizsgálja meg azokat a panaszokat, amelyeket e vonatkozásban közigazgatási szervek működése ellen tesz, és a szükséges intézkedéseket (felfüggesztés, fegyelmi, vizsgálat stb.) a kifogásolható tisztviselők ellen soron kívül tegye meg'.[33] Sem a törvény, sem a rendelet nem biztosította a jogorvoslatot a helyi társadalom, illetve a helyi közigazgatás számára. A Népgondozó Hivatalt nemcsak a a közigazgatás 'minden eszközzel történő' támogatása, de az egyoldalú panasztétel joga is megillette. Mindez egy olyan helyzetben, amikor a helyi önkormányzatok maguk is létszámhiánnyal, az élet újraindításának gondjaival, és az igazolási eljárások befejezetlensége folytán számos más problémával is küzdöttek.

Hatásköri vita alakult ki a belügyminisztérium felügyelete alá tartozó Népgondozó Hivatal és a vele csaknem egyidőben - június 22-én -, a Földművelésügyi Minisztérium 6342)1945. sz. elnöki rendelete által életre hívott Országos Földbirtokrendező Tanács Telepítési Hivatala között is. A miniszteri rendelet ez utóbbi szervezetet is azoknak az igényjogosultaknak, akik lakóhelyükön nem jutottak földhöz, az ország más területein történő letelepítésével és földhözjuttatásával bízta meg. Éppen ezért az OFT Telepítési Hivatalának megalakulásától kezdődően vita tárgyát képezte a két szervezet között a telepítési jogkörök tisztázatlansága. S ezen valójában az a kiegészítő rendelkezés sem segített, amely 1945. július 2-án a 'telepítés egyöntetűvé tétele, valamint egyéb más célszerűségi okokból a kitelepített fasiszta németek helyébe történő letelepítést a Népgondozó Hivatal hatáskörébe utalta'. Ezzel együtt leszögezte azonban, hogy 'nevezett hivatal a földbirtokrendező testületekkel a legszorosabban együttműködni, s a telepítések végrehajtása során azok véleményét kikérni, kívánságait figyelembe venni köteles.'

A telepítési tevékenység ily módon való megosztása következtében az Országos Földhivatal telepítési ügyosztálya a nagyobb ingatlanok betelepítését, a szorosabb értelemben vett földbirtokpolitikai célú telepítések végrehajtását kapta.[34] A két szervezet munkájának elvi síkon való összehangolására nem került sor. A hivatalok egymás mellett, illetve sokszor egymással szemben igyekeztek saját elképzeléseiket érvényesíteni. A látszólag preztizs okokból vívott harcnak valójában szakmai, politikai indítékai voltak. Míg a Földművelési Minisztérium általában a szakmai szempontokra helyezte a hangsúlyt, addig a Kommunista Párt befolyása alatt lévő belügyminisztérium ebben a kérdésben is a már jelzett politikai célokat tartotta szem előtt. Így a német nemzetiségű lakosság nemzethűségi szempontból történő felülvizsgálatához és a belső telepítések összekapcsolásához - a mezőgazdasági termelés jelentős mérvű visszaesése révén is - elemi érdeke fűződött.[35]

A Népgondozó Hivatal Telepítési Főosztálya négy telepítési kirendeltséget hozott létre, amelyeket további kerületekre és körzetekre osztott.[36] A belső telepítések lebonyolítását a már jelentős múlttal bíró körzetvezetői és telepfelügyelői rendszer ismételt kiépítésével igyekezett biztosítani. A telepfelügyelők alapvető feladata a gondjaikra bízott telepesek agrikulturális irányítása és vezetése, valamint telepítésük előkészítése volt. A csoportos telepítéseknél a jelentkezők összeírását, a ház- és földjuttatásokat, a tényleges birtokba helyezéseket végezték. A telepfelügyelők ellenőrizték a telepesek magatartását. Ők választották ki a telepgazdákat, segítségükkel látták el a telepes csoportok irányítását. Feladatuk kiterjedt a telepgazdák iskoláztatására, informálására, a jogszabályok ismertetésére. Jogukban állt a községi képviselőtestületek, vagy elöljáróságok leváltását javasolni, ha azt a telepítések megindítása, vagy biztosítása miatt szükségesnek ítélték. A gazdasági javak elherdálásának megakadályozása érdekében a Volksbund-vagyonok ellenőrzéséért és megtartásáért is ők feleltek.[37] A Hivatal egyik első utasítása (június 13) arra szólítja föl a közigazgatási vezetőket, hogy minden eszközzel akadályozzák meg a területükön lévő sváb ingatlanok, 'különösen pedig a hozzájuk tartozó élő és holt felszerelések' elidegenítését.[38]

A Népgondozó Hivatal a Dél-Dunántúlon és a Duna-Tisza közén kezdte meg működését. A székelyek letelepítésének befejezése, illetve a határ mentén várakozó menekültek elhelyezése már nem tűrt halasztást. A svábok elhelyezésének megoldatlansága miatt azonban a konfliktusokat nem lehetett rendezni. A lengyeli internáló tábor felszámolását követően például - miután nem volt hova menniük - a svábok is visszatértek otthonaikba. A székely telepesek és az eredeti tulajdonosok kényszerű együttélése nap mint nap számtalan viszályt idézett elő. A zombai körzetvezető augusztusi jelentésében az áldatlan állapotok részletes ismertetésén túl felhatalmazást kért a visszaszivárgott németek kitelepítésére, illetve összeköltöztetésére.[39]

A Dunántúl más megyéiből Bodor György által Tolna megyébe hívott székelyek is több községben elhelyezésükre vártak. A 'kormánybiztos' felmentését követően hetekig sem ellátásuk, sem további sorsukat illetően nem történt intézkedés.[40]

 Németh Kálmán, a józseffalviak papja, aki az 1940-41-es hazatelepítés lelki mozgatója volt, június 16-án táviratban kért segítséget a Népgondozó Hivatal vezetőitől. 'Véménd, Somberek, Felsőnána, Kistormás, Varasd, Diósberényben több száz bukovínai székely menekült magyar család hetek óta lepakolatlanul kétségbeejtő viszonyok között várja a letelepítést. Élelmük is elfogyott, nincs aki ügyükben intézkedjék. Segítségért, intézkedésért könyörgök.'[41] - írja.

