Telepítések 1946 júniusáig

A magyarországi németek kitelepítése a korábbi terveknek megfelelően a Budapest környéki falvakban indult meg. Az első szerelvények 1946. január 19-én Budaörsről gördültek ki.

Az akció gyors megkezdése az érintett közigazgatási hatóságokat, valamint a magyar társadalom szélesebb rétegeit egyaránt váratlanul, és ezért felkészületlenül érte. Az országos napilapok a telepítési akciót körülvevő bizonytalanság, félelem, és pánik eloszlatása érdekében terjedelmes cikkekben foglalkoztak a kitelepítések megindításával, körülményeivel, az érintettek németországi elhelyezésével. A Kis Újság - a Független Kisgazdapárt lapja - január 9-i számában a következőket írta: „Hivatalos közlés szerint január végén, vagy február elején megkezdődik a különböző országokból kiutasított svábok megérkezése Bajorországba, ahol már kétmillió személy befogadására készültek fel.”[1] Tudósítottak a lapok a magyarországi előkészületekről is. Ugyancsak a Kis Újság január 11-i számában olvashatjuk: „A politikai rendészeti osztály a pesterzsébeti kapitánysággal karöltve január 7-én éjszaka nagyszabású razziát tartott Soroksáron szökött internáltak, SS-katonák, volksbundisták után. A razziában 50 nyomozó és 120 rendőr vett részt. A rendőrök és detektívek pontos névjegyzékkel mentek házról-házra.

A razzia során 114 embert állítottak elő, akik közül még a helyszínen 44 embert, magas korukra való tekintettel szabadon engedtek, 61 volksbundistát, 15 SS-katonát és 6 internáló táborból megszökött egyént a pesterzsébeti kapitányságra kísérték, ahol őrizetbe vették őket. Valamennyiük ellen az eljárás megindult.”[2]

A kitelepítést irányító miniszteri biztosnak a gyors lebonyolítás, a vagyonok elidegenítésének megakadályozása, a közrend és közbiztonság fenntartása érdekében jogában állt különleges rendszabályok bevezetésére. Élve ezzel a jogával a Budapest környéki községekben már a végrehajtás előtt teljes zárlatot rendelt el. Korlátozta a községekben lakók szabad mozgását - kijárási és lakhelyelhagyási tilalom -, a gyülekezést és a szeszfogyasztást. A településeken idegen személy engedély nélkül nem tartózkodhatott, és onnan tilos volt bármit is kivinni, vagy a kitelepítendőktől bármit elfogadni. Az egyes községekben elrendelt „rendkívüli állapot” sokszor több hétig eltartott, mert a kitelepítések koordinálatlansága, a szervezetlenség és egyéb okok - pl. vagonhiány - miatt a tervek betartása lehetetlennek bizonyult. Ez azonban a szétzilált és egyébként is visszaesett mezőgazdasági termelést tovább csökkentette.[3]

A Pest környéki falvak kitelepítésének megkezdése előtt már 640 személyt kiszállítottak az országból, de a későbbiekben sem derült arra fény, hogy ezt a tranzakciót ki szervezte, illetve melyik szerv ellenőrizte. Annyi bizonyos, hogy az 1946. január 10-én és 11-én Bácsbokod községből kitelepítettek jugoszláv állampolgárságú, német nemzetiségű személyek voltak. Az akció valószínűleg diplomáciai bonyodalmat okozott, ezért az Ágfalvánál kiléptetett szerelvény útraindítóját a Népgondozó Hivatal és a határőrség egyaránt kereste. A történtekért egyik szervezet sem vállalta a felelősséget.[4]

Az ország déli határa mentén fekvő falvaknak 1944 őszétől komoly gondot okozott a jugoszláviai menekültek elszállásolása és ellátása. A háború alatt ugyanis részben munkakeresés, részben önkéntes vagy kényszerű visszatelepülés folytán jelentős számú jugoszláviai illetőségű, német nemzetiségű személy került Németországba, vagy a német katonai megszállás alatti területekre. Ezeknek az embereknek egy jelentős része, valamint a frontról és fogságból érkező dél-bácskai német férfiak 1944 őszétől eredeti lakóhelyükre Magyarországon keresztül akartak visszatérni. A jugoszláv hatóságok azonban nem fogadták be őket, így a határ menti falvakban húzták meg magukat, amíg kedvező alkalom nem kínálkozott a családjukkal való kapcsolat felvételére, vagy a hazaszökésre. Sokszor azonban hónapokig nem történt semmi. Jelentős volt a Bánátból és Bácskából elüldözött, vagy a front közeledtével menekülők száma is. A fluktuáció, a naponta változó létszám miatt az adatok ingadoznak, de a főispáni jelentések csak Bács-Bodrog megyében 10-15 000 Jugoszláviából elmenekült vagy kiutasított, de oda visszatérni szándékozó személyről számolnak be.[5]

Különösen a bácsalmási járás községeire rótt ez nagy terhet, mert egy alispáni utasítás értelmében ezeknek a községeknek kellett befogadnia a menekülteket, „amíg a kormány további sorsuk felöl nem intézkedik.”[6] A nyár folyamán Tompán csaknem 2500, Bácsalmáson 1500, Csikérián és Kelebián megközelítőleg 1000, Kunbaján mintegy 500 jugoszláv állampolgárságú sváb menekült tartózkodott, Bácsbokod községben 300, s ez a létszám az ősz kezdetére 956 főre emelkedett, míg Felsőszentivánon mintegy 500 volt a menekültek száma.[7]

