Előző Tartalom

A II. VILÁGHÁBORÚT KÖVETŐ MAGYARORSZÁGI TELEPÍTÉSEK GAZDASÁGI, TÁRSADALMI HATÁSÁNAK ÁTTEKINTÉSE

A II. világháborút követő, 1945-1948 közötti magyarországi migráció - svábok kitelepítése, szlovákiai magyarok áttelepítése, a hazai szlovákok átköltöztetése, országon belüli telepítések, a szomszéd országokból érkező magyar nemzetiségű menekültek befogadása, a bukovínai székelyek elhelyezése -, irányai és hatása szerint is nagy különbözőséget mutat, bár egy egységes folyamat láncszemeiként kapcsolódtak össze.

Az érintettek száma legalább félmillióra tehető. A háború hatása, és a változó országhatárok miatt a szomszéd országokból átköltözöttek száma szerény becslések szerint is 60-80 ezer emberre tehető. Az 1946 elején elkezdődött sváb kitelepítésekkel az első évben 120 000 ember, míg 1947-1948-ban további 50 ezer személy települt át. A földreform, valamint a fölszabaduló sváb ingatlanok által biztosított telepítési lehetőségekkel élve országon belül mintegy 136 000 személy, 34 000 család átköltöztetését végezték el. A szlovák-magyar lakosságcsere keretében 60 000 magyarországi szlovák és mintegy 90 000 - a menekülteket is beleszámítva - szlovákiai magyar cserélt házat és hazát.

A migráció gazdasági, társadalmi vetületének vizsgálata további alapkutatások tárgya lehet, itt csak néhány tényre hívnánk fel a figyelmet, amely a folyamat gazdasági, etnikai hatásait érzékelteti.

Kétségtelen, hogy számszerűen és gazdasági vonatkozásban is a magyarországi telepítések legérintettebb kisebbsége a német nemzetiség volt. A háború előtti csaknem félmilliós létszámú kisebbség a kitelepítésekkel, a háború alatti önkéntes áttelepülésekkel, 200 - 220 000 -el csökkent. Ennek következtében az ország területének egy jelentős hányadán megváltozott a lakosság etnikai összetétele. Az évszázados német nemzetiségi túlsúly lényegesen csökkent, illetve átbillent a magyarság javára.[1]

 

A német nemzetiségűek kitelepítését követő etnikai arányok megváltozása a leginkább érintett megyékben

 

MEGYE

A német nemzetiség /%/ aránya az összlakossághoz viszonyítva 1941-ben

A német nemzetiség /%/ aránya az összlakossághoz viszonyítva 1948-ban

Bács-Bodrog

27

11

Baranya

35

17

Csanád

6

1

Pest-Pilis-Solt-Kiskun

6

3

Somogy

4

2

Sopron

18

6

Tolna

28

8

Veszprém

10

6

 

A közel felére zsugorodott német kisebbség számarányainál lényegesen nagyobb gazdasági veszteséget szenvedett. Az 1941-ben tulajdonukban lévő földterületnek, a 638 337 kat. holdnak - amely a magyarországi birtokok 5,5%-át tette ki - csak töredékét, 150 114 kat. holdat, összes birtokaik 23,5%-át tarthatták meg. A 600/1945. M.E. sz. és a 3820/1945. M.E. sz. rendelet végrehajtása során 239 623 kh-t vettek el tőlük, ebből 35 508 kh. volt a 100 holdon felüli birtokok nagysága. A kitelepítések és az összeköltöztetések során 248 600 kat. hold korábban német nemzetiségűek tulajdonában lévő földet koboztak el. Hasonló arányokat tükröz az elvett házingatlanok száma is. Az 1941-ben a magyarországi németek tulajdonában lévő 60 400 házingatlanból a jogkorlátozás időszakában 44 750 /74,1%/ házat koboztak el, így az eredeti tulajdonosok kezében csak 15 650 maradhatott meg. Az ingóságok mennyiségére, valamint értékére nézve tájékoztatásul szolgálhat az 1946 augusztusáig kitelepített kb. 110 000 személy leltárából készített kimutatás néhány jellemző adata. A leltárakban 43 377 ló, 15 499 szarvasmarha, 21 185 sertés, 134 traktor, 350 cséplőgép, 1599 vetőgép, 6827 szekér, 8317 eke, 7026 szecskavágó, 18 254 hordó, 4925 hl bor, 3322 q búza, 75 509 q tengeri, 21 230 q takarmány, 40 485 szobabútor, 6010 varrógép, 1458 kerékpár, 51 442 q tüzifa, 146 kisebb ipari üzem - szeszfőzde, malom, szikvízüzem, mozi - szerepelt.