 

Az elhelyezésüket váró székely családok

 

KÖZSÉG	CSALÁDOK SZÁMA	KÖZSÉG	CSALÁDOK SZÁMA
KISTORMÁS	56	FELSŐNÁNA	52
VARSÁD	77	VÁRALJA	23
DIÓSBERÉNY	28	BONYHÁD	32
URD	30	BUCSI	7
GRÁBÓC	22	NAGYSZÉKELY	35

 

A Tolna megyében lévő 362 családon kívül Baranya megyében - Somberek, Palotabozsok, Véménd - is még mintegy 300 család várta elhelyezését. A letelepítést a Volksbund-tagoktól elkobzott birtokokon a földbirtokok elégtelen volta, valamint a nagyszámú telepes miatt csak a törvénytelenségek, a jogtalan elkobzások révén lehetett biztosítani. A Népgondozó Hivatal különböző szintű vezetőihez és a miniszterelnökséghez tömegesen érkeztek a panaszok, a felülvizsgálatot sürgető kérések.

Hütter Károly és társai Hidas községből azt panaszolták, hogy azok a Volksbund-listák, amelyek alapján a vagyonelkobzásokat végrehajtották, nem hitelesek. Az alapján azonban április 30-án mégis több ezer embert Lengyelre internáltak. A volksbundosok hajszolásában - írják a panasztevők - Orosz (Kresz) István községi másodjegyző jár az élen, aki korábban nyilas érzelmű volt. A vagyonelkobzások ellen a hetekig internáltak néhány napban megállapított fellebezési joga pedig értéktelenné vált.

A panaszok kivizsgálására a miniszterelnök Szepessy Gézát, a Népgondozó Hivatal vezetőjét kérte meg. A hivatal vezetője a hamis Volksbund-névsorok revízióját és a jogorvoslatot a szeptember 24-re kiírt nemzethűségi igazoló eljárással orvosolhatónak vélte. Azt azonban ő is elismerte, hogy a nemzeti bizottság által átvizsgált és kiegészített listát a rendőrség nem fogadta el, ragaszkodtak ahhoz, hogy ők állapítsák meg, hogy ki Volksbund-tag, és ki nem.[42]

Más esetekben a helybeli rendőrség körültekintő eljárását a kommunista, vagy a nemzeti parasztpárt helyi szervezetei vétózták meg. A kőszegi szociáldemokrata párt vezetői - 1945 júniusának első napjaiban - a miniszterelnökség állásfoglalását kérik, mert a nemzeti parasztpárt városi szervezete a rendőrség által összeállított Volksbund-listát nem fogadta el, és a Megyei Földbirtokrendező Tanácsnál azoknak a németeknek a földbirtokaira is elkobzási javaslatot tett, akik nem voltak tagok.[43]

Hasonló eljárásról számolnak be a kakasdi magyarhű svábok is.

'A Tolna vármegyei Földbirtokrendező Tanács jún. 15-éről keltezetten értesítette ezért - a bundista tulajdonosokkal teljesen egyformán - ezeket a nem-bundista ház- és földtulajdonosokat (számszerint 31) a 2374)1945. számú véghatározatáról, mely szerint a Tanács a fenti Rendelet végrehajtása során elkobozta vagyonukat. Erre az értesítésre természetesen leállott a község határában minden munka. Mert ha a nem-bundista tulajdonosok is elveszthetik ilyen megoldással vagyonukat, akkor az egész falu is hasonló elbánástól félhet. Sőt a községben letelepedett székely gazdák is abbahagyták a munkát. Mert érthetőleg nem tartják érdemesnek egy kisebb gazdaságba befektetni munkájukat, ha nagyobbra nyílik kilátás. Ezt a mindkét részről fennálló bizonytalanságot fokozzák bizonyos rosszindulatú és félremagyarázott kijelentések, melyek végleg letörik a magyarhű svábok munkakedvét, annál is inkább, mert eddig semmi hivatalos lépés nem történt, amely összhangban lenne a kormányszervek által leszögezett emberies és megnyugvást keltő elvekkel.'[44] A kakasdiak tiltakozásukban nemcsak sérelmeiket, de a folyamatok pszichikai, gazdasági, politikai vetületeire is fölhívták a figyelmet. Pontosan látták, hogy ez az eljárás a kivételezettnek tűnő székelyeknek sem érdeke, hisz a népcsoport otthonosságérzését nem, ugyanakkor nagyfokú demoralizálódását idézi elő. A gazdasági visszaesés, a vagyonok elherdálása pedig az egész magyar társadalmat hátrányosan érinti.