 Az egyes községek, a hadseregnek adandó kötelező beszolgáltatás, a háborús pusztítás következtében szétzilált mezőgazdasági termelés visszaesése miatt, egyébként is teljesítő képességük végső határához érkeztek. Ezen túlmenően az új telepesek, a menekültek és az összetelepítésre ítélt svábok együttélése is sok összeütközéssel járt. A Népgondozó Hivatal kerületi vezetője, Jancsó Kálmán jelentéseiben rendszeresen kitért az érintett községek tarthatatlan helyzetére, a határ mellett összegyűlt menekültekre, „akik nemcsak a közbiztonságot veszélyeztetik, de miután ellátásukról senki sem gondoskodik, ott jutnak élelemhez, ahol tudnak, és az illető falvak lakóitól minden munkaalkalmat elragadnak, hogy ennivalójukat valamiképpen biztosítani tudják. A táborokból sokan elszivárogtak már az ország más vidékeire is, de az ott maradtak állandó veszélyt jelentenek különösen a magyarokra nézve, s előidézői sok kínos esetnek a községek régi német és magyar lakosai között. Igen sürgős, halaszthatatlan dolog volna ezeknek az idegen németeknek az országból való eltávolítása.”[8]

Valószínűleg a sürgetések hatására került sor e menekültek egy részének a hivatalos kitelepítések megkezdése előtt az országból való kiszállítására. A telepítést végző szervek egyike sem vállalta azonban az akció lebonyolítását, ami azt tükrözi, hogy nem törvényes módon, azaz a SZEB beleegyezése nélkül hajtották végre. Az akció több alkalommal megismétlődhetett. Magyar hivatalok elősegítették a jugoszláv menekültek távozását úgy is, hogy számukra az ország elhagyására jogosító igazolványokat állítottak ki. Az eljárás ellen 1946. március 25-én írt levelében tiltakozott Vorosilov marsall, „mert ilyet a SZEB beleegyezése nélkül nem lehet”.[9]

A tavasz folyamán a Népgondozó Hivatal legálisan is átvette a menekült svábok kitelepítését. Bács-Bodrog vármegyében 1946. május 15-én, Bácsalmáson kezdődött el a német nemzetiségű lakosság elszállítása. Ezen a napon fejezte be munkáját a járás területén dolgozó nemzethűségi igazoló bizottság is. A kitelepítési akció a határmenti falvak helyzetének javítása, a túltelepítéssel küszködő községek tehermentesítése érdekében először a Délvidékről menekült svábok - számuk még ekkor is állandóan növekedett - elszállításával vette kezdetét. A IV. sz. Áttelepítési Oszlop Miniszteri Biztosa május 21-én értesítette az érintett községeket, hogy a „Kelebián, Tompán, Tataházán és Mátételkén elhelyezkedett délvidéki svábok Bácsalmáson kerülnek berakásra”, ezért arra kérte a községi elöljáróságokat, hogy az ott tartózkodó svábokat a lehető legrövidebb időn belül Bácsalmásra továbbítsák. A járás többi községében lévő délvidéki sváb a helyi német nemzetiségűekkel együttesen kerül kitelepítésre.[10] Hasonló utasítást kapott a jánoshalmi járás főjegyzője is. A területén tartózkodó német nemzetiségű külföldi állampolgárokat - Kisszállásról 45, Rémről 33, Borotáról 76, Mélykútról 171 - május végén Jánoshalmára, majd onnan a fővárosba, illetve az ország más vidékein lévő gyűjtőtáborokba szállították. A következő hónapokban közülük többen vissszatértek. Érdekükben eljártak azok a gazdák is, akiknél korábban dolgoztak, hisz jó és olcsó munkaerőnek bizonyultak.[11] A külföldi állampolgárságú németeket tehát jogi szabályozás mellőzésével, és így itt maradásuk mérlegelése nélkül távolították el az országból.

A Pest környéki falvak német lakosainak elszállításával egyidőben a Népgondozó Hivatal az ország többi megyéjében is megkezdte a kitelepítések előkészítését. A telepítést végző szervek tevékenységével szemben nemcsak a német nemzetiségű lakosság fejtett ki ellenállást, hanem a társadalom széles rétegei is tiltakoztak a törvénytelenségek, a miniszteri biztosok ellenőrizetlen ténykedései ellen. A kitelepítést szabályozó alaprendelet és a végrehajtási utasítás jogi hézagai a gyakorlatban ütköztek ki igazán. A bírálatukat napokkal, hetekkel korábban megfogalmazók észrevételei kasszandrai jóslatnak bizonyultak.

 A budaörsi kitelepítésnél tapasztalt visszásságok mintegy előrevetítették az egész telepítési tevékenység főbb jellemzőit. A kitelepítések valójában minden egyes faluban másként és másként zajlottak - aszerint, hogy milyen volt a helyi önkormányzat és a kitelepítési biztos viszonya, a falu pártpolitikai megosztottsága, az ország éppen aktuális belpolitikai helyzete, vagy a szállítási lehetőség -, ennek ellenére temészetesen mégis összegezhető sajátságokkal, jellemzőkkel bírtak. Az előkészítetlenség, a törvényi szabályozás nagyvonalúsága és a kitelepítési szervek ellenőrizetlen tevékenysége mindvégig gond maradt.