A kitelepített és vagyonuktól megfosztott svábok birtokainak, ingó- és ingatlanvagyonának túlnyomó részét - az elkobzott ingatlanok 62,6%-át - 306 000 kat. holdat az országon belüli áttelepítésüket vállaló újgazdák számára osztották ki. A Szlovákiából áttelepített magyarok közül, 7354 családot, 30 549 személyt helyeztek el a németek tulajdonában lévő házakban, akiknek 88 248 kh-t osztottak ki. A magyarországi telepesek jutattási átlaga 9, a szlovákiai magyaroké 12. kat. hold volt. A fennmaradó 94 000 kat. holdat részben az 1-2 holddal rendelkező törpebirtokosok kapták meg, részben pedig haszonbérbe adták ki.

Az 1950. március 25-én megjelent 84/1950. MT. számú rendelet lehetővé tette, hogy az annak idején áttelepített németek magyar állampolgárságukat visszanyerjék, és főként akiknek hozzátartozója maradt Magyarországon, visszatelepüljenek. Törvényesen deklarált formai követelményei a visszaköltözésnek nem voltak. A magyar állam a jelentkezők arra érdemes voltát maga döntötte el. A Német Demokratikus Köztársasággal kötött megegyezés értelmében a magyar kormány az ott lakók körében a hazatelepedés lehetőségét nem propagálta, de ha hozzátartozóik Magyarországon ilyen értelmű kérelmet terjesztettek elő, azt figyelembe vették. 1950. október 4-ig 1184 Bécsben élő kitelepített, és 8369 Magyarországon lakó hozzátartozó terjesztett be hazaköltözési kérelmet. A visszatérni szándékozók 90% -t korábban kitelepítették, míg 10 %-uk a hadi események következtében a háború alatt hagyta el az országot. A jelentkezők 80%-ának közeli hozzátartozója maradt Magyarországon, túlnyomó többségük mezőgazdasággal foglakozott - kb. 10%-uk a munkás, és a bányász -, és természetesen házingatlannal is rendelkeztek. A hazatérők több mint fele az 50 éven felüli korosztályhoz tartozott.

Az MDP Titkárságának állásfoglalása szerint 1951 elején kisebb csoportokban hivatalosan is megkezdték a jelentkezők hazaszállítását. Először a Nyugat-Németországból - a jelentkezők 30% -a - visszatérőket engedték haza. A kérelmek elbírálásánál támogatták az 50 éven aluli munkások, bányászok hazatérését, illetve a mezőgazdasággal foglalkozók közül azokét, akik korábban itt sem házzal, sem földdel nem rendelkeztek. Az engedélyezés egyik fő szempontja tehát ismét a korábbi vagyoni helyzet volt, csak most már arra ügyeltek, hogy ne kelljen azt visszaadni. A hazaszállítás 25-30 fős csoportokban történt.[2]

 

Közép-Európában a II. világháború utolsó hónapjaiban, és az azt követő fél évtizedben kibontakozó migrációt kényszerű, kisebb részben önkéntes telepítések, népcsoportok mozgásának egész sorozata alkotta. A szervezett módon végrehajtott telepítések, valamint az önkéntes, egyéni népmozgások fő motiválója, ideológiai alapja az etnikai konfliktusok csökkentése, a „tiszta” nemzetállamok kialakulásának elősegítése volt. Ennek az érvelésnek a hátterében, egyrészt az I. világháborút lezáró kisebbségi szerződések kudarca, másrészt a hatalomért vetélkedő politikai pártoknak a társadalom megnyerésére irányuló törekvése - amelyben az érintettek gazdasági javainak fölhasználásával megszerezhető politikai tőke jelentős szerepet játszott - húzódott meg. A „tiszta” nemzetállam koncepcióját a kisebbségeknek az adott ország szempontjai szerinti kollektív bűnösségével és büntethetőségével kapcsolták össze. Az érvelés ideológiai - fasiszta, bűnös, nemzetrontó népcsoport - és gyakorlati elemei az éppen aktuális bel- és külpolitikai törekvések függvényében változtak.