A társadalmi nyomás hatására ismét napirendre került az ezen területen felállított internáló táborok ügye is. A legnagyobb, 20 000 személy befogadására alkalmas bonyhádi tábort még nem, ellenben a 3000-4000 személyt tömörítő lengyelit már fölszámolták. Az összeköltöztetés Budaörsöt, Ürömöt, Pilisborosjenőt, Soroksárt, Taksonyt, Leányvárt érintette. De ezek - így szól a jelentés - nem gettószerűek, az érintettek önként választhatják meg, hova mennek. Többnyire rokonaiknál el tudnak helyezkedni.[45]

A telepítések folytatásához a Volksbund-birtokokon túli, számottevő, felosztható földbirtokra volt szükség, mert az országban földre várók telepítése még jószerével el sem kezdődött. További telepítéseket tehát az igénybe vehető földbirtokok körének kiszélesítése nélkül, juttatható birtokok hiányában nem lehetett végrehajtani.

 Az eljárás alá vonható német nemzetiségűek körének kiszélesítését szolgálta a nemzethűségi igazoló bizottságok fölállítása, s ezzel egyidőben a Népgondozó Hivatal hatáskörének kiterjesztése. A járási nemzethűségi bizottságok munkájukat 1945 szeptemberében kezdték meg.

A nemzethűségi igazoló bizottságok működését volt hivatott 'segíteni' az érintett területek önkormányzatainak újabb, rendeleti úton történő korlátozása is. A belügyminisztérium augusztus 8-án terjesztette a minisztertanács elé 'a német nemzetiségű területekkel kapcsolatos közigazgatási intézkedésekről szóló javaslatát'.[46] A tervezetet nem csatolták a jegyzőkönyvhöz, de lényegi módosulás bizonyára nem lehetett, mert szeptember 13-án a törvényjavaslat kihirdetéséhez a felhatalmazást a nemzetgyűlés is megadta . Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 9560)1945. M.E. sz. rendelete, amely az egyes vármegyékben, továbbá nagy- és kisközségekben a különböző testületek működésének szüneteltetése, valamint az ezzel összefüggő különleges közigazgatási szabályokról intézkedett, 1945. október 15-én lépett életbe.[47]

A következő korlátozásokat vezették be: Tolna és Baranya vármegyékben a rendelet hatályba lépésével egyidőben felfüggesztették a törvényhatósági bizottság, az általa alakított szakbizottságok, a törvényhatósági kisgyűlés, az igazoló választmány, az összeférhetetlenségi bizottság, továbbá a közigazgatási bizottság és különleges alakulatainak működését. A belügyminisztert felhatalmazták arra, hogy az ország bármelyik helységében, ahol az említett telepítési, összeköltöztetési eljárások folyamatban vannak, a községi képviselőtestületek működését felfüggeszthesse. A választott vármegyei, illetve községi jegyzői állásokat a belügyminiszter, míg a többi községi állást az alispán kinevezéssel tölthette be. Az elöljárósági tagsággal egybekötött tisztségekről a járási főjegyző dönthetett. Aligha szorul részletesebb magyarázatra, hogy az önkormányzati testületek felfüggesztésének és a kinevezéseknek állami kézbe történő koncentrálásával a szóban forgó térség törvényes védekezési lehetőségeit a minimálisra csökkentették. Az állam biztosította a saját maga számára, hogy a tervezett jogkorlátozásokat a lehető legcsekélyebb kontroll nélkül hajthassa végre. Ezt szolgálta a törvényhatósági testületek hatáskörének megosztása is.

'Az állások betöltésének kivételével[48] a törvényhatósági bizottság és a törvényhatósági kisgyűlés hatáskörébe tartozó ügyekben az alispán, a községi képviselőtestület hatáskörébe tartozó ügyekben pedig a járási főjegyző jár el. A törvényhatósági bizottságnak a járási főjegyzők áthelyezésére vonatkozó jogkörét az alispán nem gyakorolhatja.'

Az ellenőrzés lehető legteljesebb kizárását szolgálta a tisztviselői kar minden indoklás nélküli szabad mozgatása is. A belügyminiszter - s bizonyos korlátok között az alispán - Tolna és Baranya vármegyék tisztviselőit mind a vármegyén belül, mind pedig egyik vármegyéből a másikba szabadon áthelyezhette. Az áthelyezést indokolni nem kellett, ugyanakkor a tisztviselő azt vissza nem utasíthatta. Meglehetősen megfoghatatlan, és az egyéni értelmezéseknek tág teret adott a rendelet következő paragrafusa is: 'A belügyminiszter Tolna és Baranya vármegyék tisztviselőit, továbbá azoknak a nagy- és kisközségeknek a tisztviselőit, amelyekben a képviselőtestület működése szünetel, ha a tisztviselő a különleges viszonyok között a szolgálatra alkalmatlannak bizonyul, a szolgálattól azonnali hatállyal felmentheti'.

Bár e rendeletben csak Tolna és Baranya vármegye neve szerepel, mint a legnagyobb számú német kisebbséggel bíró terület, a törvény természetesen a többi érintett városra és községre is vonatkozott. Az ősz folyamán a Népgondozó Hivatal sorban értesítette a községeket autonómiájuk felfüggesztéséről.