Péter Gábor a budaörsi tapasztalatok teljes kudarcát alapul véve, a végrehajtás módosítását sürgette a kommunista pártvezetésnél. A kudarc okaként az előkészítés hiányát, az erélytelen és tervszerűtlen lebonyolítást, és a „karhatalom sajnálatos” viselkedését jelölte meg. Elképzelése szerint az országot a németek elhelyezkedése szerint kitelepítési zónákra kellene felosztani. A Népgondozó Hivatal a statisztikai összeírások felhasználásával már jó előre elkészítené a kitelepítendők jegyzékét, amit aztán a faluba kiszálló kitelepítő és mentesítő bizottság véglegesítene a leltárak elkészítésével együtt. Csak ezt követően érkezne meg az érintett faluba a karhatalom, amely a végleges kitelepítési lista birtokában a vagonírozást intézné. A végrehajtás zavartalan biztosítása érdekében azonnal elrendelendőnek tartja minden sváb községben az utazási korlátozást, a szesztilalom bevezetését, és statárium elrendelését a javak megsemmisítésének megakadályozására, továbbá a rendőrök által elkövetett lopások megfékezésére. „Legnagyobb szégyenfoltja a budaörsi kitelepülésnek a karhatalom viselkedése. A rendőrök fegyelmezetlenek, a borpincékben részegeskednek, éjjel őrhelyeiket elhagyják s elmennek inni. Budaörs éjjel részeg rendőrök lövöldözésétől hangos.... A karhatalom vezetői tűrik ezt a züllött állapotot, sem erélyt, de még hajlandóságot sem mutatnak annak megváltoztatására. S ez az a pont, ahol a budaörsi helyzet nemzetközi botránnyá válhat.” Ezért a vezetők azonnali leváltását, a legénység egy helyen, s nem magánházakban történő elhelyezését, a fosztogatók statárium elé állítását, dupla fizetést, és a sváb lakosság iránti fraternizálás megszüntetése érdekében politikai átnevelésüket javasolja.[12]

A budaörsi fosztogatásokról általánosságban ugyan, de a napi sajtó is beszámolt. „Egy rendőrzászlóalj jelenléte - írta a Kis Újság - nem volt képes megakadályozni, hogy a községnek majdnem minden borpincéjét és lakatlanná vált házát a világtáj minden oldaláról beszivárgó fosztogatók fel ne törjék és ki ne rabolják.”[13] Hasonló cselekményekre került sor Törökbálinton, amelyről külföldi újságírók - főként csehszlovákok - is tudomást szereztek, és fényképekkel illusztrált cikkeik jelentek meg a szlovák sajtóban. A miniszterelnökség felelősséget firtató kérdéseit Szeppessy Géza, a Népgondozó Hivatal vetetője azzal védte ki, hogy „mindössze 400 rendőr áll rendelkezésére, holott ő 4 hadosztályt kért, ... ennélfogva nem áll módjában a falut az esetleges fosztogatóktól megvédeni.”[14]

Sok helyütt nem jutott nyugvópontra a községek élete a kitelepítések befejezését követően sem. A Pest környéki falvakban is elterjedt, hogy a mentesítési bizottság újbóli felülvizsgálatot tart. A visszamaradottakon ismét a bizonytalanság és félelem lett úrrá, s ami ilyen körülmények között természetes, a tavaszi mezőgazdasági munkák helyett inkább saját sorsukkal, ismételt mentesítésükkel törődtek.

 Shvoy Lajos székesfehérvári püspök már a kitelepítési rendelet megjelenését követően interveniált a német anyanyelvűek érdekében, mert mint írja: „megdöbbenve olvastam, hogy azokat, akik a kormány bizalmas felhívására s a közigazgatás elég nyomatékos szorgalmazására magyar nemzetiségűnek, de német anyanyelvűnek vallották magukat, a kormány szintén kitelepítendőknek ítélte.” Ezért beadvánnyal fordult a miniszterelnökhöz, és az amerikai misszió vezetőjéhez, de választ egyik helyről sem kapott. A Pest környéki falvak német lakosságának kitelepítésekor tapasztalt visszásságokért, valamint azért tiltakozott, hogy „az államhű svábjaink a volksbundistákkal és SS-kel egy elbírálás alá kerüljenek s mindenükből kifosztassanak”. A püspök nehezményezte továbbá, hogy a színtiszta katolikus falvakba - ahol nincs sem református templom, sem iskola - tiszántúli református telepesek kerülnek. Az akció mögött felekezeti elfogultságot sejtett, mert „a betelepítendők számaránya annyira egyoldalú és feltűnő, hogy ha az intézetet magát nem is, de egyes intéző urakat felekezeti elfogultsággal és részrehajlással joggal lehet vádolni”.[15] Bár a püspök saját szempontjából lényeges problémára hívta fel a figyelmet, a telepítési akció lebonyolításában felekezeti szempontok - mint ahogyan azt ő hitte - nem játszottak szerepet.

A püspöki kérések közé tartozott a községekben szolgálatot teljesítő német anyanyelvű papok egyöntetű, elvi mentesítése is, mert véleménye szerint elévülhetetlen érdemeket szereztek a vallásos és hazafias szellem ápolásában, valamint a magyar nyelvű oktatás kiszélesítésében. A főispán válaszában elhárította a közbenjárást, és hangsúlyozta, hogy a „kitelepítést és az azzal kapcsolatos ügyeket illetően semmi néven nevezendő hatásköröm nincsen”.[16]

A Pest megyében történteket tűrhetetlennek és a „KP alispán és a rendőrfőnökök uralmának” minősítette a Szociáldemokrata Párt is. A különböző községekből érkező panaszokat figyelembe véve, nem alaptalanul.