A hitleri Németország és a térség különböző országaiban élő német nemzetiségű lakosok háborúban játszott szerepére való hivatkozással Csehszlovákiából és Lengyelországból már a háború utolsó heteiben elkezdődött az ott élők tömeges üldöztetése, önkényes telepítése, elűzése. Jugoszláviában és Romániában is - saját „hatáskörben” - a német nemzetiségű lakosság megbüntetését, némely esetben megsemmisítését kívánták elérni.

 A német nemzetiségű lakosság „megbüntetésére” a háború végén a nagyhatalmak hallgatólagos, és a Szovjetunió tényleges támogatása mellett került sor. Elismerték ugyanis a közép-európai országokban élő német kisebbségek egy részének háborús felelősségét, ennek következtében felelősségrevonásuk jogosságát. A potsdami határozatok deklaratív módon tették lehetővé Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország számára, hogy német nemzetiségeiktől saját döntésük, akaratuk szerint Németországba történő áttelepítésükkel megszabaduljanak. S jóllehet a nagyhatalmi verdikt tartalmaz egy rövid kitételt a telepítések emberséges és szervezett módon történő végrehajtására, annak érvényt szerezni sohasem tudott. Éppen ezért a II. világháború után végrehajtott telepítések embertelen módjáért, a kisebbségek - főként a német és magyar - jogfosztásáért, helyzetéért, az adott országokat és a szövetséges nagyhatalmakat egyaránt felelősség terheli.

 A nyugati nagyhatalmak - látva a folyamat nagyságát, a végrehajtás kegyetlen módját, valamint a kinti elhelyezési nehézségeket, amelyek súlyos belpolitikai feszültséget okoztak Németországban is - korábbi álláspontjukat felülvizsgálva a telepítések ütemét már 1946-ban fékezni igyekeztek, illetve mielőbbi teljes leállítását akarták elérni. A népcsoportok mozgatásának meghatározott keretek közé szorítását azonban nem tudták, vagy nem akarták fölvállalni. Így volt ez a német, de a szlovákiai magyar kisebbség esetében is.

A magyar kormány helyzetéből fakadóan - a szomszéd országok területén élő nagyszámú magyar nemzetiségű lakos miatt - nem vállalhatta fel a kisebbségi kérdés telepítéssel történő megoldási alternatíváját, ezért a hazaiak jogegyenlőségét és kultúrális fejlődésük elősegítését deklarálta. Ugyanakkor gazdasági előnyei miatt élni kívánt saját német nemzetiségű lakossága kitelepítésével is. A német nemzetiségűek kollektív bűnösségének és büntethetőségének elfogadásával azonban elvesztette jogi és erkölcsi alapját ahhoz, hogy a szlovákiai magyarságot ért - a németek megítélésével hasonló érvelésen alapuló - sérelmek ellen határozottan fel tudjon lépni. Az egyes népcsoportok diszkriminatív módon való megítélése - ami a hazai horvátok, szerbek, bunyevácok esetében a háború utáni néhány évben pozitív megkülönböztetést jelentett -, a magyar kisebbségek ügyének elválasztása a hazai nemzetiségek jogállásától, és egy elvi kisebbségi politikától, nemcsak felelőtlenségnek, de politikai szűklátókörűségnek is bizonyult.

A régió országai a II. világháborút követően - igaz csak rövid időre - lehetőséget kaptak egy demokratikus államberendezkedés kialakítására, és egy új együttműködési elveken szerveződő Közép-Európa megteremtésére. Ezzel azonban a nagyhatalmi befolyás és a térség sajátos polgári fejlődésének hiányosságai - ami véleményünk szerint az első periódusban éppen a többségi nemzeteknek saját kisebbségeikhez való viszonyában, a kisebbségi problémák kezelésének módjában mutatkozott meg - miatt nem tudtak élni.

Az elmulasztott lehetőség következményei máig hatóak, és éppen arra figyelmeztetnek, hogy sem a kisebbségek helyzetének egységes jogi normák szerinti rendezése, sem pedig a közép-európai országok egymás érdekeit kölcsönösen tiszteletben tartó együttműködésének rendezése nem megkerülhető. Ennek a folyamatnak az első lépése talán éppen az lehet, hogy ki-ki saját felelősségével a II. világháborút követő események kapcsán szembesül.

 

 



[1] A fejezet adatai az MDP számára készített, a magyarországi német lakosság kitelepítésének lezárulását követő összefoglaló jelentésből származnak. - OL. MDP-MSZMP iratok Osztálya 276.f. 65.cs. 203.ö.e.

[2] MOL, MDP-MSZMP iratok Osztálya 276.f. 54.cs. 130 ö.e.

1