A Népgondozó Hivatal hatáskörének kiterjesztése, a megyei, körzeti szervezetek július végi felállítása után, a járási nemzethűségi bizottságok minősítései alapján igyekezett fölmérni az elkobozható föld- és házingatlanok nagyságát. Ezzel párhuzamosan a telepítésre jelentkezők összeírását, illetve toborzását végezték. Ezt követően kezdődhetett volna meg a szervezett telepítés. Ezzel ellentétben a Népgondozó Hivatal a már korábban elindult folyamatokat - a községi földigénylő bizottságok által végzett jogtalan elkobzásokat, juttatásokat, az egyéni települési akciókat - sem tudta kezelni.[49] Gyakoriak voltak a feljelentések, vádaskodások. A dolog természetéből adódóan névtelenül, vagy másokra hivatkozva. Így nem volt egyedülálló a hartai és hajósi eset sem. Ott szintén névtelenül jelentették fel a községi elöljáróságokat, hogy a sváb származásúakat nem váltották le. Visszaélésekkel vádolták meg a földigénylő bizottságot is, holott annak sváb tagja ekkor már nem volt. A feljelentő mind az alispánhoz, mind a Népgondozó Hivatalhoz eljuttatta panaszát. A korra jellemző, hogy míg a panasztevő saját nevét nem írta alá, addig mindkét községből megnevezett embereket, akik úgymond mindezekről 'bővebb információt' adhatnak. A vizsgálatot végző járási főjegyző jelentésében megállapítja, hogy bár az elöljárói tisztséget betöltők között valóban van 7 sváb származású, de ők a 3820)1945. M. E. sz. rendelet értelmében igazoltak, mert az ellenállási mozgalomban részt vettek. Ennek ellenére többször történt kísérlet arra, hogy helyükbe magyarok kerüljenek. A magyar telepesek azonban féltve népszerűségüket - arra hivatkozva, hogy 'a Vörös Hadsereg évnegyedes ellátása és a magyar közellátás beszolgáltatási rendeleteinek végrehajtása csak akkor járt eredménnyel, ha azt házról-házra gyűjtéssel foganatosították' -, nem vállalták a megbízatást.

'A községben 243 betelepült magyar család van - írja a főjegyző-, de sok család nem érdemes a juttatásra, mert a település jogával visszaélve, sokan raboltak, loptak, stb. Az idegenből jöttek közül nehéz fölismerni, hogy ki érdemes elöljárói tisztség viselésére, valamennyien új emberek, kiknek előélete az elöljáróság előtt teljesen ismeretlen, de a bírósági posta érkezésekor az elöljáróság jelentése szerint sokat idéznek közülük bűnügyekben volt lakóhelyükre vissza.'[50] Ugyanakkor azonban maga a Népgondozó Hivatal is pontatlanul, önkényesen, szervezetlenül működött. Sok helyütt már a járási nemzethűségi igazoló bizottságok vagyonelkobzó határozatai előtt végrehajtották a telepítést, míg más területeken az egy-egy községbe elhelyezhető személyek többszörösét irányították.[51] A hivatali szervezet önkorrekcióra és rugalmasságra képtelen volt. A rendkívül eltérő munkamorállal és különböző pártállással rendelkező alkalmazottak hivatali eljárásában az adott párt direkt utasításai, törekvései, s nem a jogi szabályozottság vagy a szakszerűség dominált. A Hivatal azon alkalmazottai, akik munkájuk során a törvényesség betartására törekedtek, esetenként maguk is nehéz helyzetbe kerültek, és többnyire elhagyták a szervezetet.[52]

A Népgondozó Hivatal délmagyarországi kirendeltségének vezetője szeptemberi jelentésében kemény szavakkal illette az intézményen belüli mozdulatlanságot, a következetlenséget, a szervezetlenséget. Talán nem tanulságok nélküli, ha hosszabban idézzük. 'Legnagyobb hiba amivel legnehezebb is leszámolni, az anarchia! Igen nyugodtan mondhatom, hogy e téren anarchia van. Anarchia van a földigénylés elbírálásánál, mert az ismert plakát jelmondatából kiindulva:'Azé a föld aki megműveli!', így mindenki, bármilyen foglalkozású is legyen, mert most a konjunktura ennek kedvez! - földigénylő és birtokos akar lenni. Ez még nem lenne olyan nagy hiba, ha hozzá is látna a munkához. Sajnos azonban a munkájuk a kész termés betakarítására, szüretelésre és dínom-dánomra terjed ki, nem törődvén a holnappal, gyűléseznek, korteskednek nap-nap után. Csak a munka nem halad. Az a súlyos eset is fent áll, hogy nemcsak ezek nem dolgoznak, hanem nem engedik dolgozni a magában véve talán szorgalmas embert sem. Sajnos intő szavunk, felszólításaink süket fülekre találnak, mert a pártpolitika mindent contreminál.[53] Ennek az égisze alatt mennek az önkényeskedések, bundos kilakoltatások, a bundosok leltár nélküli kirablása. Ehhez segédkezet nyújt hivatalos helyről a földművelésügyi minisztérium kiküldötte is, pl. legutóbb Apátvarasdon, ahol a hivatal megkérdezése nélkül rendőri segédlettel összeköltöztetést, helyesebben formális deportálást rendelt el. Mintegy 32-33 bundos német család önkényes kilakoltatásáról van szó, ahol leltározás nélkül történt (botokkal, baltákkal) az összeköltöztetés. Hogy ilyenek előfordulhatnak, annak elsősorban a csekély hivatali létszám, a megfelelő közlekedési eszköz hiánya, és ennek kapcsán az emberek tájékozatlansága az oka. Kellő ellenőrzés - amihez elegendő személyzet és annak ellenőrzése! - híján olyan mérvű lehet ez az anarchia, hogy botrányba fullad az egész telepítési akció, mert ilyen körülmények között - ahelyett, hogy a garasoskodásig menő takarékoskodás menne - a legnagyobb mérvű pazarlás folyik úgy a javakkal, mint a munkával'.[54]