Hartán a rendőrség állomány szerinti létszáma 10 fő volt. A belső telepítések zavartalanságának biztosítása érdekében azonban 1945 őszén a dunavecsei járásból a hartai őrsre még további 12 embert rendeltek ki. Ellátásukról - követelésükre - a község gondoskodott. A rendőrség pazarlásig menő élelemigénylését azonban a községi bíró visszautasította, és a fölmerült konfliktus rendezéséhez felettesének, a járási főjegyzőnek az utasítását kérte. A főjegyző a községben tett hivatalellenőrzése során az elöljáróság panaszát jogosnak ítélte, és kijelentette, hogy „a rendőrség élelmezési költségei a községi pénztárból nem fizethetők ki”. Ezt követően azonban a járási rendőrkapitány és Elblinger Béla a járási kommunista párt titkára gyakorolt nyomást az elöljáróságra - hetente többször a rendőrségre való beidézéssel, fenyegetéssel, állataik elkobzásával -, így kénytelenek voltak a megnövekedett létszámú rendőrőrsöt a község terhére ellátni. Hiábavalónak bizonyult a képviselőtestület, a Nemzeti Bizottság és a Földigénylő Bizottság azon közös kérése is, hogy „mivel a lakosság hangulata nyugodt, rendzavarás nem történt” az idevezényelt rendőrséget vonják vissza. De akadályozta a rendőrség a mezőgazdasági munkák végzését is. Sokszor indokolatlanul, kirándulásra, vagy magán céljaikra vették igénybe a munkába igyekvő, vagy fáradtan hazafelé tartó fogatokat. „Kijárnak a határ különböző részeibe vadászni, ahol a határban dolgozók élete és testi épsége állandó veszélyben forog, mert hadipuskával vadásznak.” Állatbőrök után kutatva sorozatos házkutatásokat tartanak, „mely alkalommal minden nekik tetsző dolgot az érdekelt tulajdonos tiltakozása ellenére egyszerűen elvesznek. Panaszkodni azonban senki nem mer, mert eddig senki nem volt, aki panaszukat orvosolta volna.”[17] A kalocsai körzet falvaiból - miután a földigénylő bizottságok és a telepesek „régóta óhajtott kívánsága volt ... a községekben lakó kilakoltatott és szemtelenkedő magatartást tanúsító volksbundisták elszállítása, munkaszolgálatra összegyűjtése” - január 10-én a 16-60 éves kor közötti munkaképes férfiakat a NH Kiskőrösre szállíttatta, ahonnan ismeretlen helyre vitték őket.[18]

 A közigazgatási tisztségviselők megbízhatósága a tényleges kitelepítések megkezdése után még nagyobb hangsúlyt kapott. Politikai lojalitásuk a legfontosabb kritériummá vált. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye kommunista alispánja ezt nem is titkolta, amikor a vármegye valamennyi polgármesterének, főjegyzőjének és községi elöljáróságának körlevelében a következőket írta: „Figyelmeztetem Főjegyző Urat, hogy az érdekelt községekben megfelelő és alkalmas tisztviselők jelenléte - a kitelepítés zavartalan lebonyolítása vvégett - elsőrendű közérdek. Amennyiben később a kitelepítés során megállapítást nyerne, hogy a rendeletek végrehajtása megfelelő alkalmazottak hiányában nehézségekbe ütköznék, úgy a Főjegyző Urat fogom ezért felelősségre vonni.”[19]

Általános sérelme a helyi önkormányzatoknak, hogy a telepítési miniszteri biztosok a kitelepítések megkezdése előtt 10 nappal - ami törvényben előírt kötelességük volt - nem értesítik őket, így fölkészülni sem tudnak a rájuk háruló feladatokra. Sok helyütt előfordult, hogy a kitelepítendők névjegyzékének összeállítását - szintén a törvényi szabályozás ellenében - az adott település polgármestereitől, képviselőitől nem is kérték, ennek ellenére a kitelepítést végző „oszlop” már kész jegyzékkel érkezett a helyszínre. A mentesítési eljárás után átadott vagonjegyzékek és a mentesítendők listája is általában hiányosnak, pontatlannak bizonyult. Így valójában lehetetlenné vált, hogy a helyi szervek a betelepítési munkákba körültekintően és felelősségteljesen bekapcsolódjanak. A betelepítéssel megbízott földhivatali szakembereknek házról-házra, utcáról-utcára kellett járnia, hogy a ténylegesen rendelkezésre álló házakról és ingatlanokról meggyőződjenek, mert e telepítési bizottság a leltárakat nem bocsátotta rendelkezésükre.[20]

Nem intézkedtek körültekintően a svábok által visszahagyott állatállomány gondozásáról sem. Az ország egyes vidékein nagyarányú állatpusztulás következett be, mert nem volt aki a visszahagyott állatok etetését ellátta volna, illetve ezt megelőzendő túlnyomó részét illetéktelenek leöldösték, és az így nyert húst a telepesek felélték.[21]

Több ízben és több helyütt előfordult az is, hogy a mentesítésre engedélyezett 5 napi határidőn belül többeket vagonba raktak, vagy a mentesített személyektől is elkobozták ingóságaikat, temészetesen a leltárak elkészítése nélkül. A miniszteri biztosok a tiltakozó nemzeti bizottságok és önkormányzatok megbüntetésével fenyegetőztek, s bár néhány nap múlva enyhítettek a tárgyalás hangnemén, a szabálytalanságot nem ismerték el.[22]

Az egzisztenciális fenyegetettség ellenére a községi önkormányzatok tisztségviselőinek túlnyomó többsége - mint ahogyan az eddig idézettek bizonyítják - jelentéseiben kendőzetlenül számolt be a valóságról. A részükről megnyilvánuló mentesítési törekvésekben, az elvi kiálláson túl, természetesen a helyi közösség gazdasági, politikai érdeke is szerepet játszott. Ezért az általános érvek mellett olyan helyi külön „érdemekre”, sajátságokra hivatkoztak, amelyek hitük szerint kétségtelen bizonyítékai annak, hogy az ottani német nemzetiségűek jobb hazafiak és határozottabb ellenállást tanúsítók voltak, mint az ország más vidékein lakók. A Tolna megyei pártok és önkormámyzatok a „hűségmozgalom” jelentőségére, a nyugati határ menti települések az I. világháború után bebizonyított lojalitásra és hűségre hivatkozva próbáltak engedményeket elérni az ott lakók számára.[23] A beadványok, kérelmek címzettjei a pártok - főként a szociáldemokrata és a kisgazdapárt - területi és országos vezetői, illetve vezető testületei, a miniszterelnök személyesen vagy a miniszterelnöki hivatal, s a legritkább esetben a Népgondozó Hivatal vezetői, vagy a lebonyolítás törvényes felügyeletével megbízott belügyminisztérium. Ezek a tiltakozó beadványok bizonyítékai annak is, hogy a társadalom jelentős része emberségesebb, körültekintőbb megoldást szorgalmazott, mint a központi államhatalom.[24]

 Folyamatosan figyelemmel kísérte a Tildy-kormány előkészületeit és a kitelepítések végrehajtását a SZEB is. 1945december végén Vorosilov 7 vonat előkészítéséről számolt be, január elején pedig már a kitelepítések meggyorsításáról beszélt. Key tábornok ugyan aggályainak adott hangot a kitelepítettek kiválogatásával kapcsolatban, de „az előkészítés egyéb vonatkozásaival ő is meg volt elégedve.” 1946. március 6-án megelégedéssel állapították meg, hogy már 15 vonat elment. Másfél hónap elteltével - április 23. - pedig „41 500 német nemzetiségű lakos kitelepítését említi a SZEB üléséről készült feljegyzés. De Vorosilovnak arra a bejelentésére, miszerint naponként két vonatot is indíthatnának, Key tábornok kitérő választ adott, pontosabban arra hivatkozott, hogy ehhez előbb az illetékes amerikai hatóságoktól kér hozzájárulást.”[25]

A tavaszi hónapokra - a kitelepítések ütemét, az országon belül tapasztalható társadalmi ellenállást, a pártok között a mentesítések kapcsán ismét kiéleződött ellentéteket, valamint a technikai lehetőségeket figyelembe véve - nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarországi német lakosság kitelepítése a SZEB által megjelölt időpontig - 1946. augusztus 1. - nem hajtható végre. Fokozódó nyomás nehezedett április-májustól az Egyesült Államok budapesti diplomáciai képviselői és a németországi amerikai katonai hatóságok részéről is a magyar kormányszervekre, hogy a kitelepítések ütemét lassítsák, s a kitelepítendők számát csökkentsék. Ez azonban azzal járt, hogy a lakóhelyükről már eltávolított, táborokba gyűjtött emberek kiszolgáltatottsága, sérelme tovább fokozódott, „ami viszont erőteljesen növelte az amúgy is meglévő társadalmi feszültségeket”.[26]

A koalíció tagjai - a Parasztpárt kivételével - tisztában voltak azzal, hogy a hazai németség túlnyomó részének kitelepítése az eredetileg elfogadott terv szerint már aligha lesz végrehajtható, ezért egyre több csoportos mentesítési javaslatot tettek, és már márciusban fölmerült a rendelet módosításának kérdése. A külügyminiszter által március 27-én összehívott tárcaközi értekezleten azonban a belügyminisztérium ellenállása miatt - „a SZEB orosz képviselői véleménye szerint amúgy is lassan és nem kielégítően folyó kitelepítését a sváboknak nem lehet a rendelet módosításaival és az elbírálás alapjának megváltoztatásával még tovább késleltetni” - meghiúsult a törvénymódosítás.[27] A mentesítések ügyében kiéleződött ellentétek azonban ismét tárgyalóasztalhoz kényszerítették a pártok képviselőit. A Kommunista Párt a bányavidékek sváb lakóinak mentesítését szorgalmazta a nyugati határszél és a belső telepítések szempontjából fontos körzetek rovására. A Kisgazdapárt az egész áttelepítési akciót legszívesebben felfüggesztette volna. A módosabb német gazdák mellett főként az 1941-es népszámláláskor magukat magyar nemzetiségűnek vallókat igyekezett mentesíteni. Nagy Ferenc miniszterelnök a kormány április 1-jei ülésén kijelentette, hogy a rendelet végrehajtásánál azokat igazolták az események, akik, „mint a Kisgazdapárt miniszterei, ellene szavaztak a sváb kitelepítésnek. Az történt ugyanis, hogy úgy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökétől, Vorosilov marsalltól, mint az amerikai misszió vezetőjétől átiratot kapott a kormány, és abban a rendelet módosítását kérték különböző szempontból, de nem egymásnak ellentmondó okokból. Megnehezíti a kitelepítést az a körülmény, hogy azoknak a számára, akiknek a meghagyását mi is indokoltnak tartjuk, késedelemmel járó bizonyítás van előírva, ami sok utánajárással is párosul... Igazságosabb lenne, ha a rendelet taxative sorolná fel, kik azok, akiknek ki kell mennie minden körülmények között. Így nem történnének nagy igazságtalanságok.”[28]

A Szociáldemokrata Párt azt nehezményezte, hogy a mentesítő bizottságokban nem kapnak súlyuknak megfelelő képviseletet, és nem veszik figyelembe javaslataikat. A pártközi értekezleten fölajánlott mentesítő bizottsági tagságokat azonban az 50 000 pengő fizetés, a teljes ellátás és lakás biztosításával sem tudták hosszabb ideig betölteni. Az általuk javasolt 30 személy közül csak kettő vállalta a megbízatást, a többiek vagy elhárították azt, vagy meg sem jelentek a bizottsági ülésen.[29]

Szorgalmazták a mentesítési jogszabályok kedvező megváltoztatását a nemzetgyűlés pártonkívüli tagjai is.[30]