A Népgondozó Hivatal Telepítési Főosztályának vezetője november közepén ad számot első, öthónapos - 1945. június 1.-november 10. - tevékenységéről, illetve a különböző szervek által végzett telepítésekről, a rendelkezésre álló szabad telephelyekről, és a további lehetőségekről. Az ország területén tartózkodó menekültekről és kiutasítottakról maga a Népgondozó Hivatal sem rendelkezett pontos adatokkal. A segélyezésre, letelepítésre igényt tartók számából becsült adatokat közöltek. E szerint a menekültek közül: Bodor letelepített Tolna vármegye területén 2712 családot, Baranya vármegyében 588 családot.' Ezenkívül Észak-Bácskában és a simontornyai járás északi részén szétszórtan 400 menekült bukovinai székely és erdélyi magyar család volt.'[55]

Miután a 600)1945. M.E. sz. rendelet végrehajtása során elkobzott és megváltott ingatlanok a trianoni ország területén lévő igényjogosult és juttatásban nem részesült lakosság szükségleteit nem fedezték, eddig is és ezek után is csak a sváboktól elkobzott vagyon jelenthette a telepítés anyagi, technikai alapját. Ezért a telepítések üteme, nagyságrendje szempontjából, a nemzethűségi igazoló bizottságok tevékenysége meghatározó volt.

Magyarország területén nemzethűségi szempontból 503 sváb község lakosságát kellett megvizsgálni. Az ország területén élő német anyanyelvűek száma 477 966, ebből városi lakos 60 000, míg a falvakban 417 966-an laktak. Először a német nemzetiségűek elbírálását kezdték el, mert az ő körükben nagyobb számú Volksbund-vezető, -tag, -támogató lehetett, így az elkobzásook, telepítések szempontjából is az ő birtokaikkal lehetett a leggyorsabban számolni. A német nemzetiségűek száma 303 000 volt, de a telepítés szempontjából indifferensnek számított 30 000 személy, mert ők városban laktak. Így a telepítésre számításba jövő községi lakosság létszáma 273 000 főt tett ki. Az ország területén szeptembertől kezdődően 68 járási igazoló bizottság működött, s a több mint két hónap alatt 96 községben fejezték be az eljárást. Ennek során 69 520 német nemzetiségű személy háború alatti magatartását bírálták el. A minősítettek 38%-ánál a vagyonelkobzást rendelték el. Ezzel az átlaggal számolva tehát a nemzethűségi vizsgálatok befejezése után a 273 000-ből maximum 103 000 személy birtokára lehetett számítani.

A svábság tulajdonában összesen kb. 400 000 kat. h. földingatlan volt.[56] Ha tehát a 3820)1945. M.E. sz rendelet alapján megközelítően a svábság 38%-a, 103 000 személy földbirtokával lehet számolni, ez arányosan 152 000 kat. h. igénybe vételét tette lehetővé. A személyenkénti elkobzás átlaga 1,4 kat. h.. A gyakorlatban azonban ennél csak kisebb területet jelenthetett, hisz a kevésbé tehetős svábok voltak a Volksbundnak tagjai. A Népgondozó Hivatal becséle szerint 'személyenként kb. 0,8 kat. holdat, ami a német nemzetiségű lakosság 38%-a után összesen 82 400 kat. hold' igénybe vételére nyílott lehetőség.[57]

A Népgondozó Hivatal 1945 november közepéig a következő telepítéseket hajtotta végre.[58]

 

A rianoni Magyarország területéről

 

MEGYE	CSALÁD
BÁCS-BODROG	122
BÉKÉS	562
BIHAR	245
BORSOD	615
CSANÁD	89
CSONGRÁD	1
FEJÉR	23
GYŐR	9
HEVES	688
JÁSZ-NAGYKUN-SZOLNOK	433
KOMÁROM	58
NÓGRÁD	72
PEST-PILIS-SOLT-KISKUN	1327
SOMOGY	1
SOPRON	1
SZABOLCS	2
TOLNA	91
VAS	1
VESZPRÉM	13
ZALA	138
ÖSSZESEN	4491

 

A trianoni Magyarországon kívül eső területről

 

ORSZÁG	CSALÁD
CSEHSZLOVÁKIA	257
JUGOSZLÁVIA	1114
ROMÁNIA	343
ÖSSZESEN	1714

 

Az országon belüli településre jelentkezettek kiválasztása toborzás útján történt.[59] Bár a jelentésben az áll, hogy a 'toborzás során telepítésre csak mezőgazdasági foglalkozású, föld nélkül maradt, sokgyermekes, politikai szempontból megbízható' igényjogosultak jöhetnek számításba, a gyakorlat nem ezt igazolta. Mint ahogyan a vagyonok leltár szerinti átadását sem biztosították. Nem tudták a földrajzi, gazdasági, néprajzi adottságokat sem figyelembe venni.

A Népgondozó Hivatal a Bodor által végzett telepítésekkel együtt, 1945 novemberére 9505 család letelepítését végezték el. Ha családonként átlag 4 főt számítunk, ez mintegy 40 000 személy le-, illetve országon belüli áttelepítését jelentette. Ez a számadat azonban valójában jóval magasabb lehetett. Általában kettőnél jóval több gyermekük volt a menekült székely családoknak csakúgy, mint a Tiszántúlról telepítésre jelentkező szegényeknek. Jellemző volt az is, hogy a menekültek - főként a Romániából érkezők - nagy része az ország különböző helyein, ideiglenesen rokonoknál húzta meg magát, és telepítésre csak jóval később jelentkeztek, így számuk a fentiek 200 %-át is elérhette.[60]

A Népgondozó Hivatal által letelepített 6205 család részére 33 000 kat.h. területet juttattak, ami családonként átlag 5,33 kat. holdat jelentett. Természetesen ez csak a matematikai átlagot jelöli, hisz a birtokmegoszlás egyenetlenségei miatt az ország egyes területein a birtokok között nagyságrendi eltérések is lehettek.

'Ha tekintetbe vesszük a fentebbi számításokat, melyek szerint az elkobzandó földingatlan összterülete 82 400 kat. h., akkor a jövőbeni telepítésre még kb. 10 000 család lenne telepíthető. Az eddig számba nem vett menekültek és a még föld nélkül maradt igényjogosult családok száma azonban ezt a számot máris meghaladja, nem szólva arról, az annak idején a dr. Bodor György által letelepített 3300 család részére is igénybe vettek 25-30 000 kat. holdat, s így a 49 400 kat. hold a valóságban csak 15-20 000 kat. holdat tesz ki. Ezek szerint a volksbundistáktól elkobzandó birtokokon 2500-3000 családot lehetne még elhelyezni.'[61]

Népgondozó Hivatal által letelepített 6205 család elhelyezésére a következő területi megoszlásban került sor:[62]

 

MEGYE	CSALÁD	A LAKOSSÁGHOZ VISZONYÍTOTT ARÁNY %-BAN
BÁCS-BODROG	672	12,2
BARANYA	1029	11,7
BÉKÉS	1	0,0
CSANÁD-ARAD-TORONTÁL	248	4,0
GYŐR-MOSON	323	5,2
KOMÁROM	331	5,3
NÓGRÁD	99	1,5
PEST-PILIS-SOLT	2280	36,2
SOMOGY	72	1,1
SOPRON	5	0,0
SZABOLCS	2	0,0
TOLNA	563	9,0
VAS	7	0,1
VESZPRÉM	6	0,1
ZALA	1	0,0
ÖSSZESEN	6205	-

 

A telepesek lakóhely szerinti, valamint a letelepítés területi megoszlásának vizsgálata során egyértelműen megállapítható, hogy az első hónapokban az országon belüli migráció iránya, a tiszántúli és északi területekről, ahol jószerével fölosztható földbirtok nem állt rendelkezésre, a Dunántúl déli területeire, illetve a Duna-Tisza közére irányult. A táblázatok összevetéséből jól látszik, hogy az ország egyes térségeiben a megyén belül is egy meglehetősen jelentős méretű népmozgás ment végbe. Magyarázza ezt a megyéken belüli birtokmegoszlás egyenetlensége, a földterületek eltérő minősége, de az adott megyén belül meglévő földrajzi adottságok különbözősége is. Az érintett területek eredeti lakossága már a svábok kitelepítésének megkezdése előtt meghatározó mértékben kicserélődött. Szükség lett volna a telepesek gazdasági képzésére, bizonyos ideig a folyamatos segítésére, a termelő munka szervezésére. Említés történik ugyan a telepesek 'átnevelésének' szükségességéről, de így is a 'létesítendő telepes községekben az adottságok kellő biztosítása mellett, a termelő munka olyan színvonalon, mint a sváboknál megindulhat'. - írják. A Hivatal tapasztalatai szerint, azokban a községekben, ahol a svábok összetelepítése, illetve más községbe szállítása nem történt meg, nagyon sok a súrlódás, a konfliktus, és a termelést sem lehet megszervezni.

A részletesen fölsorolt számadatok tükrözik, hogy az országban már 1945 novemberére megszűntek a telepítési 'lehetőségek'. A telepítések leállítására, vagy a migráció fékezésére azonban nem került sor.

Néhány hét elteltével a Népgondozó Hivatal újabb számvetése már 11 147 telepes családot, 50 161 fővel regisztrált.[63] A telepítés továbbra is a délmagyarországi megyékbe irányult. Az arányokról még árnyaltabb képet rajzolhatunk, ha a leginkább érintett térség települési adatait áttekintjük.

 

A délmagyarországi kirendeltség egyes körzeteinek 1945-ös telepítési adatai

 

KIRENDELTSÉG NEVE	LETELEPÍTETT CSALÁDOK	ELFOGLALT HÁZAK	ÜRES TELEPHELYEK (HÁZ ÉS FÖLD)	ÜRES HÁZ
BAJAI	2437	2711	-	149
PÉCSVÁRADI	771	681	271	7
HEGYHÁTI ÉS SÁSDI	1463	1264	-	168
PÉCSI	875	313	11	19
VILLÁNYI	927	835	121	8
SIKLÓSI ÉS SZENT- LŐRINCI	174	113	15	2
MOHÁCSI	958	835	263	169
ÖSSZESEN	7605	5616	681	522

 

Mintegy két hét leforgása alatt (november 21.-december 4.) a Népgondozó Hivatal 4645 újabb családot telepített le, közülük 1103-t az ország déli részén helyezett el. Mint látható, a telepítési lehetőségek ezen a területen is minimálisra csökkentek. Az elfoglalt házak és a telepes családok számaránya azt tükrözi, hogy már eddig is több családot helyeztek el egy házban. A bajai körzetben a fordított arány a helyi házigénylők juttatásából adódik. Az év végén kelt heti jelntések változásai azt jelzik, hogy a Népgondozó Hivatal az ősz beálltával is teljes kapacitással dolgozott. Ez az ország egyes területein - az őszi idő ellenére - a svábok tömeges internálását, más községbe költöztetését, míg másutt összeköltöztetését jelentette. Vélhetően a hideg idő és a telepesek nagy száma is gyors munkára ösztönözte a telepítést végző hivatalokat, ami a körülmények ismeretében jogi 'nagyvonalúságot' eredményezett.