Az 1946 áprilisi pártközi értekezleten született konszenzust tükrözi Rajk László belügyminiszter május 10-én kiadott módosító rendelete. E szerint csak azok a magyar nemzetiségű német anyanyelvű svábok telepíthetők ki, akik a Volksbundnak, vagy valamely fegyveres alakulatnak /SS/ tagjai voltak, vagy akik magyarosított nevüket német hangzásúra változtatták vissza. Továbbra is tág teret nyújtott az egyéni értelmezésnek a rendelet c./ pontja, amely az áttelepítendők közé sorolja azokat, akik a „német fasizmus politikai, gazdasági és katonai céljait és érdekeit a magyar nép rovására anyagilag, vagy más módon önként támogatták.”[31]

Az 1946 január közepén megkezdett sváb kitelepítések azonban júniusban - a kül-és belpolitikai nyomás hatására - elakadtak. Szepessy Géza a budaörsi svábok kitelepítésének befejezésekor - február 7. - tartott sajtótájékoztatóján még arról beszélt, hogy előbb Budapest környékéről, majd Győr-Moson megyéből és az ország déli megyéiből, s végül az ország többi megyéjéből szállítják el az áttelepítendőket. Ismételten hangoztatta, hogy a magyar kormány a hazai németekkel szemben az egyéni elbírálást kívánta érvényesíteni, ezért is állította fel a járási nemzethűségi igazoló bizottságokat. A potsdami határozatok ránk nézve kötelező érvénye miatt azonban kénytelen volt megváltoztatni álláspontját. Óvatosan fogalmazott a kitelepítések végrehajtásának befejezéséről, mert - mint mondotta - a vagonhiány lehetetlenné teszi a szállítások ütemezését.[32]

 

A magyarországi német lakosság áttelepítésének adatai /1946. június 14./[33]

MEGYE	KITELEPÍTETT KÖZSÉGEK SZÁMA	AZ ÁTTELEPÍTETTEK SZÁMA
Bács-Bodrog	5	9227
Baranya	5	3312
Békés	1	455
Csanád-Arad	9	6140
Fejér	10	11346
Győr-Moson	14	13099
Esztergom-Komárom	3	1777
Pest-Pilis-Solt-Kiskun	29	41303
Sopron	7	14733
Tolna	8	11928
Vas	12	2519
Veszprém	5	1113
ÖSSZESEN	108	116952

 

A telepítéseket összegző jelentés az akció folyamatos jellege, a megyei és országos összesítések közötti időbeli eltérés, valamint a statisztikai adatszolgáltatás hiányosságai miatt nem tekinthető abszolut pontosnak. A fél év alatt végrehajtott telepítések nagyságrendjéről azonban hű képet nyújt. Egy másik, szintén a külügyminiszternek írott összefoglaló szerint Magyarországról 1946. július 1-jéig 120 000 német nemzetiségű személy lett kitelepítve. A kitelepítettek tulajdonában 280 000 kat. h. föld volt, amelyből 100 000 kat. holdat osztottak ki. A még rendelkezésre álló földre 105 000 magyarországi igényjogosult van, akik a földbirtokreform során nem jutottak földhöz, valamint 132 981 vagyontalan személy, akik a háború alatt és után a környező államokból menekültek ide.[34]

1946 elején kiéleződött a koalíciós partnerek közötti ellentét a kitelepítések és az ezzel párhuzamosan folyó országon belüli telepítések aszinkronja miatt. Ezt a folyamatot erősítette a nagyarányú vagyonpusztulás, a telepesek hozzá nem értése miatt bekövetkezett mezőgazdasági termelésvisszaesés, valamint a jogtalan földelkobzás. A kialakult helyzet nyilvánvalóvá tette, hogy az érintett területeken a mezőgazdasági termelés összeomlásának elkerülése elengedhetetlenné teszi a földreform végrehajtásának és a telepítéseknek összehangolását, bizonyos értelemben az egész földreform-végrehajtás újraszabályozását. Az egyébként is meglévő véleménykülönbségek az eddigi földjuttatások felülvizsgálata kapcsán mélyültek el.

 A Független Kisgazdapárt az eddig végrehajtott földelkobzások egy jelentős hányadát törvénytelennek ítélte. Különösen nehezményezték a 200-100 hold közötti parasztbirtokok csereingatlan nélküli kisajátítását, a községi földigénylő bizottságok ellenőrizetlen és folyamatosan változó igényléseit, juttatásait, ami lehetetlenné tette a vagyonbiztonság kialakulását. Sok helyütt akkor is elkobozták a 100 kat. hold alatti ingatlanokat, ha az igényjogosultak máshol már földhöz juttathatók voltak. Éppen ezért a földreform „forradalmi lendületét” - a községi földigénylő bizottságok hatáskörének jelentős mértékű csorbításával - fékezni igyekeztek. Javaslataik szerint a községi földigénylő bizottságok 1945. október 1. utáni megváltási, vagy elkobzási terveit csak az Országos Földbirtokrendezési Tanács előzetes hozzájárulásával lehet végrehajtani. Időbeli határt akartak szabni az igénylések benyújtásának is, hogy a folyamat áttekinthetőbb és majdan lezárható legyen. Ezért azt javasolták, hogy január 1. után csak azoknak az igényeit lehessen figyelembe venni, akik eddig önhibájukon kívül - katonai szolgálat, deportálás, fogság - nem jelenthették be igényeiket. A törvényesség és a vagyonvédelem fokozottabb biztosítása érdekében ragaszkodtak ahhoz is, hogy amíg az elkobzás vagy megváltás tekintetében jogerős határozat nincs, addig az igénylő a kiosztott ingatlant csak mint haszonbérlő tarthatja birtokában. A juttatások véglegesítéséig az ideiglenes birtokbahelyezésekkel a jogosulatlanok birtokszerzéseit akarták visszaszorítani. Ragaszkodtak ahhoz is, hogy azok a községi földigénylő bizottságok, amelyek nem a törvényességnek megfelelően működtek, vagy amelyek nem teljesítik felettes szerveik utasításait, a földművelési miniszter által feloszlathatók legyenek. Elégedetlenek a Népgondozó Hivatal belső telepítési munkájával is, ezért egy külön kormánybiztosság felállítását kérték.

A Független Kisgazdapárt javaslatai nyilvánvalóan elsősorban a 100-200 kat. hold közötti parasztbirtokok, s a módosabb gazdák - saját tagságuk és választóik - érdekeinek védelmét igyekeztek elérni. Az azonban már az egész ország érdekét szolgálta, hogy a megváltozott belpoltikai viszonyoknak megfelelően a szakszerűséget az akció forradalmi jellege elé helyezték.

 Ezt a törekvésüket a Szociáldemokrata Párt is támogatta. Megegyezett a véleményük abban is, hogy a községi földigénylő bizottságok egyoldalú összetételét meg kell változtatni és hatáskörét csökkenteni szükséges. A szociáldemokraták egyébként is nehezményezték, hogy nem rendelkeznek politikai súlyuknak megfelelő hatáskörrel e kérdésben.[35]

A Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt viszont azzal vádolta a javaslattevőt, hogy a földreform eddigi vívmányait megkérdőjelezik, a telepesek utólagos, visszamenőleges fölülvizsgálatával pedig az ország mezőgazdasági termelésének további destabilizációja következik be. Elfogadhatatlannak tartották a népi szervek jogkörének drasztikus csorbítását, mert mint hangoztatták a törvény végrehajtásának éppen ők a garanciái. A legélesebb vita, mint ahogyan utaltam is rá, a felülvizsgálat időpontja, és a telepítést végző szervek jogkörének rögzítése körül bontakozott ki.

A törvénytervezettel kapcsolatos álláspontok ütköztetésére a tavasz folymán több ízben és több fórumon is sor került. A hónapokig tartó áldatlan vita belpolitikai válság kirobbanásával fenyegetett, ezért a koalíció minden tagjának érdeke volt a megegyezés.[36] Végül a május 3-i nemzetgyűlés tárgyalta a pártok konszenzusán alapuló törvényjavaslatot. A kisgazdapárti képviselők élesen bírálták saját pártjukat a szerintük indokolatlanul tett engedményekért, és továbbra is ostorozták a községi földigénylő bizottságok tevékenységét. Az 1946. május 10-én kihirdetett törvény legfőbb érdeme, hogy időbeli határt szab a tényleges földosztásoknak. Csak azon igénylők jelentkezése fogadható el, akik eddig önhibájukon kívül álló okok miatt nem részesültek földjuttatásban. Szabályozza a földjuttatásban részesíthetők és a telepíthetők körét. Utólagos kötelező felülvizsgálatot ugyan nem ír elő, de az 1946. január 1-jét követő megváltás, vagy földelkobzás csak az OFT engedélyével hajtható végre. Addig a juttatás csupán ideiglenesnek tekinthető, így a telepes csak kishaszonbérletben művelheti a földet. Pontosan megnevezi a törvény azokat, akiktől föld még elkobozható. Abból kiindulva, hogy a kitelepítések rendőri, míg a betelepítések földbirtokpolitikai kérdések, a telepítés folyamatát két részre tagolja. S míg a betelepítést a földművelésügyi miniszter felügyelete alá tartozó OFT-re, addig a kitelepítéseket továbbra is a Népgondozó Hivatalra bízza. „Ha nem lesz olyan nagy idő a kitelepítés és a betelepítés között, mint a múltban, akkor ... a telepítést, ezt a nagyarányú népvándorlást, úgy fogjuk befejezni, hogy az feltétlenül az ország és a nemzet gazdasági érdekeit szolgálja.”[37]

A törvény azon megállapítása, hogy ugyanannak a folyamatnak a szorosan összetartozó, ám jogi értelemben mégiscsak különválasztható más-más aspektusáról van szó, mindenképpen előrelépésnek tekinthető. Ugyanakkor azonban nem teremtett tisztább, áttekinthetőbb és ellenőrizhetőbb viszonyokat a gyakorlati végrehajtásban. A folyamat gyakorlati végrehajtását két részre osztani, azt két különálló szervezetre bízni, csak szigorú ellenőrzésükkel párhuzamosan, valamint ezen szervezetek garantált együttműködésével lehetett volna megoldani. Ennek hiányában azonban - legalábbis a svábok kitelepítésekor - a korábbi gyakorlat maradt továbbra is uuralkodó.

A politikai csatározásokkal párhuzamosan - 1946 első felében - a belső telepítéseket megszakítás nélkül folytatták. A megjelenő törvénnyel kapcsolatos tálálgatások, híresztelések azonban továbbra is fönntartották mind a régi tulajdonosok, mind a telepesek bizonytalanságát. A fölülvizsgálatokról szóló hírek arra ösztönözték a községi földigénylő bizottságokat, hogy újabb és újabb földelkobzásokkal és azok azonnali kiosztásával elégítsék ki az igénylőket. A Hajdú és Bihar megyékben településre jelentkezettek pedig azért érezték becsapva magukat, mert a települést még a tavaszi munkák megkezdése előttre ígérték nekik, de eseménytelen várakozásban teltek napjaik. Eredeti lakóhelyükön részesmunkákat nem kaptak, mert a tulajdonosok nem akartak olyan egyénnel szerződést kötni, aki bármelyik nap eltávozhat. Sok helyen a juttatásban részesültektől településre jelentketkezésükkor elkobozták a földet, azon megokolással, hogy úgyis napokon belül áttelepülnek. Nem kevés gondot okozott a megművelt területek termésének kérdése is. Ki, mikor és hogyan kártalanítsa az eltelepülőt?[38]