Valószínűleg éppen ezért a személyes tiltakozások mellett megszaporodtak a testületek - önkormányzatok, egyházak - jogorvoslatot sürgető beadványai, közbenjárásai is. A katolikus egyház feje, Mindszenty bíboros október 10-én Miklós Béla miniszterelnöknek írott levelében a mosoni kitelepítések körülményeit kifogásolja. Az első lépés - mint írja - a tavaszon a férfiak, nők, betegek és öregek deportálása volt. Augusztusban kezdődött meg a németek kitelepítése házaikból, falvaikból, egyelőre még csak vidékre, de 'a mód olyan, hogy egyre menne, ha mindegyiket mindjárt külföldre szállították volna. A mosoni kitelepítetteket Mosonszolnokon zsúfolták össze, némelyik háznál 10-nél több család tartózkodik most. Megértük tehát a német gettót is.'[64] A katolikus püspöki kar október 17-én körlevelében ismertette álláspontját a hívek előtt. Hangsúlyozták: 'Ha csak a bűnösöket büntetnék, hallgatnánk, de a rossznak barátaiként minősítenek és eltávolítanak olyanokat, akikre a bűnt nem bizonyították rá, sőt olyat hoznak fel ellenük, ami természetjogon megilleti őket, pl. az anyanyelv. Ne tegyünk olyasmit, amit a fegyverszüneti határvonalon túl magyarokkal szemben elkövetőktől nemcsak felháborodással fogadtunk, de elviselhetetlennek is éreztünk.'[65]

A válasz nélkül hagyott levelek hatására 1945. december 26-án, immár Tildy Zoltán miniszterelnöknek újabb levelet küldött a katolikus főpásztor, amelyben az eddigieknél is élesebben ítélte el a telepítések végrehajtását.

'A németajkú lakosság kitelepítése a beállott tél ellenére is tovább folyik. Így jelentik ezt Mosonból. December 14-16 napjain Mosonszentjánosról 65, Mosonszentpéterről 18 családot telepítettek ki és vittek át Mosonszolnokra. A nép ellenállt a 100 főnyi rendőrségnek. A rendőrség veréshez, meglincseléshez nyúlt, ami sajnálatos. Némely helyen orosz katonák vették védelembe az üldözötteket.'[66]

A kitelepítéseket, melynél nem játszott szerepet az, hogy ki volt a Volksbund tagja és ki nem, éjjel hajtották végre. A kitelepítés szempontja - panaszolja Mindszenty - tulajdonképpen az, hogy a telepes melyik házat választja. Sok esetben előfordult, hogy ha egyik házban felélt mindent, átköltözik, illetve igényel másikat. 'Levél községben nyilvánosan kidobolták, hogy akinek nem tetszik a helye, újratelepülhet.'[67]

Hasonló tartalmú levéllel kereste meg Kapi Béla budapesti evangélikus püspök is a miniszterelnököt:'Az elmúlt esztendőben az evangélikus egyház is kötelességének tartotta, hogy az elnyomottak s az ártatlanul üldözött zsidóság érdekében tiltakozó szavát hallassa - de éppúgy kötelességünk, hogy az emberszeretet nevében rámutassunk arra, hogy a lelkek megnyugvása érdekében a Magyar Kormánynak az igazolási eljárást és az internálásokat revizió alá kell vennie.'[68]

Az egyházi vezetőkön kívül a községek plébánosai is fölemelték szavukat a törvénytelenségek ellen. Dr. Reibel Mihály eleki plébános beadványában azt javasolta, hogy csak 'azt lehessen internálni, akiről kétségen kívül megállapítható, vagy a hármas bizottság megállapította, hogy volksbundista, mert ma elegendő, ha valakinek szép háza, vagy gazdasága van, hogy a vagyonából kiforgassák'.[69]

 Jelentéseikben kritikus hangot ütöttek meg a Népgondozó Hivatal tisztviselői, kerületvezetői is. Kifogásolják, hogy korábban tett javaslataikat, észrevételeiket, melyeket saját hatáskörben megoldani nem tudtak, a Hivatal vezetői figyelmen kívül hagyták. Nem oldódott meg a telepítéssel foglalkozó szervek tevékenységének összehangolása, a különböző jogkörök szétválasztása, illetve pontosítása. Az ellenőrzés hiánya pártszempontok érvényesülését tette lehetővé. A minisztériumok a hatályos törvényeknek egyszerűen nem tudtak érvényt szerezni. A községi földigénylő bizottságok rendre fölülbírálták a Megyei Földbirtokrendező Tanácsok döntéseit, sőt annak egyenesen ellene fordultak, és csak a saját határozataikat ismerték el. 'A beérkező jelentésekből azt lehet látni, hogy kezd az egész telepítési komplexum mind bonyolultabbá válni. A volksbundisták ingatlanait, ingóságait használatra juttatni, azt felhasználni, sok esetben egyszerűen engedély vagy hozzájárulás nélkül elvinni: Sok szerv és hatóság véli 'jogának'. Mindenki kizárólagos intézője ennek, s mi sem természetesebb, hogy a jogtalanságok sorozatát idézik fel'.[70] - írja december 15-i jelentésében a délmagyarországi kirendeltség vezetője. A kritikák hatására az év végén a miniszterelnök javaslatot tett a Népgondozó Hivatal átszervezésére. Ennek értelmében a belügyminiszter helyett - a Hivatal tevékenységének nemzetközi politikai vonatkozásai miatt - a továbbiakban a miniszterelnökség látná el a szervezet felügyeletét és ellenőrzését. Ez a tervezet azonban a hetek múlva meginduló kitelepítések hatására csak javaslat maradt.[71]

A földbirtokreform végrehajtását - mint láttuk - a társadalmi szervek meghatározó, ugyanakkor ellenőrizetlen tevékenysége jellemezte. A földigénylő bizottságok mindenütt igen gyorsan dolgoztak, amit a földre várás évszázados türelmetlenségén túl az elhagyott birtokokon a tavaszi munkák megkezdése, illetve az állatállomány nagyarányú pusztulása indokolt. De a végrehajtás során a szakszerűség háttérbe szorult, és ez évekig tartó vagyonjogi viták előidézője volt. Ugyanakkor az ország más vidékére való telepedés lehetősége egy nagy arányú belső migrációt indított el, nem csak az agrár népesség körében. Ennek a folyamatnak a nagyságát vélhetően maguk a politikai pártok sem mérték föl előre, következményeiről nem is beszélve. A pártok elsősorban a lehetőségben rejlő politikai tőke kiaknázására - a telepesek kiválasztásakor pártpolitikai szempontok érvényesítsére -, s nem az ország gazdasági helyzetét is súlyosan érintő folyamat megfékezésére, törvényes mederben tartására törekedtek. Ezzel legerőteljesebben a Magyar Kommmunista Párt élt.[72]

Az idő rövidsége, valamint az előkészítés hiányossága miatt a rendelet megalkotói sem a fölosztható földbirtokok nagyságát, sem az igényjogosultak számát nem mérték föl. Így a lehetőségek és a megoldani kívánt célkitűzések közötti ellentmondások kezdettől fogva kényszerítő erővel hatottak, amit csak tovább súlyosbítottak a végrehajtás kellőképpen nem szabályozott, illetve nem ellenőrzött folyamatai.

Az őszi hónapokban a sajtó is több cikkben foglalkozott a földreform, illetve a telepítések eredményeivel. Kerék Mihály, a Földművelésügyi Minisztérium Telepítési Főosztályának vezetője - látva a gyakorlati végrehajtás ellentmondásait - már októberben a telepítési munkák esetleges leállításáról nyilatkozott. Elismerte, hogy a kiosztási tervezetek kétszeri-háromszori felülvizsgálata, az ügyek elintézetlensége bizonytalanságot kelt. Sok helyütt a telepesek útra készek, de nem tudják őket elhelyezni.[73]

Néhány héttel később - szintén ő - hosszú cikkben ismerteti a földreform 'őszinte mérlegét'. 'Bár az igénybevett földbirtokok túlnyomó részét - írja - kiosztották, mégis túl korai volna a földreform befejezéséről beszélni. Nagyon sok függő kérdés vár még elintézésre. Mert azzal legyünk tisztában, hogy a neheze még ezután következik. Sokkal könnyebb volt a földet szétosztani, mind majd a termelés érdekében annyira szükséges nyugalmi helyzetet és állandóságot megteremteni. Nyugtalanságra nem annyira a földszerzőknek van okuk, mint azoknak, akikre a földreform befejezetlen ügyeinek rendezése vár. Az egész országnak érdeke, hogy ezen a területen mielőbb rend legyen, mert mondjuk meg őszintén, most rendetlenség és zavar van. Olyan súlyos viszonyok között talán sehol nem osztottak földet, mint most Magyarországon. Tervszerű munkáról szó sem lehetett. A földreformot sok helyen előbb elkezdték, mint ahogy a szükséges kormányrendeletek megjelentek. A földosztásnál a hivatalos szervek sokszor csak asszisztáltak. Kétségtelenül szükség volt motorra, de ez a motor akarva-akaratlan gyakran túlszaladt a célon. Sokszor nem törődtek a rendeletekkel, és rengeteg olyan birtokot is szétosztottak, amelyekhez a rendelet értelmében nem lett volna szabad hozzányúlni. Ez aztán óriási zűrzavart teremtett. A földművelésügyi miniszter ugyan bizonyos esetekben igyekezett utólag legalizálni ezeket a törvénytelen igénybevételeket, de még így is maradt nagyon sok eset, amelynek elintézése a földbirtokrendező tanácsokra vár'.[74]

Kerék Mihály a földreformmal összefüggő folyamatokról valóban őszintén, szakmai szempontok szerint szólt. Beszámolójában egyáltalán nem tért ki arra, hogy ez a telepítés hogyan, milyen mértékben érinti a magyarországi német nemzetiségű lakosságot.A történések nagyon fontos jellemzőjére hívta azonban fel a figyelmet, amikor a törvényhozás és a gyakorlati folyamatok összefüggéseiről beszélt. Nemcsak közvetlenül a földosztással kapcsolatban lehet megfigyelni azt a tendenciát, hogy a törvénykezés jobb híján követi a gyakorlati folyamatokat. A törvénytelenségeket utólag legalizálják, ezzel törvényesítve azokat. Ez a tendencia a háború utáni időszak magyar jogalkotásában és jogalkalmazásában egyértelműen nyomon követhető. Természetesen kérdés, hogy a központi államapparátus nem tudott, vagy nem akart a jogbiztonság érdekében többet tenni.