Az Alföldön viszont a még 1945 nyarán végrehajtott át- és rátelepítések okoztak feszültséget. A Csátaljára telepített gyomaiak azt panaszolták, hogy 7 hónap óta tartózkodnak a faluban. A németek kitelepítése még el sem kezdődött, a túltelepítés viszont olyan nagy mértékű, hogy eddig még semmiféle juttatásban nem részesülhettek. A megélhetésük biztosítása érdekében kérik visszatelepítésüket. Ehhez azonban a Népgondozó Hivatal nem járult hozzá. Ígéretett tett arra, hogy a svábok kitelepítése után az igényjogosultak földhöz fognak jutni.[39]

 

A földreform végrehajtásával összefüggő belső telepítések 1946 májusáig[40]

 

Telepítésre jelentkezettek		A NH által eddig végzett telepítések		Tervezett telepítések
Honnan /vm./	Család sz.	Hová /vm./	Család sz.	Hová /vm./	Család sz.
Abauj	144	-	-	Veszprém	144
Baranya	93	Baranya	27	Baranya	66
Bács-Bodrog	892	Bács-Bodrog	102	Bács-Bodrog	790
Békés	5125	Bács-Bod-rogm Békés, Fejér Komárom-Esztergom Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Sopron Tolna	387	Békés, Veszprém	4738
Bihar	3067	Baranya, Bács-Bod-rog, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Tolna	218	Veszprém	2849
Borsod-Gömör	2676	Bács-Bodrog, Győr-Moson, Pest-Pilis-Solt-Kiskun Komárom-Esztergom Tolna Veszprém	756	Komárom-Esztergom	1920
Csanád	1394	Baranya	47	Csanád, Pest-Pilis-Solt-Kiskun	1347
Csongrád	2616	Baranya	180	Somogy	2436
Fejér	589	Fejér	41	Fejér	548
Győr-Moson	657	Győr-Moson, Veszprém	111	Győr-Moson	546
Hajdú	1871	Baranya	17	Veszprém	1857
Heves	2743	Baranya Fejér Komárom-Esztergom Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Tolna Sopron	884	Fejér, Tolna Baranya	1859
Jász-Nagykun- Szolnok	4118	Bács-Bodrog Fejér, Győr-Moson Komárom-Esztergom Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Tolna Veszprém	604	Fejér, Somogy	3514
Komárom-Esztergom	287	Komárom-Esztergom	85	Komárom-Esztergom	202
Nógrád-Hont	1021	Győr-Moson Nógrád-Hont, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Tolna	113	Nógrád-Hont Komárom-Esztergom	908
Pest-Pilis-Solt-Kiskun	11123	Borsod-Gömör Nógrád-Hont, Pest-Pilis-Solt-Kiskun	1293	Pest-Pilis-Solt-Kiskun	9830
Somogy	602	-	-	Somogy	602
Sopron	705	-	-	Győr-Moson	705
Szabolcs-Ung	720	Pest-Pilis-Solt-Kiskun	10	Somogy, Bács-Bodrog	710
Szatmár-Ugocsa-Bereg	562	Fejér	5	Szatmár, Pest-Pilis-Solt-Kiskun	557
Tolna	532	Baranya Somogy Tolna	110	Tolna	422
Vas	390	-	-	Baranya Győr-Moson	390
Veszprém	732	Győr-Moson Veszprém	69	Veszprém	663
Zala	2006	Baranya Tolna	39	Baranya, Sopron	1967
Zemplén	313	-	-	Pest-Pilis-Solt-Kiskun	313
ÖSSZESEN	41531		5098		39880

 

A fenti adatok áttekinthetővé teszik a földbirtokreformmal összefüggő belső telepítések folyamatát. Jól nyomon követhetők az országon belüli migráció földrajzi jellemzői és nagyságrendje is. A belső népmozgás - magától értetődő módon - az Alföld, és a Dunántúl déli megyéi felé irányult, ahol a német nemzetiségű lakosság kitelepítése, a nagybirtokok és a 100 kat. holdon felüli paraszti birtokok kisajátítása lehetővé tette az ország más területein jelentkező igénylők földhöz juttatását. Ugyanakkor azonban ezekben a megyékben is jelentős azoknak az igénylőknek a száma, akik saját községük határában nem kaphattak birtokot, így a megyén belüli áttelepítésük vált szükségessé . Előfordult, hogy egy-egy megyében, így például Tolnában, Sopronban, ahová az ország más vidékeiről is történt telepítés, „saját” jelentkezőiket pedig a közigazgatási határaikon kívüli területekre küldték. Tolna megyéből Somogy és Baranya, Sopronból Győr-Mosonba történt áttelepítés akkor, amikor a megye területére nagy számban érkezetek Zalából és a Tiszántúlról.

A számadatok a belső migráció nagyságrendjére is rávilágítanak. E szerint: 4 fős családokkal számolva 180 000 embert érintett volna az akció. A több mint egy év alatt letelepítettek száma azonban alig haladja meg a 20 000 főt. Ez a tény, valamint a következő hónapok telepítési prioritásai azt jelzik, hogy a tervezet teljes egészében nem kerülhetett végrehajtásra. Az őszi hónapokban meginduló kitelepítések ugyan - erre a célra - újabb területeket szabadítottak fel, de nagyságrendileg nem tettek lehetővé egy ilyen méretű telepítést. Kizárja ezt az időtényező is, hiszen 1947 kora tavaszától a szlovákia magyarok elhelyezése vált a legfontosabb feladattá. Valószínűsíthető, hogy a földreform végrehajtását és a telepítéseket újraszabályozó májusban kiadott törvény értelmében a korábban jelentkezettek egy részének az igényjogosultsága megszűnt.